Áriák bűvkörében

A nagy érdeklődés miatt pótszékeket kellett bevinni tegnap este könyvtárunk teljesen megtelt Fogadótermébe, ahol Farkas Judit és Vida Anikó másfél évszázad szoprán áriáiból válogatva bűvölte el a közönséget.

Hatalmas kihívás az énekesek számára egy áriaest. Míg egy operaelőadást hallgatva egymást erősíti a cselekmény, a színpadi látvány, a zenekari hangzás és a különféle hangfajokban felcsendülő ének, addig áriakoncertek alkalmával a közönség, mondhatni, lecsupaszítva találkozik operák részleteivel. Ilyenkor az előadás sikere szinte kizárólag a magányosan reflektorfénybe álló énekes teljesítményén múlik. A feszült figyelemből és a lelkes tapsból ítélve Farkas Juditnak és Vida Anikónak tegnap esti koncertjükön sikerült közvetíteniük a közönségnek a felcsendülő áriák szépségét, értékeit.

Megtöltötte a közönség könyvtárunk Fogadótermét

A másfél évszázad operai terméséből szemezgető esete során Webertől Brittenig és Menottiig ívelt a szerzők sora, de zömében a romantika, posztromantika köré épült a műsor. A két fiatal szoprán énekesnő nemrég végzett a Zeneakadémián, igazi színpadi rutinjuk még nem alakulhatott ki, de ez egyáltalán nem volt érezhető. Magabiztosan álltak a közönség elé, kitűnő hangi adottságaik mellett színészi-színpadi képességeiket is nagyszerűen kamatoztatták Kéry Tamás zongorakísérete mellett.
Vida Anikót külön köszönet illeti, amiért „beugróként”, szinte az utolsó pillanatban elvállalta a fellépést az egészségügyi okok miatt kényszerűen távol maradó Molnár Tímea helyett. Az érzelmek széles skáláját jártuk be vele a fájdalomtól (Puccini: Turandot, Liù áriája, Tu che di gel sei cinta) a könnyed vidámságig (Gounod: Faust, Margit ékszeráriája).

Vida Anikóval az érzelmek széles skáláját jártuk be

Farkas Judit az ismertebb áriák mellé bátran beemelt műsorába olyanokat is, amelyek ritkán játszott operákból valók, ezzel különleges színezetet adott az estének. A vele készített interjúnkban még úgy fogalmazott, gondolkodik, hogy Britten Peter Grimes című operájából elénekelje-e Ellen áriáját – végül megtette, és nagyszerűen megidézte a szereplő érzelmi határhelyzetét. Izgalmas választás volt Menotti A médium című operájából Monica keringője is, amely olyan, mintha egy egyszemélyes párbeszéd lenne: egy lány és egy fiú szerelmesek, de a fiú néma, ezért a lány szerelemet vallva közli azokat a gondolatokat is, amiket szerinte a fiú mondana neki, váltogat a karakterek között.

Farkas Judit kevésbé ismert áriákat is énekelt


A koncert az Ifjú tehetségek a Zenei Gyűjteményben sorozat keretében valósult meg, mely zeneakadémiai hallgatók kérésére jött létre azzal a céllal, hogy lehetőséget adjon a növendékeknek, illetve a zenei pályájuk elején álló, már végzett zenészeknek a bemutatkozásra.

Köszönjük a csodálatos estét minden résztvevőnek!

Reklámok

Egészen fantasztikus!

„Egészen fantasztikus!” – hallatszott a közönség soraiból az elragadtatott sóhaj, miután tegnap este könyvtárunk fogadótermében egy bejátszásban elhangzott Tosca imája Sass Sylvia előadásában. Volt, aki vidékről több száz kilométert utazott, hogy jelen lehessen a művésznő hang- és videofelvételekkel illusztrált beszélgetőestjén.

Három művészeti ág, három város és két nagyszerű karmester körül forgott a szó tegnap este könyvtárunk fogadótermében. A főszereplő, aki a témákat összefogta és élettel töltötte meg, Sass Sylvia Kossuth-díjas opera-énekesnő volt. Egy kedves tanítványa, Székács Barbara kérdéseire válaszolva emlékezett pályájára és osztotta meg gondolatatait a termet teljesen megtöltő, lelkes közönséggel.

Sass Sylviával Székács Barbara beszélgetett

Ami a művészeti ágakat illeti, a legendás énekesi pálya sarokpontjai mellett szóba került a festészet is, amely Sass Sylvia életének fontos dimenziója. A művésznő felidézte, hogy gyermekkorában, amikor régész szeretett volna lenni, szívesen rajzolt hieroglifákat, ősi szimbólumokat, aztán a húszas éveiben egy megterhelő németországi próbafolyamat alkalmával festőkészletet vásárolt, és a szállodában elkezdett festeni. Ez felszabadítóan hatott rá, az otthonosság érzetét keltette benne. Megtudhattuk, hogy az országban több helyen – például kis zalai falvak templomaiban – láthatók főleg vallási témájú munkái. Az írás és az irodalom szintén központi szerepet játszik Sass Sylvia életében, jelenleg ötödik könyvén dolgozik. A szárny című kötete nemrég jelent meg (hamarosan könyvtárunkból is kikölcsönözhető lesz), ez lényegében egy teljes esztendő eseményeit átfogó, nyilvános napló. A művésznő elmondta, többen óvták a túlzott kitárulkozástól, de úgy gondolja, írni csak őszintén érdemes. A kendőzetlen ábrázolásra példaként hozta föl Saul Bellow emlékezetes Herzog című regényét.

Sass Sylvia szívéhez három város áll igazán közel, hangzott el az est során: Budapest, Róma és a dél-franciaországi Pézenas. Budapesthez kötődik életének, művészi pályájának nyüzsgő időszaka, tele fellépésekkel, lemezfelvételekkel. Rómában a Római Magyar Akadémián sokáig művészeti tanácsadóként, kulturális nagykövetként tevékenykedett; nagyon szerette ezt a munkát és magát a várost is. Úgy fogalmazott, Pézenasnak köszönheti, hogy egészséges, hogy él: a tengerközeli település klímája, nyugalma és szépsége testileg-lelkileg gyógyhatású. 16 éve van ott háza kerttel, a festésre leginkább ott van módja, ideje.

Minikiállítás Sass Sylvia felvételeiből

Sass Sylvia rengeteg karmesterrel dolgozott együtt pályafutása során, ezen az estén kettőt emelt ki közülük: Lamberto Gardellit és Lukács Ervint. Gardelli a művésznő mentora volt, ami azért is izgalmas, mert az olasz karmester művészete egy olyan hagyomány része, amely Tulio Serafinon és Toscaninin keresztül egészen Verdiig ér el, tőle eredeztethető. Gardelli dirigálásának számos finom megoldása mögött ott van az olasz operajátszás kézzelfogható, élő tradíciója. Mint Sass Sylvia elmondta, Gardelli kérte föl, hogy A lombardok premierjén énekeljen az Erkel Színházban, ezt a nagysikerű, Mikó András rendezte előadást azután egy az egyben meghívta a Covent Garden. A művésznő számos lemezfelvételt is készített Gardellivel – ezek közül a Médeiát tartja a legsikerültebbnek. Szóba került a lemezkészítés hátulütője az élő előadással szemben: ha technikai okok miatt sokszor kell felénekelni egy áriát, akkor bizony nehéz megtartani a hatás frissességét. Lukács Ervinnel szintén a pályája elején találkozott Sass Sylvia. Úgy gondol vissza rá, mint rendkívül „tiszta, pontos kezű” dirigensre, akinek például Mozart-interpretációi kiválóak voltak. Emlékezetes Mozart- és Richard Strauss lemezfelvételeket készítettek együtt, érzékeny zeneművész volt, akinek halála nagyon megrázta az énekesnőt.

Az este során az is szóba került, mint jelent Sass Sylviának a tanítás, annak fényében, hogy a világ legtávolabbi sarkaiból is járnak hozzá növendékek, sokukkal Skype-on tartja a kapcsolatot. A művésznő úgy fogalmazott, a tanítványok jelentik számára a családot, „bennük tud folytatódni”. Ez nem azt jelenti, hogy tanárként ráerőszakolná a saját művészi elgondolásait a növendékekre, inkább abban látja a felelősségét, hogy segítsen egyéniségüket, saját elképzeléseiket kibontakoztatni.

A beszélgetőest után Sass Sylvia könyveit és lemezeit dedikálta

Nem kell bánkódniuk azoknak sem, akik most a terem korlátozott befogadóképessége miatt nem lehettek jelen. Mint végül elhangzott, a Jókai Anna Szalon november 6-i rendezvényén is találkozhat a közönség Sass Sylviával: A szárny című könyvéről beszélget majd vele kollégánk, a Zenei Gyűjtemény munkatársa, Bartók Gergely.

SCH-

Fotóalbum

„Zene, éneklés, színjátszás – ez a három fontos nekem”

Tehetséges zongoristaként indult, egy sorsfordító élmény hatására mégis operaénekes lett: az idén végzett a Zeneakadémia opera szakán. Jelenleg meghallgatásokra készül, szívesen énekelne 20-21. századi darabokban. Farkas Judittal beszélgettünk, aki november 6-án ad közös áriaestet Vida Anikóval Ifjú tehetségek a Zenei Gyűjteményben című sorozatunkban.

A koncerten énekel majd ismert és kevésbé ismert operákból is. Hogyan alakult ki a műsor? Van-e kedvence az elhangzó áriák között?

Főleg azokat az áriákat válogattuk ki, amelyek közel állnak hozzám, vagy amelyekkel korábban sokat foglalkoztam. Itt van például Weber Bűvös vadászából Agatha áriája, ami az én hangfajomhoz nagyon passzol, ugyanis jugendlich dramatischer sopran vagyok…

Szó szerint lefordítva fiatal drámai szoprán…

…igen, de a fiatalság ez esetben nem az előadó életkorára, inkább a hangszínére utal. Nem kifejezetten nagy, drámai, de nem is lírai hang ez, hanem átmenet a kettő között. Olaszul spinto hangszínnek is szokták nevezni. Agatha szerepe éppen ilyen hangot kíván, de egyébként is közel érzem magamhoz a karakterét, el tudom képzelni magam Agathaként.

Valóban, az operaénekes nemcsak énekel, hanem karaktert is formál, egy kicsit színésznek is kell lennie…

Nem is kicsit.

Így van, és ha már itt tartunk, felmerül a kérdés: az operaszínpadi alakítás mennyire tanulható vagy mennyire adottság dolga.

Hozzám nagyon közel áll a színészet. Az éneklés előtt több amatőr színtársulatnak is tagja voltam. Sőt, igazából színész szerettem volna lenni, aztán az operában találtam meg azt a műfajt, amelyben egyesül a zene, az éneklés és a színjátszás, az a három dolog, amely számomra nagyon fontos. Úgy gondolom, a színpadi játékhoz kell egy bizonyos adottság, de nagyon sok mindent lehet tanulni. A Zeneakadémia opera szakán hangsúlyos volt a színészi képzés: érzem a változást abban, hogy hogyan álltam hozzá egy szerephez korábban és hogyan most – nagyon sokat gyakoroltuk ennek a fortélyait. Heti hat-kilenc órában tanultunk színészmesterséget, plusz az előadások előtt gyakran napi nyolc-tíz órát is próbáltunk. Almási-Tóth András tartotta ezeket az órákat, aki mindig arra sarkallt minket, hogy gondolkodjunk a színpadon. Igyekezett nem konkrét instrukciókat adni, inkább arra ösztönzött, hogy képzeljük magunkat a szereplő helyébe, az ő fejével gondolkodjunk, így lesz hiteles az alakítás. Sokszor mondta azt is, hogy ne féljünk improvizálni a próbán, ne féljünk attól, ha jön egy új gesztus, lehet, hogy pont az lesz a jó, azt lehet majd beépíteni az előadásba. Szinte minden vizsgánk előtt koreográfus is segített a felkészülésben, rávezetve arra, hogy milyen lelkiállapothoz milyen testtartás, mozgás tartozik, vagy éppen fordítva, hogy egy adott mozgássoron belül hogyan lehet kifejezni különböző érzelmeket. Minden szerep esetében nagyon fontos a lelki felkészülés, ráhangolódás, az átgondolás, hogy a színpadon – egy kicsit a sportolókhoz hasonlóan – az adott időkeretben a maximumot hozza ki magából az énekes.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit a közelgő, Vida Anikóval közös áriaestjükhöz, amelyen Mozarttól Menottiig, a 18.-tól a 20. századig ível a repertoárja. A régi korok mestereit vagy a modern szerzőket érzi magához közelebb?

Inkább a modern, 20. századiakat. Az áriaesten például Busoni Doktor Faustjából és Menotti A médium című operájából is énekelek majd, de a meghirdetett műsort kibővítve valószínűleg eléneklem Britten Peter Grimes című operájából Ellen áriáját is. A műsor részben tanári ajánlások alapján alakult ki, de egyre inkább előfordul „saját találmány” is. A Debussy-áriát például egy záróvizsgára készülve találtam, nem ismertem Debussy Tékozló fiúját, de meghallgatva nagyon megtetszett Lia áriája.

Mi fogta meg benne?

Debussy hangzásvilága és az ária érzelmi gazdagsága. Mindenki ismeri a tékozló fiú történetét, amikor a fiú otthagyja a szüleit. Az ária az anya mély érzéseit közvetíti, aki nem tudja elfelejteni a fiát. A médiumot Menottitól a Petrovics Emil Énekversenyre készülve ismertem meg, amelyen aztán első díjat nyertem. Keresgéltem az interneten, és szembejött ez az ária, Monica keringője, meghallottam, hogy nagyon mutatós, ugyanis olyan, mintha egy egyszemélyes párbeszéd lenne. Van két szereplő, egy lány és egy fiú, akik szerelmesek, de a fiú néma, ezért a lány közli azokat a gondolatokat is, amiket szerinte a fiú mondana neki, váltogat a karakterek között. Nagyon szép ez a jelenet, amelyben a lány a fiú kimondatlan szavait tolmácsolva vall szerelmet, formailag önmagának.

Farkas Judit: Pécsen még mezzo voltam, a Zeneakadémián lettem szoprán

Beszéljünk egy kicsit a pályájáról! Szekszárdon született, hatéves korában kezdett zongorázni. Ez családi indíttatásra történt?

Igen, nálunk a családban mindenki tanult zenét: két nővérem közül az idősebb, Farkas Katalin hegedűművész, a fiatalabb, Farkas Éva Eszter brácsaművész. Anyukám hobbi szinten hegedül, ő volt az aki, nagyon szerette volna, hogy mindegyikünk zenéljen.

A zongorát később abbahagyta az éneklés kedvéért. Miért történt a váltás?

A zongorához volt tehetségem, versenyekre is nagyon sokat jártam, és mindenki úgy gondolta, hogy automatikusan a zongora felé fogok menni. Már be is adtam a jelentkezést a Bartók konziba zongora szakra, aztán nem mentem el a felvételire – rájöttem, hogy istenigazából nem akarok zongoraművész lenni. Ekkoriban ért egy meghatározó élmény: egy zenés színházi előadáson meghallottam, hogy milyen énekelni, na ekkor tudtam meg, hogy én csak énekelni akarok!

Azért ez nem mindennapi! Hogyan történt ez pontosan?

Most azt kellene mondanom, hogy operába mentem, meghallottam egy operát, és egyből elbűvölt, de nem ez történt: 14 éves voltam, egy musicalt néztünk meg a családdal Budapesten. Mivel Szekszárdon nincs nagyobb zenés színház, korábban nem volt lehetőségem ilyen előadásokon részt venni, de akkor nagyon megtetszett, hogy a színpadon énekelnek és játszanak. Ezután kezdtem el mondani otthon, hogy szeretnék énekelni. Elég nehéz volt váltani, egy kicsit harcolni is kellett ezért a családban (nevet). Végül a zongora szak helyett „rendes” gimnázium következett Szekszárdon, de akkor már azzal a tudattal, hogy énekesnek készülök: elkezdtem énekre járni és színjátszani. A gimnázium után már ének szakra jelentkeztem a Bartók Béla Konzervatóriumba, majd a Pécsi Tudományegyetem BA magánének szakára vettek fel. Az idén kaptam MA diplomát a Zeneakadémia opera szakán.

Pécsett Wiedemann Bernadett, a Zeneakadémián Kertesi Ingrid volt a mestere. Pedagógusi egyéniségük, felfogásuk mennyire volt más?

Fontos különbség, hogy Pécsen még mezzo voltam, a Zeneakadémián lettem szoprán, át kellett állnom egy év alatt egy új énektechnikára. Pécsen sötétebb színnel énekeltem, ezt Kertesi Ingriddel kicsit kinyitottuk. Mindkét mesteremet nagyon szeretem és tisztelem, rengeteget tanultam tőlük, hiszen a hangommal, az énektechnikámmal csak ők foglalkoztak az egyetemen, így – talán senki nem haragszik meg, ha ezt mondom – mindketten egy kicsit pótanyukáim is lettek.

Számos mesterkurzuson is részt vett, tanult Gulyás Dénestől, Szabóki Tündétől, Meláth Andreától, Korondi Annától, Bátori Évától és a sor hosszan folytatható. Mennyire voltak hasznosak ezek a kurzusok?

Nagyon hasznosak voltak, főleg akkor, amikor az embernek már volt egy előzetes tudása, technikája, és meg tudta állapítani, hogy mi az, amit el lehet fogadni a tanártól, és mi az, ami valamiért nála nem működik. Én részt vettem kurzusokon fiatalon is, amikor talán még nem lett volna erre feltétlenül szükség. Akkor profitál ezekből igazán az ember, amikor már meg tudja hallani a jó instrukciókat, hogy mi az, ami neki segít. Nagyon fontos, hogy az ember minél több tanárnál megforduljon, mert mindenki másképp fogalmazza meg – lehet, hogy ugyanazt, és lehet, hogy az ötszázadik megfogalmazásnál esik le, hogy az összes korábbi instrukció mit is jelentett. Vagy ha például egy bizonyos dologról az összes tanár ugyanazt mondja, akkor az valószínűleg tényleg úgy van. Néha totálisan ellentmondanak egymásnak a tanárok, ilyenkor el kell gondolkodni, hogy mi áll közelebb hozzám, mi az én véleményem.

Jelenleg a Zeneakadémián az énekművész-tanár mesterszak hallgatója, de már végzett operaénekes. Hogyan tovább, mik a tervei?

Szeretnék meghallgatásokra elmenni, most jön az a szakasz, hogy kopogtatni fogok mindenfelé, akár külföldön, operastúdiókba, akár itthon. A tanítás egy biztos pont lehet, de jelenleg az éneklés vonz.

Akkor ide illik a „kötelező” kérdés: van-e szerepálma? Vagy ha az álom nagy szó, akkor fogalmazzunk úgy, mi az, amit szívesen énekelne operaszínpadon?

Szívesen énekelnék huszadik századi, modern operákban. Az említett Britten-opera, a Peter Grimes és benne Ellen szerepe például nagyon tetszik. De a szerepálmokkal inkább úgy vagyok, mint a jó filmekkel vagy a könyvekkel: sok kedvenc van.

Végül az is érdekelne: mit csinál, ha nem énekel?

Egy kicsit kaotikus most az életem: sokféle dologra készülök, koncerteken énekelek, közben ott az egyetem is. Ha szabadidőm van, nagyon szívesen biciklizem, túrázom, próbálom beiktatni a futást és a jógát is. Szeretek rajzolni, mert kikapcsol, bár mostanában ritkábban teszem. Ha nagyon tele van a fejem, akkor elmegyek biciklizni a városon kívülre.

SCHALK ENDRE KORNÉL

Fotóalbum

A koncertről részletes információk találhatók az esemény Facebook-oldalán.

Titokzatos tökéletesség

Számos új, kiváló minőségű kottával gazdagodott a Zenei Gyűjtemény, a következő hetekben több blogbejegyzésben ezeket ajánljuk figyelmükbe. Elsőként a bécsi klasszika mestereinek hegedűversenyei közül válogatunk. Szóba kerül az is, vajon Beethoven hegedűversenyének melyik régi felvétele áll a legközelebb napjaink nagy előadóművészének, Gidon Kremernek a szívéhez.

Nem mindegy, hogy pontos zenei szöveget tartalmazó, jól áttekinthető, modern kottából készül-e fel valaki egy előadásra, zenei versenyre, vagy nehezen olvasható, netán itt-ott hibás kiadványból. A német G. Henle kiadó szép és megízható Urtext – vagyis kutatásokon alapuló, forrás értékű – kottái bátran ajánlhatók mindenkinek akár előadási, akár tanulmányi célra.

Joseph Haydntól mindössze három hegedűverseny maradt fenn, mindhárom elérhető már könyvtárunkban Henle Urtext kiadásban. Az 1760-as években keletkezett darabok közül a C-dúr és az A-dúr virtuóz, olaszos stílust mutat, a G-dúr inkább a líraiságával tűnik ki. Technikai követelményei is szerényebbek, ezért a hegedűjátékot tanulók számára is ajánlható. A kották a Henle Haydn-összkiadása alapján készültek, a zongorakivonathoz kétféle verzióban mellékelték a hegedű anyagát: az egyik szólammeléklet vonásjeleket és ujjrendet is tartalmaz.

Mozart Esz-dúr Sinfonia Concertantéja nem par excellence hegedűverseny, hiszen a hegedű mellett a brácsa is szólószerephez jut benne, mégis itt említjük. A mű 1779-ben keletkezett, a műfaj egyik kiemelkedő darabja. Főleg gyönyörű, lírai középső tétele közkedvelt, amit Michael Nyman variációkban dolgozott fel, Peter Greenaway pedig Számokba fojtva című filmjében használt kísérőzeneként. A Henle honlapja felhívja a figyelmet arra, hogy a kotta új Urtext kiadása számos tekintetben pontosabb, mint a korábbi megjelenések. A zongorakivonathoz négy szólammelléklet csatlakozik: a hegedűszólam jelzések nélküli, és vonásjelekkel, ujjrenddel ellátott verziója, a brácsaszólam normál hangolású és eredeti scordatura (Mozart intenciói szerint a fényesebb hangzás érdekében egy fél hanggal elhangolt) közlése.

A Henle-kiadások közül is kiemelkedik információgazdagságával Beethoven hegedűversenyének kétkötetes kottája, amely Gidon Kremer 70. születésnapjának alkalmából jelent meg 2017-ben (Gidon Kremer Edition I-II). Az első kötet a hegedű szólóanyagát tartalmazza Kremer ujjrendjével és vonásjeleivel, továbbá Viktor Kiszin orosz zeneszerző kadenciáját közli az első tételhez. A kadenciában – amelynek ez az első kiadása – a hegedűszóló mellett dob és fúvósók jutnak szerephez. Kiszin Kremer felkérésére írta, Beethoven eredeti – a mű zongoraverseny-verziójához komponált – kadenciája alapján. A második kötet tartalmazza a zongorakivonatot és a jelzések nélküli hegedűszólamot.

A kiadvány legérdekesebb része Gidon Kremer terjedelmes esszéje, amelyben kiadói felkérésre a hegedűverseny tíz különböző felvételét veti össze, hogy kiválassza közülük a „legjobbat”. A szóban forgó klasszikus felvételek:
Szigeti – Walter (1932),
Huberman – Széll (1934),
Kreisler – Barbirolli (1936),
Heifetz – Toscanini (1940),
Menuhin – Furtwängler (1947),
Ferras – Böhm (1951),
Francescatti – Mitropoulos (1955),
Milstein – Steinberg (1955),
Heifetz – Münch (1955),
Kogan – Silvestri (1959).
Kremer persze tisztában van azzal, hogy „legjobb” felvétel a szó szoros értelmében nem létezik, illetve ennek megítélése szubjektív, ezért inkább nagyon érdekes szempontokat vet fel a mű előadásával kapcsolatban. Az angol nyelvű esszé szinte mesterkurzusként olvasható: Kremer részletesen kitér a szólista és a karmester közötti együttműködés, a tempó, a glisszandók, a kadencia problémáira. Felveti a kérdést, hogy mitől lesz egy előadás művészi értelemben mély, és mitől válik személyessé. Végül arra jut, hogy a vizsgált tíz felvétel között Heifetzé és Milsteiné a „legtökéletesebb”, de valami titokzatos okból mégsem érintik meg igazán mélyen. A „legjobb, legmelegebb, legemberibb, legszemélyesebb” felvételként végül egy olyat nevez meg, amely nem szerepel az eredeti tízes listán. Hogy melyik ez a felvétel, az maradjon most homályban – aki kikölcsönzi a kottát, és elolvassa Gidon Kremer nagyon tanulságos írását, természetesen megtudhatja ezt is.

Fotóalbum

„LÉLEKTŐL LÉLEKIG”

Beszélgetés Sass Sylvia Kossuth- és Liszt Ferenc díjas, Érdemes művésszel, a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjával.

Sass Sylvia operaénekesnő 1951. július 12-én született Budapesten. Zenész családban nőtt fel, s kora gyermekkorát Érden töltötte. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Zeneművészeti Főiskola (ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) ének-tanszakán végezte Révhegyi Ferencné növendékeként. 1971-ben, alig 20 esztendősen, friss diplomásként szerződtette őt a Magyar Állami Operaház, ahol még ez évben a Carmen Frasquitájaként debütált. Pályakezdése első éveiben számos rangos énekversenyen mérettette meg tudását, tehetségét – Szófiában a dobogó csúcsán végzett. Méltán e sikereinek is köszönhetően szinte üstökösként robbant be a nemzetközi operaéletbe.

Lírai és drámai szoprán szerepek tucatjaiban tündökölt a magyar operajátszás „aranykorában”, s ezzel párhuzamosan külföldi felkérések sorozatának tett eleget a világ legfontosabb opera- fellegváraiban: – a teljesség igénye nélkül – a Milánói Scala Manonja, a londoni Covent Garden Giseldája, Violettája és Normája, a bécsi Staatsoper Mimije, a brüsszeli La Monnaie Alkésztisze, a New York-i Metropolitan Toscája. Visszatérő, ünnepelt fellépője volt továbbá a legrangosabb zenei fesztiváloknak, úgy, mint a Salzburgi Ünnepi Játékok vagy az Aix-en-Provence Fesztivál.

Majd’ félszáz szoprán szerepet énekelt el kőszínpadon a preklasszikusoktól egészen a kortárs zenedrámákig többek között olyan nagy formátumú énekművészek partnereként, mint például Giuseppe Taddei, Boris Christoff, Alfredo Kraus vagy Plácido Domingo. Legendás karmesterek pálcája alatt válhatott ihletett Puccini-hősnővé, abszolút Verdi-heroinává; a Giananadrea Gavazzeni, Georges Prêtre, Nicola Rescigno, Oliviero de Fabritiis, Nello Santi vagy Lamberto Gardelli vezényelte produkciók Sass Sylvia közreműködésével kétségtelenül a XX. századi operajátszás csillagóráinak sorában foglalnak helyet. Több tucat Hungaroton-, Philips- és Decca-stúdiófelvétel őrzi kivételes hangmatériáját, pályája zenitjén nyújtott alakításainak lenyomatát – nem számolva az úgynevezett kalóz kiadványokat. Számos ária- illetve dallemez, komplett operafelvételek sokasága nyújt mindmáig betekintést e nagy ívű pályát leíró művész, egy negyed század operaházi jelképének zenei életművébe. Mint ösztönös művész, valódi polihisztor, Sass Sylvia már operaénekesi pályafutása közben is más-más művészeti ágak, önkifejező eszközök után kutatott; a festészetben éppen olyan természetességgel lelt rá egyéni alkotói nyelvére, mint ahogyan mondjuk önéletrajzi ihletésű írásaiban tökéletes szimbiózist képes kialakítani önmaga és olvasóközönsége között. Eddig megjelent könyveiből kettőt már francia illetve olasz nyelvre is lefordítottak.

Hangok és képek – 2004.
A belső hang – 2006.
Az álmok éneke – 2009.
Az angyalok bűvöletében – 2011.

Írói munkássága legfrissebb produktuma „A szárny” címre keresztelt kötete, mely a sorban immáron a negyedik lenyomata e termékeny alkotóművész máig lüktető „adni akarásának”. Sass Sylviával új könyve kapcsán beszélgettünk a múlt, jelen és jövő tükrének fénytöréseit vizsgálva…

„Ezt a könyvet az élet írta…” – ezzel a mondattal summázta a kötet egyik fejezetének gondolati ívét. Előző három könyvének sorába illeszkedik „A szárny” című alkotása. Ezen írói lenyomatok talán akaratlanul is kapcsolódnak egymáshoz, fogalmazhatnék akár úgy is, hogy egymásból születtek. Könyvről-könyvre – bár az „alap Sylvia” nem változott – a hangsúlyok, az Önt egy életen át foglalkoztató, visszatérő kérdések egyre esszenciálisabb megválaszolásának levetítése a nemrégiben napvilágot látott kötet. Műfajilag nehezen behatárolható ez az alkotás, melynek címválasztásában az „Ablak az életre” helyett végül „A szárny” mellett döntött. Napló ez netán? Egyfajta fejlődésregény? Kérem, beszéljen a könyv keletkezésének körülményeiről, az írás és Ön között állandósult szuggesztív kapcsolatról.

Igen, itt is a napló-formát választottam, csakúgy, mint az első kötetemnél, azonban mindegyiknél más és más jelleggel, de valóban folytatom a „fonalat”. Az első könyvemben nagyon sokat írtam a gyerekkoromról, arról a fejlődési folyamatról, ami megelőzi azt, hogy valaki elmondhassa később magáról, hogy művész lett. A második kötet inkább lírikus alkotás, nagyon sok verset is tartalmaz. Minden könyvemet a saját rajzaimmal illusztráltam. A harmadik könyvben városok szerint gyűjtöttem össze a szerepeimet, melyek emblematikusak, meghatározóak voltak számomra. Ebben a negyedikben nem határoztam el szándékosan előre, hogy miről is szóljon. Elkezdtem írni úgy, hogy egy-két gondolatom már volt, melyekről biztosan szeretnék említést tenni, de hagytam, hogy azok az események, melyeket elém sodor az élet vezessék a tollamat. Minden egyes mozzanat, ami akkoriban a világban bekövetkezett, mielőtt még hozzáfogtam volna az íráshoz, ismeretlen volt számomra. Például két megrázó haláleset vagy a 2015-ös párizsi terrortámadás. Történt aztán olyan is, amit szintén nem szerettem volna kihagyni ebből a kötetből, nevezetesen az, hogy időközben megkaptam a Kossuth-díjat. Ami ebben a könyvben különleges az az, hogy párbeszéddé alakul egy „angyallal”. Féltem kicsit, hogy megmosolyognak majd, amiért egy elképzelt lénnyel beszélgetek, aki persze lehet nem más, mint a saját lelkiismeretem is. Ez az angyal sarkallt engem arra, hogy mindvégig nagyon őszintén írjak…

A magyar operajátszás egyik meghatározó alakja volt évtizedeken keresztül az olasz karmester, Lamberto Gardelli. Maestro Gardelli és Sylvia pályája több ponton is kapcsolódik. Nem pusztán az Ön első londoni debütálásának dirigense volt, de számos komplett operafelvétel elkészítésében is együttműködtek. Többek között az általa a ’80-as években életre keltett Respighi-reneszánszban lemezre vett darabok egyikének női főszerepét is énekelte (Respighi: Belfagor ~ Candida). Közös lemezeik sora hosszas: Lombardok, Ernani, Macbeth, Attila, Stiffelio, Medea… Lemezstúdiókból operaszínpadokra sietve, városról városra utazva szüksége volt valamiféle nyugvópont megtalálására. Mit nyújt, mit jelent Önnek a festészet?

Saját egyéniségünket, életünket, élményeinket gyakorlatilag nem tudjuk elmondani a színpadon, ott – úgyszólván – „magán-érzéseink” szinte még az 1%-ot sem érik el. A mi feladatunk operaénekesként az, hogy egy zeneszerző megálmodta színpadi lénynek az érzéseit életre keltsük. Az első inspiráció a festészettel kapcsolatban az volt, hogy nagyon szerettem volna azt a világot képen megjeleníteni, amit „belül” látok. Sokszor, amikor zenét hallgatok, mintha csak egy filmet néznék. Szép filmek ezek! Ezért is szerettem volna, ha ezt mások is látnák. Konkrétan ez a fajta érzet indította el ezt a folyamatot; a festészetben én igazán magam lehetek, a képek az én érzéseim, az én gondolataim, amit megmutathatok más embereknek is. A másik ok pedig az volt, hogy az az életmód, amit akkoriban éltem – például hogy kéthavonta mindig egy másik színház produkciójában kellett szerepelnem, vagy ha koncertkörutakról volt szó, akkor még rövidebb idővel számolunk – nagyon „otthontalan”. Az érzést, hogy a valódi otthonom bizony nagyon messze van, semmi sem tudta kárpótolni. Azért is kezdtem festeni, mert olyankor azt éreztem, hogy a munka végeztével szaladhatok végre „haza” a képhez. A festészet némiképp pótolta azt az űrt, hiányt, hogy a szeretteim jelenlétét hosszú időkön keresztül nélkülöznöm kell. A képek bizonyos értelemben egy családot jelentettek nekem akkoriban. Az esetek többségében csak rajzolgattam, mert festeni csak akkor állt módomban, ha egy helyen tartósabban elidőztem. Például amikor Bolognában a Toscát énekeltem, az ott készített alkotásomat – volt ideje megszáradni az olajnak – vittem tovább Brüsszelbe, majd ott is volt arra lehetőségem, hogy egy újabb képet fessek. Persze ezek a körülmények sosem voltak teljesen ideálisak. 25 évesen, amikor Hamburgban a Così fan tutté-ban léptem fel, onnan datálható a professzionális értelemben vett festészet kezdete. Annyi kiállításom volt aztán az évek során, hogy egy idő után már nem számoltam. A festészet számomra egy meditatív állapot, ami rettentően jólesően hat rám…

Sylvia a legkülönbözőbb korok operáinak ikonikus nőalakjait formálhatta meg pályája során; Pénelopétól (Monteverdi: Odüsszeusz hazatérése) Saloméig számtalan izgalmas szerep sorakozik a művésznő repertoárján. Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának Juditjaként lemezt készített Önnel a Decca lemezkiadó. Partnere a címszerepben Kováts Kolos volt, a Londoni Filharmonikus Zenekart pedig a szintén magyar származású Sir Georg Solti vezette. Köztudott, hogy mindig is szívén viselte a magyar zene ügyét. Operaszínpadon a XX. századi magyar szerzők olyan nőalakjait keltette életre, mint például Szokolay Sámsonjának Delilája vagy éppen Durkó Mózesének Anya-szerepe. A Bartók- illetve Liszt-dalok már a kezdetektől megérintették Sylvia lelkét, ezért mindig is feladatának tekintette e szerzők műveinek népszerűsítését, bármerre is járt a világban. Melyek a legkedvesebb emlékei e téma kapcsán?

Bartók egészen kora gyermekkoromtól elkísért. Annyira megszerettem őt, kompozíciói nyelvezetét annyira magamévá tettem – néha már-már úgy éreztem, mintha én írtam volna őket –, hogy ebből a felindulásból több mint száz dalt komponáltam is. A legtöbbet József Attila, Ady Endre, Guillaume Apollinaire és Paul Éluard verseire. Hihetetlen módon élveztem azt, hogy egy vers keltette érzéseket, gondolatokat a zenében is megfogalmazhattam. Aztán amikor a Zeneakadémiára bekerültem, ez a dolog alábbhagyott, továbbá Bartók olyan fokig hatott rám, hogy egy ponton túl nem leltem végül saját nyelvezetre a zeneszerzésben. Ő számomra egy meghatározó „alap” lett; ekként, amikor azt hallom, hogy „magyar zene”, nekem Bartók az első, akire gondolok. A másik ilyen pillért valóban Liszt jelenti, akinek minden dalát megtanultam – csak azokat nem, melyeket más hangfajra, nem pedig szopránra komponált. Készítettem ezekből lemezeket is, úgy, mint a Schiff Andrással közös Decca- felvételt, valamint a Simon Izabella közreműködésével készült Liszt-válogatást. Külföldön szinte minden koncertemen énekeltem Bartók- és Liszt-dalokat. Sokszor döbbenetes, szinte leírhatatlan az emberek reakciója. Nagyon jól eső érzés volt tapasztalni azt, hogy például Japánban mekkora kultusza van Bartóknak; A Kékszakállú herceg vára egyik koncertszerű előadása után majdhogynem tovább tartott a taps, mint maga a mű. Szerte a világon, például Londonban is mind a mai napig nagy fesztiválok keretében hódolnak Bartók művészete előtt. Bizony, nagy örömmel tölt el, hogy ennyire értik, ennyire szeretik a mi muzsikánkat más népek is…

Az évtizedek zakatoló rohanásában, az egyre nagyobb ívű elvárások egymásutánjában Sylvia egy idő után úgy ítélte meg, hogy jobb lefékezni ezt az utazásokkal, erőpróbákkal végtelenített művészéletet, ezt az „örökmozgó vonatot”. Az operai pálya Janus-arcú: egyszerre gyönyörűséges és könyörtelen is. E lefékezést követően az elkövetkezőkben energiáit egyre tudatosabban a dal- illetve áriaestek, a hazai és nemzetközi koncertszínpadok kínálta lehetőségekre koncentrálta. E grandiózus karrier akkorra kikristályosodott tapasztalatait, unikális művészete titkát – mondhatni magától értetődő módon – átadni, megosztani vágyott az elkövetkező énekes-generációval. Tanítani kezdett többek között a Zeneakadémián, továbbá máig folyamatosan oktat, mesterkurzusokat tart a világ legkülönbözőbb pontjain. Mesélne nekem arról, milyen a pedagógusi, énekmesteri munka?

A Zeneakadémián 3 éven keresztül tanítottam dalirodalmat és kamarazenét. Közben sajnos beteg lettem, s utána aztán fel sem merült, hogy visszahívjanak. Később elkezdtem rendszeres mesterkurzusokat tartani olyan városokban, mint mondjuk Santiago de Chile, London vagy Párizs. Tokióban 6-7 éven keresztül minden nyáron, hasonlóképpen a Római Magyar Akadémián folyamatosan tartottam kurzusokat. Hogy nem voltam – úgymond – kötve egy konkrét intézményhez, az bizonyos értelemben véve kényelmes volt számomra, mert szabadabban tudtam mozogni. Egy évben általában egy, maximum két fiatal énekest fogadok állandó növendéknek. A legtöbben szeretik és igénylik azt is, hogy amikor megkapnak egy új szerepet, segítsek abban, hogy a szerepet énektechnikai szempontból beállítsuk, hogy aztán tökéletesen felkészülve tudják elkezdeni a próbafolyamatot. Ilyenkor tehát egy egészen aprólékos „finomhangolásban” nyújtok segítő kezet, válok partnerévé az énekesnek. Megható és megtisztelő volt számomra, hogy Davinia Rodriguez híres spanyol énekesnő például Lady Macbeth szerepére készülve mindenáron velem akart felkészülni ezen új feladatára…

Könyvében azt írja, hogy minden kornak megvannak a maga nehézségei. Csak az marad fent a rostán, akiben végtelen ügyszeretet lakozik és alázatos elhivatottság a művészet iránt. Kellő szorgalom, eltökéltség és persze szerencse szükségeltetik ahhoz, hogy valaki sikeres művésszé váljon. Az operaénekesi pálya mondhatni kegyetlen, mert szinte kiveti magából azokat, akik nem elég erősek. A mai operajátszás, a rendezői színház, az újabbnál újabb irányzatok nem minden esetben segítik az ifjú énekesek kezdeti szárnypróbálgatásait. Kevesebb a próbákra, kellő műhelymunkára, a darabokban illetve a szerepekben való elmélyülésre szánt idő. Miként vélekedik Ön erről a jelenségről?

Régen is gyakorta előfordult az, hogy mondjuk csak 1 hét próbaidő jutott valamire, sőt 2-3 olyan beugrást is megcsináltam, ami emlékezetes maradt számomra. Ma már nem is értem, hogy volt hozzá akkora bátorságom. Egyszer például két és fél órám volt arra, hogy megtanuljam Gershwin Porgy és Bess című folkoperájának Clara-szerepét. A rendező fogadást is tett arra, vajon hiba nélkül el tudom-e énekelni. Ez sem volt éppen egy pici szerep, s előtte egy hangot sem ismertem a darabból. Akkor tudtam csak, hogy én következem, amikor a súgó föltette a kezét; ez jelezte azt, hogy két taktus múlva én jövök. Clarának a darab szerint van egy kisbabája. Na, arra a csecsemőre volt rátűzve a szöveg, az a bizonyos Summertime-ária. Ilyen élmény volt még a Székely fonó Leánya is, melyre szintén 24 óra sem adatott, hogy felkészüljek. Ez utóbbit persze már betéve ismertem. Szóval nagy hazardírozó voltam, de végtére is így sikerült megmentenem előadásokat, amik amúgy elmaradtak volna. Természetesen a normális, az ideális az, amikor 2-3 hónap adott egy felkészülésre, az összetettebb szerepekre, produkciókra meg mondjuk átlagban akár fél év is. Ilyen volt a Salome vagy a Malipiero-opera, az Őszi alkonyati álom, mely utóbbi borzasztó nehéz volt zeneileg és rendkívül összetett minden más szempontból is. Olaszul kellett D’Annunzio-szöveget memorizálom és értelmeznem, ami még egy anyanyelvű olasznak is megterhelő, nehéz. Ezen a világpremieren, ebben az operában konkrétan egy 50 perces monológom volt. S hogy mit is nevezünk előkészítő időszaknak? Csak merthogy például életem első A trubadúr Leonóráját úgy adtam elő Hamburgban, hogy csak egyetlen egy ülőpróbám volt, ahol a karmesterrel átvettük a darabot. Rendezés címen pedig jóformán annyi instrukciót kaptam, hogy megmondták, hogy itt meg itt jövök be, aztán meg, hogy hol fogok kimenni. Tehát semmilyen színpadi próbára nem került sor. Hasonló élmény volt aztán a budapesti Carmenem is, ahol gyakorlatilag egy hét próbát biztosítottak a házi színpadon. Semmit sem tudtam előre kipróbálni, begyakorolni. A színpadot egy perccel a függöny felgördülése előtt láttam, zenekari próbám sem volt, a ruhámat ugyan egy kicsit otthon kipróbálhattam, de színpadon, díszletek között, minden szokatlan volt.

Ami mára talán más, az inkább az, hogy a rendező személyisége nagyobb hangsúlyt kapott, ma rendező-centrikusabb az operajátszás, mint azelőtt volt. Mondjuk sok olyan rendezővel dolgoztam én is, akik már akkoriban is valamilyen értelemben „kilógtak” a sorból. Jorge Lavelli Aix-en-Provence-i Traviata-rendezése – ha ma megnézzük – még mindig modernnek hat. Ő az új koncepciók mellett mindig partitúra-hű maradt, tehát sohasem olyat talált ki, ami szöges ellentéte az eredeti darabnak. Hugo de Ana-val dolgoztam a chilei Toscában, ami szintén egy egyéni szemléletű rendezés volt. Ma inkább az a furcsa, hogy mindent aktualizálni szeretnének, ezért sok esetben – úgyszólván – teljesen „kirángatják” magát a darabot abból az időtérből, ahol a zeneszerző azt elképzelte. Ez bizonyos esetekben beválik, meg tudja állni a helyét, máskor meg nem. Van olyan is, hogy egy ötlet valóban jó, de a művet magát csak gyengíti a rendezés. Nem vagyok a modern rendezések ellen, ha az valami pluszt ad hozzá, nem pedig rombolja a darabot. S hogy mit tudok mondani a növendékeimnek? Csakis azt, hogy mindig, mindenre legyenek felkészülve! Elmondom a tradíciókat, az összes levegő-lehetőséget, hogy azt ki hogyan csinálta vagy, hogy például melyik karmester mit kért nálam. Mindegyik verziót kipróbáljuk, hátha éppen azt kéri majd valaki. Nekünk az a kötelességünk, hogy ezeket az igényeket „ki tudjuk szolgálni”. Mindemellett azért egész döbbenetes szituációk is adódhatnak, mert sok esetben, amikor aláírunk egy szerződést, valójában nem tudjuk előre, hogy milyen produkcióba csöppenünk bele. Ha tudnánk, akkor előre eldönthetnénk, hogy rendben, tökéletesen egyetértek az elképzeléssel és örömmel részt veszek a produkcióban. Nekem egy ilyen volt, amit jó előre megsúgták, így még időben visszaadhattam. Svájcban kellett volna a Traviatát énekelnem Maurice Béjart rendezésében, ahol a 4. felvonásban Violetta egy felállított koporsóban meztelenül énekelt volna a színpadon. Nem azzal volt a legnagyobb bajom, hogy milyen testszerű anyagot kellene majd viselnem – erre vannak megoldások –, hanem az egészet valahogy morbidnak éreztem. Ellenben Béjart Tavaszi áldozat című filmjét zseniálisnak tartom. Legtöbbször tehát vannak csapdák, nem mindig tudhatjuk, hogy mi lesz, nem beszélve a partnerek, karmesterek cseréjéről. Tehát mindenre fel kell készülni, illetve fontos, hogy a művész saját koncepciókat alakítson ki, mert elképzelhető, hogy azt az egyik produkcióban nem, de majd egy másikban kamatoztatni tudja.

Az egykoron visszahúzódó művész ma kongresszusokon vesz részt, énekversenyek illusztris zsűritagja, különféle előadásokat tart. Örömmel fedeztem fel a könyv fejezeteinek egyikében a pár évvel ezelőtt, 104. esztendősen elhunyt Magda Oliveroról írt sorait, akiről egy felkérés kapcsán tartott mélyelemző előadást Rómában. Mit gondol, van-e aktualitása, egyáltalán létjogosultsága ma annak tanítás-tanulás kapcsán, hogy mondjuk az énekes pályára készülő fiatalok merítsenek abból a gazdag „készletből”, melyet akár az Oliverohoz hasonló legendás interpretátorok örökül hagytak ránk?

Nemrég megkeresett egy énekesnő egy új megbízása kapcsán. Ma az internet világában, az ingyenes videó-megosztóknak köszönhetően számtalan régi felvétel hozzáférhető, mégsem nagyon hallgatják azokat a szakmabeliek, a pályára készülők. Persze, mondhatja azt valaki, hogy ő azt nem úgy szeretné csinálni, de jó lenne, ha legalább ismernének valamit ezekből. Én millió verziót meghallgatok, s ha csak egy olyan levegőmegoldást találok, amire addig nem gondoltam, s esetleg nekem is beválna, az csakis pluszt jelent. Az ember mindig felfedezhet új dolgokat, persze attól még megmaradhat a saját elképzelése mellett, de csakis gazdagabbá válhat, ha meghallgatja a nagy régieket. Arról nem is beszélve, ha éppen olyan felvételt hallunk, ahol az énekesnek módja volt arra, hogy magával a zeneszerzővel közösen dolgozhasson. Például Adriana Lecouvreur kapcsán nekem az első dolgom volt, hogy Oliverot meghallgassam a szerepben, mert tudtam, hogy egy frázist vagy bármit, amit ő csinál, azt a szerző, maga Cilea engedélyével vagy kimondottan az ő kérésére tette. Ezek hatalmas segítségek, fontos információk! Vagy például Ljuba Welitsch Saloméja. Van olyan felvétel is, ahol saját dalait Richard Strauss kíséri zongorán. Nemhogy követte, segítette az énekest, még akár felül is bírálta saját művét. Ezek kincsek, ezeket folyamatosan elemezni, „ízlelgetni” kellene. Az én időmben még a lemezek is nehezen hozzáférhetők voltak, ma az interneten minden elérhető ingyen és bérmentve. Ezért döbbenek meg sokszor azon, hogy vajon miért nem néznek utána, miért nem akarják meghallgatni, ki mit és hogyan csinált? Nekem olyan szempontból is nagy szerencsém volt, hogy a Zeneakadémián anno az idegen nyelv- és szerepgyakorlatot Varga Pál oktatta, aki mint köztudott, Tullio Serafin tanítványa volt. Kincset érő információkhoz juthattam hozzá az ő óráin. Tehát én amellett foglalok állást, hogy fontos a tradíciók ismerete, a felkészülés folyamatában rendkívül lényeges szempont.

„Ave Maria, piena di grazia, eletta fra le sposa e le vergini sei tu…” – szól a fohász, melyet egykor, mint glasgow-i Desdemona dalolt Verdi Otellojának 4. felvonásában. Az előadók kiváltsága a szubjektív interpretálás lehetősége. Egy dolog a színpad, s megint egy másik a való élet. Első könyvében a vallást, a hitet az íráshoz használt sorvezetőhöz hasonlította, melyet a kisiskolások használnak. Új könyvében visszatérő motívumként egy angyallal folytat dialógust.

Mit jelent a hit annak az embernek az életében, aki minden idegszálával a művészetért élve időről időre egyfajta önvizsgálatra kényszerül, hogy tartani tudja a helyes irányt civil létében, társas kapcsolataiban, egyszóval a magánéletében? Miféle rend a béke kulcsa?

Onnan indulnék ki, hogy amikor kisgyerek voltam, jóformán még azt is titkolnia kellett a szüleimnek, hogy engem megkereszteltek. ’51-ben születtem, abban az időszakban, amikor ez – hogy úgy mondjam – nem volt divat, sőt egy tanárember számára kimondottan negatívumnak számított. Édesapám szeretett orgonálni, a Villányi úti Szent Imre Plébániára néha-néha be is kéredzkedett. Amikor ez kiderült, az igazgató hívatta és közölte vele, hogy ha ez még egyszer előfordul, akkor kirúgják az állásából. Ez már tiltott kategóriának számított. Én úgy nőttem fel tehát, hogy templomba nem jártam. Aztán egyszer gimnazistaként Miskolcra mentünk osztálykirándulásra, ahol bevittek minket a Szentháromság Görögkeleti Ortodox Templomba, ami tele volt ikonokkal. Hát én elámultam ennyi szépség láttán és elhatároztam, hogy én is ilyeneket fogok majd festeni. Első rajzaim is a Madonnáról készültek, ez a fajta „felismerés” tehát erre az időre datálható. Mindemellett az egyházi énekek, a szakrális jellegű zeneművek is nagyon vonzottak. Egyesült tehát a zenei élmény a festészet iránti szenvedéllyel. Egyre közelebb és közelebb kerültem a valláshoz, mondhatnám úgy is, hogy belesétáltam ebbe a helyzetbe. Hosszú folyamat az, hogy egy embernek egyre mélyebbé, erősebbé válik a hite. Én mindig is hittem abban, hogy átadhatom magam a Jóistennek, bízhatok a jóságában. Egyházi témájú képeket nagyon szeretek festeni; Zalába egy „Angyali üdvözlet” tabernákulumot festettem, amit minden nap kinyitnak. Egy másik kis templomnak, Pötrétének pedig „Szent Anna” oltárképet készítettem, mert előzőleg semmilyen oltárképük nem volt. A fóti templomnak pedig egy nagy koronás Madonnát ajándékoztam oldalán két angyallal. Most az a dédelgetett tervem, hogy egy szárnyas oltárt fessek…

Talán közhelynek hat, amikor azt mondjuk: ”Sokat változott a világ!”, s mennyire mássá váltak benne az emberek. Én úgy tapasztalom, hogy a ma embere az esetek nagy százalékban egy jól kiszámítható „élettípust” választ, végeztet be. Bizonyos, hogy mára az érték fogalmát is már egészen más természetű dolgok határozzák meg, mint teszem azt 30-40 évvel ezelőtt. Kérdés viszont, hogy mit tehet az a fajta egyén – ez utóbbiból van talán már egyre kevesebb –, aki képtelen „otthon” érezni magát a XXI. század diktálta monoton, eltárgyiasult értékeket bálványozó világban? A hiperérzékeny emberek totálisan más szűrőn keresztül szemlélik a világ történéseit, de akár csak a körülöttük zajló leghétköznapibb eseményeket is.

Sylvia mennyire képes azonosulni a mai világgal? Miként nyugtázza ezt a fékevesztett, felgyorsult tempót, mellyel mára lépést kell tartanunk?

Az embernek azért komoly választási lehetősége van, hogy ebbe a mókuskerékbe beáll-e, vagy sem. Arról nem beszélve, hogy akinek a Jóisten egy kicsit is gondolkodási lehetőséget adott – végtére is ez mindnyájunk számára adva van –, az eldöntheti, hogy olyan fajta életmódot éljen ebben a felgyorsult, rohanó világban is, ami lelkületének megfelelő. Mindig van választási lehetőségünk! – ezt állítom. Legfeljebb nem olyan gyors iramban és nem olyan látványosan érünk el sikereket. Nagyon sok tehetséges növendékem van, akiről azt gondolom, hogy van „mondanivalójuk”, mégis azt látom az esetek egy részében, nem biztos, hogy alkalmasak arra, hogy egy színház „törvényeinek” megfeleljenek. Az ilyen alkatú fiataloknak viszont rögtön azt mondom például, hogy: „Te és pár zenésztársad – akik hozzád hasonló gondolkodásúak – alakítsatok egy együttest! Vázoljatok fel programokat, műsorelképzeléseket, készítsetek demó-anyagokat és küldjétek el különböző fesztiváloknak!” Attól, hogy mondjuk valaki lelkileg – nem hangilag! – valószínűleg nem alkalmas az operai pályára, az nem jelenti azt, hogy annak az énekesnek valahol máshol ne lenne fóruma és lehetősége. Ezt nevezzük ma kamarazenének. Például hatalmas irodalma van a barokk zenének. Franciaországban megszámlálhatatlan barokk fesztivál van, tehát az ilyen és ehhez hasonló lehetőségek mind-mind alternatívák lehetnek. A feladat tehát, hogy: „Találd ki önmagad, illetve próbáld meghatározni pontosan, hogy mit szeretnél, s mire vagy a leginkább alkalmas!” A felgyorsított időt pedig mi saját magunk tudjuk szépen „kilassítani”…
Meghatározó útmutató a tanítás kérdése. Amennyiben az iskola nem teremt egy olyan fórumot, ahol nincs egy igazán elhivatott pedagógus-alkat – mint amilyen például az édesapám volt –, aki inspirálhatná a diákokat, aki karizmatikus egyéniség, akire felnézhetne az ember, akkor ez nagyon nehéz dolog. Apám úgy beszélt a klasszikus zenéről, mint mondjuk ma bárki a rockzenéről. Lelkesedéssel, érthetően magyarázva vezetett be bennünket ebbe a világba, ezekre a „helyekre”. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a mi időnkben egyáltalán nem számított az – hogy úgy mondjam – elit dolognak, ha valaki szerette a komolyzenét. Egy igazi jó tanár-egyéniség a „hétköznapi ember” számára is tud élményeket adni, útravalót nyújtani. Visszakanyarodva édesapámhoz, tanítványai többségében mindmáig megmaradt a zene szeretete, természetes igény volt, operába, hangversenyre járni. Egy másik példát hozva: sosem voltam egy rossz tanuló, de egy-két négyesem mindig akadt. Eleinte matematikából is. Elég volt, hogy jött egy jó tanár, aki érdekesen és olyan érthetően magyarázott, hogy végül aztán ötösre érettségiztem a tárgyból. Tehát a tanítónak mindig, minden körülmények között kulcsszerepe van!

Aztán a kultúrházak ötletekkel, érdekes programokkal szintén sokat tehetnek az ügyért. Ezek az intézmények nyitottságra, kíváncsiságra nevelhetik az embereket, alapvető népművelő feladatot látnak el. Fontos, hogy mára már rengeteg az ingyenes rendezvény is. Tehát, ha valaki időben észrevesz valamit – az esetek többségében pusztán regisztrációhoz kötött a részvétel –, az ingyen és bérmentve élhet a lehetőséggel. Nagy szerepe van továbbá a médiának. Különböző tv-csatornákon keresztül nyerhetünk bepillantást a világban zajló aktuális történésekbe, a kulturális életbe. A klasszikus zenével kapcsolatban említhetjük itt az Arte-t, a Mezzo-t vagy az M5-ös csatornát.

Lényeges akadály persze az anyagiak kérdése. Ma kevesen tehetik meg azt, hogy tízezrekért vásároljanak jegyeket mondjuk operaelőadásokra. 1978-ban Verdi Requiem-jét énekeltem a londoni Royal Albert Hallban. Promenád koncerteknek hívták ezeket, melyekre egységesen egy font sterlinggel lehetett bejutni – mintha ma 300 forintról beszélnénk. Ilyenkor – körülbelül 10 napos koncertsorozat része volt az is, hogy kivették a székeket, és akár 8000 ember is elfért a London belvárosában található nagy, kör alakú koncertteremben. Vagy a Covent Garden, ahol lehetőség volt arra, hogy akár a lépcsőn ülve nézzék végig az emberek az előadást egy szimbolikus összegért cserébe. Minden színháznak kötelessége lenne, hogy ilyen gesztus-szerű dolgokkal segítse azokat, akiknek nincs meg a megfelelő anyagi háttere ahhoz, hogy alapjáraton eljusson a különféle előadásokra. Úgy tudom, hogy a budapesti Operaház is igyekszik ilyen lehetőségeket teremteni…

„Az összegyűrt időben együtt él múlt és jelen. A képzeletem pedig már szabadon incselkedik egy ismeretlen jövő álmával…” – írja „Az összegyűrt idő” című bevezető fejezetben.

„Összművészként”, három művészeti ág művelőjeként két várost tudhat otthonának: Budapestet és Pézenast. Mire vágyik a jövőben, miről álmodik?

A római munkám befejeződött – amit nagyon szerettem –, de bízom benne, hogy sokat tudtam segíteni a Római Magyar Akadémiának. Ilyen szempontból tehát Budapest és Pézenas maradt, ez a kettő a bázis. Természetesen ezeken túl is vannak lehetőségeim, állandó „mozgatóim”. Szó van például arról, hogy a Bolognai Operában is tarok mesterkurzust. Pézenasban általában a nyári hónapokat töltöm, amikor – hogy úgy mondjam – csalogat, hív a festés, az alkotás vágya.
Hogy mi a jövő? Azt nehéz lenne megmondani, én improvizálok a jövőben. Azt persze tudom, hogy mik a fő vágyaim, vagy, hogy milyen vezércsillag ragyog előttem, ami felé haladok, de hogy konkrétan azt milyen lépésekkel kell majd megtennem, az talány egyelőre. Vágyaim között szerepel, hogy szép koncerteket tudjak még adni, s hogy festeni és írni tudjak mindaddig, amíg végleg ki nem esik az ecset, a toll a kezemből. Most megjelent könyvemet például éppen olaszra fordítom, és már dolgozom a következő köteten is. Számtalan dolog van, ami még izgat, érdekel. A mesterkurzusokat természetesen folytatom továbbra is, de még extrább ötleteim is vannak. Amikor ezeket a kurzusokat tartom, annak egy nagyon lényeges része a színpadi előadás. Tehát nem pusztán énektechnikát, zenei elképzeléseket osztok meg a növendékekkel, hanem hogy a felkészülés során a színészi játék mennyire meghatározó. A színészvezetés nálam mindig is egy sarkalatos pontot jelentett egy művész képzésében. Ezért is boldog voltam, amikor betaníthattam külföldi művészeknek A kékszakállú herceg várát magyarul.

Szeretne rendezni?

Természetesen ez is érdekel. Bizonyos darabok a fejemben már teljesen készen vannak, melyekkel kapcsolatban úgy érzem, hogy elég újszerűek, de mégis „énekes-barát” előadások lehetnének. Amennyiben egyszer lehetőségem adódik arra, hogy rendezzek, akkor nagyon boldogan fogok eleget tenni a felkérésnek…

Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Bartók Gergely

Fotó: Várhelyi Klára

Sass Sylvia operai szerepei:

• Bartók: A kékszakállú herceg vára – Judit
• Bellini: Norma – Norma
• Bizet: Carmen – Frasquita, Carmen
• Cilea: Adriana Lecouvreur – Adriana
• Cherubini: Médeia – Médeia
• Durkó: Mózes – Anya
• Erkel: Hunyadi László – Szilágyi Erzsébet
• Farkas: A bűvös szekrény – Zulejka
• Gounod: Rómeó és Júlia – Júlia
• Gershwin: Porgy és Bess – Clara
• Giordano: Fedora – Fedora
• Gluck: Alkésztisz – Alkésztisz
• Kodály: Székely fonó – Leány
• Leoncavallo: Bajazzók – Nedda
• Malipiero: Őszi alkonyati álom – Gradeniga
• Mascagni: Parasztbecsület – Santuzza
• Monteverdi: Poppea megkoronázása – Virtus
• Monteverdi: Odüsszeusz hazatérése – Pénelopé, Melanto
• Mozart: Così fan tutte – Fiordiligi
• Mozart: Don Giovanni – Donna Anna, Donna Elvira
• Mozart: Figaro házassága – Rosina grófné
• Puccini: Manon Lescaut – Manon
• Puccini: Bohémélet – Mimì
• Puccini: Tosca – Tosca
• Puccini: A köpeny – Giorgetta
• Puccini: Angelica nővér – Angelica
• Puccini: Turandot – Turandot
• Puccini: A fecske – Magda
• Respighi: Belfagor – Candida
• Schreker: A távoli hang – Grete
• Strauss: Salome – Salome
• Schubert: A házi háború – Heléna
• Schubert: Három a kislány – Édi
• Szokolay: Sámson – Delila
• Verdi: A kalóz – Gulnara
• Verdi: A lombardok – Giselda
• Verdi: Macbeth – Lady Macbeth
• Verdi: La traviata – Violetta Valéry
• Verdi: A trubadúr – Leonóra
• Verdi: Az álarcosbál – Amélia
• Verdi: Don Carlos – Valois Erzsébet
• Verdi: Otello – Desdemona
• Verdi: Attila – Odabella
• Verdi: Ernani – Elvira
• Verdi: Stiffelio – Lina
• Wagner: Az istenek alkonya – Gutrune
• Wagner: A Rajna kincse – Freia
• Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – Éva

Díjai, kitüntetései:

• Liszt Ferenc-díj (1976)
• Székely Mihály-emlékplakett (1976)
• Érdemes művész (1978)
• A Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja (2004)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007)
• Kossuth-díj (2017)
• Olasz Csillagrend lovagkeresztje (2018)