A címben feltett kérdésre adott feleletet Németh Zsombor hegedűművész-zenetörténész és a Simplicissimus Ensemble könyvtárunk Ötpacsirta Szalonjában február 17-én, egy vetítéssel kísért, ismeretterjesztő hangversenyen. Az alábbiakban Németh Zsombor írását közöljük az olasz zeneszerőről, fotóink pedig felidézik a remek hangulatú koncertet.
Angelo Berardi zeneelmélet-író 1689-ben a kor új Orfeuszaként üdvözölte pályatársát, Arcangelo Corellit (1653-1713). A görög mitológiában Orfeusz, a trák származású legendás dalnok énekével lecsillapította a vadállatokat, táncra perdítette a sziklákat, megállította a folyókat. Orfeuszt tartották továbbá a líra hangszer feltalálójának vagy tökéletesítőjének is, aki olyan harmóniákat volt képes megszólaltatni, amelyek megindították még az alvilág őreit is. Berardi metaforája tehát azt hivatott kifejezni, hogy Corelli – mitológiai előképéhez hasonlóan – mind előadóművészként (hegedűvirtuózként és zenekarvezetőként), mind pedig alkotóművészként (zeneszerzőként) a legnagyobb hírnévnek örvendett.
Arcangelo Corelli egy Bologna és Ravenna között félúton fekvő kisvárosban, Fusignanóban született 1653. február 17-én. Jómódú földbirtokos családból származott; magas társadalmi státusza kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy későbbi mecénásai kezdettől fogva nagyra becsülték őt. Arcangelo nevét apjáról kapta, aki egy hónappal születése előtt halt meg. Négy idősebb testvérével együtt az édesanyja nevelte fel.
Gyermekkoráról fantáziadús anekdoták keringenek, amelyek valóságtartalma erősen kétséges. Annyi azonban biztos, hogy először a közeli Faenzában vett zeneórákat egy papnál, majd Lugóban folytatta tanulmányait, végül 1666-ban Bolognába ment. 1670-ben, 17 évesen Corelli felvételt nyert a négy évvel korábban alapított bolognai Accademia Filarmonicába, az első mai értelemben vett zenekarok egyikébe. Hogy Corelli már Bolognában is kapott-e zeneszerzésórákat, nem bizonyítható, de nagyon valószínű: Bolognában ugyanis ekkoriban virágzó zeneszerzői iskola működött. Corellire olyan nagy hatással voltak a bolognai évek, hogy az első három opuszának római első kiadásain is „az úgynevezett bolognaiként” emlegette magát.
Nem sokkal később azonban Rómába költözött; jelenléte az örök városban 1675-től dokumentált, és a pápai állam központjához haláláig hű maradt. Létezik egy állítólag Rousseau-tól származó, Corelli franciaországi látogatásról szóló anekdota, amely szerint Corelli féltékenységet keltett Lullyban, továbbá egyesek tudni vélték, hogy Corelli egy időben Spanyolországban tartózkodott, ezek azonban csak mendemondák.
Corelli kezdetben csak egy római zenekari hegedűs volt a sok közül, de a következő években-évtizedekben Róma egyik legjelentősebb hegedűművészévé nőtte ki magát. A városba látogató külföldiek útleírásaiból úgy tűnik, feltűnően szuggesztív előadó lehetett. Egy névtelen angol a következőképpen írta Corellit 1702-ben:
„Soha nem találkoztam még olyan emberrel, akit hegedülés közben annyira elragadtak volna a szenvedélyek, mint a híres Arcangelo Corellit, akinek a szeme néha olyan vörös lesz, mint a tűz; az arca eltorzul, a szemgolyói úgy forognak, mintha kínban lenne, és annyira beleadja magát abba, amit csinál, hogy már nem is hasonlít ugyanarra az emberre, aki volt.”
Corelli hasonlóan viselkedhetett, amikor zenekart vezényelt. A korabeli beszámolókban többször lehet olvasni arról, hogy irányítása alatt a hangszeresek rendkívül precízen és technikailag tökéletesen játszottak. Feltételezhető, hogy Corelli hangszeres együttese, amely főként a Congregazione di Santa Cecilia tagjaiból állt, nagyon közel állt a modern értelemben vett zenekarhoz. Az alkalomtól és az anyagi forrásoktól függően akár 150 zenészből is állhatott. A közhiedelemmel ellentétben nem csak vonós hangszerekből állt: különleges alkalmakkor, például ünnepi miséken vagy szabadtéri előadásokon akár négy trombita és alkalmanként egy harsona is csatlakozott, a basszuscsoportot pedig akár öt basszuslant is erősítette.
A római híradásokban említett számos Corelli-kompozíciónak csak egy elenyészően kis része maradt fenn. A legnagyobb rész a zeneszerző kéziratos hagyatékával együtt elveszett. Ami fennmaradt, az a hat nyomtatott gyűjtemény, amelyet maga Corelli állított össze, opusszámokkal jelölve és nyomtatásra előkészítve, valamint néhány kézzel írott kompozíció, melyek véletlenül maradtak fenn. Szonátáinak és concertóinak kiadásakor Corelli rendkívül lelkiismeretes lehetett, mindazok alapján legalábbis, amit a hatodik opusának nyomtatásáról tudunk. Corelli precizitása nemcsak az egyes művek vagy tételek kiválasztására és átdolgozására vonatkozott, hanem a nyomdai lemezek javítására és a kiadókkal kötött szerződéses megállapodások kidolgozására is.
Míg az op. 1 és 3 (Róma, 1681 és 1689) kizárólag da chiesa típusú triószonátákat, az op. 2 és 4 (Róma, 1685 és 1694) pedig da camera típusú triószonátákat tartalmaz, addig az op. 5 (Róma, 1700) hat hegedűszonátából áll, fele-fele arányban templomi- és kamarastílusban. Az op. 6 (Amsterdam, 1714 – poszthumusz kiadás) tizenkét concerto grossóból áll, amelyek közül nyolc templomi és négy kamara típusú. Stilárisan és kifejezésbeli téren a templomi szonáták komoly karakterrel bírnak, e paraméterek különösen a lassú tételekben ütköznek ki. A da chiesa típusú darabokat emellett a gazdagabb, polifonikusabb írásmód és a kidolgozottabb forma jellemzi. A lassú tételek kontrapunktikus technikái az egyszerű imitációtól a fúgaszerű, általában folytatásokban feloldódó szakaszokon át a kettős fúgaszerű elrendezésekig terjedhetnek. A kamaraszonáták ezzel szemben rendszerint bináris (két megismételt részből álló) tánctételekből vagy tánctételekre alludáló tételekből állnak, és alapvetően sokkalta könnyedebb hangvételűek. A templomi szonáták rendszerint négy- vagy öttételesek (lassú-gyors-lassú-gyors elrendezésben, a plusz gyors tétel a darab közepén kerülhet bevetésre), a kamaraszonáták felépítése nem ennyire kötött, bár Corelli azokban is sokszor törekszik a négytételességre.
Corelli zenei stílusa alapvetően a triószonátáknál tapasztalt háromszólamúságra épít: azaz van két, nagyjából egyenrangú szoprán szólam (amelyek minden esetben hegedűkkel játszandók), és egy mindezt alátámasztó basszus szólam. Előadáskor rendszerint egy negyedik réteg is keletkezik azáltal, hogy a basszus szólam pengetős vagy billentyűs hangszerrel történő előadása esetén a játékos a kottában számokkal jelölt akkordokat realizálja. A hegedűszonáták ennek az elvnek a redukcióját mutatják: a két felső szólam anyagát Corelli egy hangszerre sűríti. A concerto grosso ezzel szemben egyfajta felnagyított triószonáta. Alapja ugyanúgy egy háromszólamú együttes (a brácsaszólam alapvetően csak az akkordok realizálásában segít), azonban ezeket a szólamokat nem egy-egy, hanem sok ember játssza, kivéve azokon a helyeken, ahol a szerző solo (azaz egyedül) játékot ír elő, amelyeket a magegyüttes ad elő.
Annak ellenére, hogy életművének meglehetősen csekély része maradt fenn, és az ismert ouvre gyakorlatilag két műfajra korlátozódik, Corelli életében és azt követően is hosszú ideig páratlan befolyást gyakorolt a nyugati műzenére.
Ez a hatás, amely a formát, a stílust és a hangszertechnikát egyaránt érintette, kezdetben leginkább Itáliában (különösen Rómában) volt tetten érhető, de művészete hamarosan összeurópai jelenséggé vált. Corelli hegedűművészként, tanárként és együttesvezetőként a korszakhoz képest szokatlanul szigorú és precíz hozzáállásával jelentős szerepet vállalt a modern értelemben vett zenekar kialakulásában is. Ő volt az első olyan zeneszerző, aki kizárólag hangszeres zeneszerzéssel szerzett hírnevet magának, ezt nagyrészt a zeneműkiadók áldásos tevékenységének köszönhette. Emellett ő volt az első olyan zeneszerző, aki „klasszikus” műveket alkotott: olyan kompozíciókat, amelyeket még jóval azután is csodáltak és tanulmányoztak, hogy a stílusuk elavulttá vált.
NÉMETH ZSOMBOR
FOTÓ: DESSEWFFY ZSOLT
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény 