A szenvedéstörténetet és a feltámadást feldolgozó művek átszövik az egész zeneirodalmat. A passió – Jézus Krisztus szenvedésének és halálának elbeszélése – a reformáció korától számtalan zeneműben megjelent, s azóta is sokféle formában dolgozták fel a Húsvét misztériumát. A megannyi „húsvéti zene” közül most egy oratóriumot, egy kamarazenét, egy operát és egy szimfonikus művet ajánlunk, melyek könyvtárunk hangzó állományában többféle előadásban is fellelhetők.
BACH: JÁNOS-PASSIÓ A János-passió 1724 nagypéntekjére készült, és először a lipcsei Szent Mihály templomban mutatták be. A mű Jézus szenvedéstörténetét és halálát jeleníti meg János evangéliuma alapján. A mester művének legnagyobb részét a Luther fordította bibliai szövegből állította össze. A bibliai szöveg tömörsége – amelyet még jobban emel a lutheri fordítás ódon német nyelvezete – szükségszerűen oly mértékben tette drámaivá a János-passió zenéjét, hogy szinte az egész barokk korszakban nem ismerünk ehhez fogható izzó szenvedélyű oratorikus alkotást. A János-passió zárótétele a zeneirodalom legcsodálatosabb „búcsú- és altatódala”, amely gyönyörű dallamával, harmóniáinak fenséges nyugalmával lekerekíti a művet, mintegy céljához: a vigasztaláshoz vezeti el a passió izgatott drámaiságát.
HAYDN: KRISZTUS HÉT SZAVA A KERESZTFÁN Joseph Haydn az 1780-as évek közepén szokatlan felkérést kapott Spanyolországból; a cádizi Oratorio de la Santa Cueva számára kellett nagypénteki zenét komponálnia. A pap a latin Bibliából felolvasta a Megváltónak a kereszten kimondott hét mondatát, mindegyikhez magyarázatot fűzött, s mindegyik magyarázat után hét-nyolc perces zene következett. Ezt a hét zenekari tételt komponálta meg Haydn, egy bevezető (Introduzione), illetve egy záró (Terremoto, a Jézus halálát követő földrengést ábrázoló) tétellel kiegészítve. A hét idézett mondat: 1. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” 2. „Még ma velem leszel a paradicsomban.” 3. „Asszony, íme a te fiad. Íme a te anyád.” 4. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”5. „Szomjazom!” 6. „Bevégeztetett.” 7.„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” A művet 1787 nagypéntekén Bécsben is bemutatták, s az Artaria kiadó az eredeti, zenekari darab mellett még az évben megjelentette Haydn vonósnégyes-átiratát.
WAGNER: PARSIFAL Húsvétkor az operaházak repertoárjában általában előkerül Wagner Parsifalja, amely a megváltás történetét a Parsifal-mondakörre építi. Bár Wagner soha nem írt kimondottan szakrális jellegű zenét, de a Parsifal, mondhatnánk, az ő Máté-passiója. Ez az utolsó operája, melynek bemutatójára 1882-ben Bayreuthban került sor, II. Lajos király jelenlétében. A történet Wolfram von Eschenbach 13. századi epikus költeményén, illetve Chrétien de Troyes Szent Grál-eposzán alapszik. Parsifal, Artúr király lovagja a Szent Grált keresi, a kelyhet, amelyben felfogták a keresztre feszített Jézus vérét. Parsifal a test és lélek, a csábítás pszichológiai mélyrétegein áthatolva végül kezébe veheti a szent kelyhet.
RIMSZKIJ-KORSZAKOV: NAGY OROSZ HÚSVÉT – NYITÁNY Az ortodox liturgikus énekeket feldolgozó művet 1888-ban mutatták be Szentpétervárott. Rimszkij-Korszakov önéletrajzában kifejti, hogy az volt a szándéka, hogy ünnepi nyitányában a keresztény liturgia és a pogány néphit elemeit ötvözze. Szimfonikus költeményében a passió ünnepi misztériuma a húsvét vasárnap népünnepi féktelenségében tetőzik. Rimszkij-Korszakov nem volt különösebben vallásos ember; a pogány néphit éppúgy érdekelte, mint az orosz keresztény liturgia zenei hagyományai. Szimfonikus költeményében is ez a kettősség jelenik meg: a komor keresztény áhítat és pogány örömünnep keveréke.
Gyerekként imádott rajzolni, később operarendezőnek készült, végül csembalóművész lett. Mi vonzotta a hangszeréhez, és hogyan vált az évek alatt tanítványból mesterré? Fábri Flórával könyvtárunkban tartott nagysikerű szólóestje másnapján beszélgettünk: szóba került a csembaló kíméletlensége, a koncertek dramaturgiája és a Japánban átélt kultúrsokk is.
Meglepted a közönséget tegnap a ráadással: énekeltél és csembalón kísérted magad. Mi volt ez a ráadás? Mennyire megszokott tőled, hogy énekelsz? Mondjuk úgy, hogy az éneklés folyamatosan jelen volt az életemben, de tény, hogy nyilvánosan ezt ritkán szoktam prezentálni. Anyukámmal mindig énekeltünk otthon: népdalokat és sok minden mást is. A zeneiskolában gyerekkórusba jártam, a Bartók konziban, a szolfézs szakon és később a Zeneakadémia karvezetés szakán is állandóan énekeltünk. Hogy mi volt a ráadás? Valami olyat akartam választani, ami beleillik a koncert világába, de nem túl hosszú. Végül többé-kevésbé szerencsével bukkantam rá egy Haydn-dalra, ami a koncertet záró Haydn-szonátához kapcsolódik. Haydn ugyanis felhasználta G-dúr szonátájának első tételét egy dal zenei anyagához.
Rengetegen voltak a koncerteden. Játék közben mennyire érzed a közönség reakcióit? A tegnapi közönség különleges volt. Németországban élek, de most Budapesten játszottam, ezért sok régi ismerősöm is eljött. Volt, aki szinte ott ült a hátamban, éreztem, hogy feszülten figyelnek az emberek. Jelen voltak a szüleim is, az ő közelségüket is nagyon erősen éreztem, és ez fontos volt számomra. Nem tudtam nem rájuk nézni egy-egy darab után. Egy koncerten nagyon sok múlik azon, hogy éppen milyen lelkiállapotban van a közönség. Kialakul egy kollektív hangulat, én pedig megérzem a lehetőségeimet: mennyi időt vehetek egy-egy helyen, mennyire építhetek be egy-egy zenei viccet. Volt néhány dolog, amit tegnap azért játszottam éppen úgy, mert reagáltam arra, ami körülvett.
Mit kell tudni a csembalóról, amin játszottál? Egy késő francia stílusú Taskin csembaló kópiája, 15 éve építette František Vyhnálek cseh mester. Papp Rita csembalóművésztől kölcsönöztem erre az alkalomra, Kecskemét mellől szállíttattuk Budapestre. Saját választásom volt, mert kifejezetten szép és expresszív a hangja, sok mindent meg lehet rajta valósítani. Szerencse, hogy itt van ez a hangszer Magyarországon, és Papp Rita nélkülözni tudta.
Fábri Flóra: “Éreztem, hogy feszülten figyelnek az emberek”
Mennyi idő alatt jutottál el a darabokkal való ismerkedéstől a kész előadásig? A végleges műsort csak pár hónapja fixáltam le, előtte hónapokig ízlelgettem a darabokat, ki akartam alakítani valamilyen koncepciót. Nagyon sok művet kellett végigjátszanom blattolás szinten ahhoz, hogy kiválasszam, melyik illik a műsorba. Volt néhány darab, amit mindenképp játszani akartam, aztán mégse lett helye. Vagyis nálam megelőzi a konkrét gyakorlást egy több hónapos kiválasztási folyamat. Érdemes elnyújtani ezt az ízlelgetést, mert egyébként könnyen elfáradnak az ember érzékei. Olyan ez, mint amikor a parfümériában megszagolunk egymás után húsz parfümöt, és akkor kávét kell szagolnunk, hogy újra semlegesen érezzünk. Aztán volt egy sűrűbb, néhány napos szakasz, amikor tényleg konkrétan dönteni kellett. Onnantól kezdve két-három hónapra volt szükség a kényelmes gyakorláshoz. Csak két olyan darab került a műsorba, amit korábban tüzetesen tanulmányoztam, ezeket sikerült hamar felfrissíteni, az összes többi új volt. Egy főpróba jellegű házi koncertet is tartottam zenész közönség előtt. Érdekesek voltak a visszajelzések. Többen azt mondták, hogy a Burney-szonáta tetszett nekik a legjobban. Ezt nem gondoltam volna, mert inkább zenetörténeti kuriózumként választottam. Eleinte kicsit jelentéktelenek tűnt, aztán beérett.
Nagyon gondosan építetted föl a műsort. Miért tartod fontosnak, hogy egységes és koncepciózus legyen egy koncert? Ebben biztosan szerepe van annak, hogy színházi családból származom: anyukám Kováts Kriszta színésznő, énekesnő, rendező; apukám Fábri Péter író, dalszövegíró, műfordító. Nem is tudok olyan előadást elképzelni, amiben nincs dramaturgiai koncepció. Bennem hallgatóként is erre van igény, ha elmegyek egy koncertre. Azt látom, hogy az igazán jó zenekaroknál a műsortervezésben már évad szinten is van átfogó elképzelés. És persze van egyfajta dramaturgia, ami átszövi az egyes műsorokat. Ez szerintem a befogadáshoz kifejezetten segítség. Az összefüggések megtalálása segít nekem is az előadásban. Jó játék is ez: felfedezni a rokonságot a zenei nyelvben, vagy tudni, hogy két szerző találkozott és hatott egymásra. Akár elképzelhetem a köztük kialakuló emberi szituációt is. Egyébként a hangnemekkel kapcsolatban is van egy „rögeszmém”, ezért az est első felében csak bés hangnemek voltak, a másodikban csak keresztesek. Aki éppen így akarta hallani a koncertet, az hallhatta (nevet).
A legtöbb csembalóművész zongoristaként kezdi, nálad is így volt ez? Hogyan kerültél közel a hangszerhez? Igen, én is a zongora felől érkeztem, bár egyébként sokan kezdik orgonával is. A Bartók konziba jártam zongora és szolfézs szakra, és egy fakultáció keretében kerültem Soltész Anikóhoz. Korábban egész egyszerűen semmit nem tudtam a csembalóról. Nem ismertem nagy csembalisták felvételeit, nem vezérelt régizenei kutatóösztön akkor még, csak az volt bennem, hogy akkor most ezt kipróbálom. Anikó egész lénye, a hangulat, amit az órán teremtett, varázslatos volt. Az is lehet, hogy ha bendzsózni tanított volna, akkor most bendzsóznék. Kinyitotta a szemem egy kimeríthetetlen zenei világra, aminek a szólójáték csak egy aspektusa: ott van a kontinuózás, a kamarazene, a zenekari, operai előadás is. Valahogy a hangszer beszippantott. Kíméletlen pontosságra ösztökél. Bocsánat, hogy ezt mondom, de a zongorával ellentétben a csembalóval nem lehet sumákolni, és ez nagyon megtetszett. Muszáj valamit kezdeni a dolgokkal, mert minden hallatszik. Soltész Anikó mellett a további tanáraimmal is nagy szerencsém volt: Christine Schornsheimhoz jártam Münchenbe öt évig, aztán Essenben, a Folkwang egyetemen Christian Riegernél tanultam. Christinének fontos volt, hogy a billentyűs hangszerek széles spektrumát megmutassa, mindent, amit a 18. században a clavier szóval illettek. Két évig fortepianóztunk, volt kötelező orgona is egy évig, két vagy három évet kellett clavichordozni. Christinének köszönhető az is, hogy múzeumokba jártunk, ahol eredetei hangszereken játszhattunk. A régi billentyűs hangszerek között egészen extrém különbségek lehetnek, mindegyiket másként kell megszólaltatni, ez különleges kihívás. Christian Riegernél sokat foglalkoztunk a kontinuózás rejtelmeivel, nála egyfajta elmélyülésre volt lehetőség.
Úgy tudom, gyerekkorodban rengeteget rajzoltál, festettél, de az opera is érdekelt, sőt operarendezőnek készültél. Hogyan kristályosodott ki, hogy hangszeres előadóművész leszel? Jól felkészültél (nevet). Sokáig úgy gondoltam, hogy a csembalózást megtanulom, aztán ha kint leszek Münchenben, akkor majd elkezdem ott az operarendezést. Ehelyett valahogy még jobban belemélyedtem a csembalóba. Úgy éreztem, a hangszer világa kimeríthetetlen, és teljes embert kíván. Vagy félig csinálok valamit, belekezdek ebbe is, abba is, vagy rendesen. De fontos megőrizni a nyitottságot. A ma napig nagyon inspirál, ha más műfajokkal kerülök kapcsolatba. Eddig jó ritmusban találtak meg különböző feladatok, alakulhat úgy, hogy egyszer megrendezek egy kisebb operát. Most is készülök egy előadásra, egy kedves ismerősöm felkérésére egy kísérleti színházi produkcióban fogok zenélni. Nem szabok műfaji határokat magamnak: most április 30-án anyukámnak lesz egy könnyűzenei koncertje a Müpában, és az a megtiszteltetés ért, hogy életemben először nyilvánosan fogok vele zenélni. Csembalón játszom majd, lesz egy szám, amit csak ketten adunk elő. El kellett telnie pár évnek, hogy megtaláljak egy saját zenei nyelvet, ma már egyenrangú partnerként tudunk egymással kommunikálni a zenében. Ez nagyon új és jó élmény.
Egy kamaradarab is elhangzott a koncerten Fábri Flóra (csembaló) és Baranyay Piroska (cselló) előadásában
A képzőművészettől eltávolodtál? Ez a képzőművészeti dolog egy hosszú ideig tartó gyerekkori álom volt, ami traumatikus véget ért. Sokáig mindennap rajzoltam, el sem tudtam mást képzelni, aztán a szüleim a legjobb hiszemben elküldtek egy jelmeztervező barátjukhoz, hogy vegyek rajzórákat, tanuljam meg a technikát. Elég nagy művész volt, de sajnos pedagógiai érzék nemigen szorult belé, gyakorlatilag két-három óra alatt teljesen elvette a kedvemet. Minden óráról sírva jöttem ki, úgy éreztem, hogy elnémította a fantáziámat. Nem hibáztatom, értem, hogy miért csinálta ezt, de 12 évesen nem értettem. Nehéz és kényes időszak volt.
Ekkor már zongoráztál is? Igen, hatéves korom óta zongoráztam, és a Soltész Anikóval való találkozás azért is volt különleges ajándék, mert ő megint fölnyitotta a szememet egyfajta kreatív, pozitív hozzáállásra. A csembalózásban újra megtaláltam, ami addig hiányzott.
Hogyan alakult a Bartók konzi után a pályád? A Zeneakadémián elkezdtem az ének-zene tanár – karvezetés szakot. Tudtam, hogy nem akarok zongorista lenni, de nem láttam magam szolfézstanárként, karvezetőként sem. Voltak nagyon jó tanáraim, kiemelném Komlós Katalint, akitől régizenei téren is sokat tanultam, nagy élmény volt az óráira járni. Mégis elég hamar eldöntöttem, hogy nem fogok lediplomázni a Zeneakadémián. Kinéztem, hogy a müncheni fősikolára – Hochschule für Musik und Theater München – érdemes menni Christinéhez, ezért a második évben már csak a számomra fontos órákra jártam be. A szolfézs, összhangzattan nagyon tetszett mindig, nem kérdőjelezem meg, hogy ennek a szaknak is van értelme, de ez alkatfüggő.
Münchenben aztán a színház is bejött a képbe… Igen, voltak színházi produkciók, és van ott operarendezői szak is, amivel azért kokettáltam. De csembalistaként sok operaprodukcióban is részt tudtam venni, és amikor belülről láttam egy-egy próbafolyamatot, akkor erős kételyeim támadtak, hogy biztosan akarom-e ezt csinálni. Közelről látva a próbákat inkább örültem, hogy a hangszer mellett ülök. Van ez így az álmokkal néha.
Túl sok konfliktust kell vállalnia egy rendezőnek? Nagyon sokat. Az egy igazán véres-verejtékes munka. Megszállottság kell hozzá, hogy az ember mindenáron keresztülvigye a saját ötletét, meggyőzzön róla olyanokat, akiknek esetleg teljesen más az elképzelése, és a végén valahogy összeálljon egy produkció. Ez is alkat dolga… De mi is volt az eredeti kérdés?
Hogy hogyan alakult a pályád. Münchenből ösztöndíjjal kikerültem egy szemeszterre Tokióba, aztán visszajöttem, és az alapdiplomámat Münchenben kaptam meg. Ezután csembalóból és kontinuóból szereztem master diplomát Essenben. Öt éve dolgozom csembaló-korrepetitorként. Frankfurtban, az ottani főiskola – Hochschule für Musik und Darstellenede Kunst – régizene-tanszékén. Jelentkeztem egy állásra, részt vettem próbatanításon, és fölvettek.
Jól érzed magad Németországban? Nagyon jól. Frankfurt nincs olyan mesze, ha nagyon rám tör a honvágy, haza tudok jönni. Szerencsére vannak itthon is dolgaim: Vashegyi Györggyel viszonylag rendszeresen szoktam játszani, lesz az a színházi előadás is, amit említettem, vagyis elég gyakran előfordulok Budapesten. Nem tudok sokáig egy helyen lenni, ilyen szempontból a zenészség áldás: az embernek mindenfelé vannak koncertjei.
Fábri Flóra (Fotó: Raffay Zsófi)
Szabad idődben mit csinálsz szívesen? Relatív, hogy mi az a szabad idő. Nagyon szeretek színházba, moziba járni és sportolni is: kimenni az erdőbe vagy úszni. Ezek hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Ha ez társaságban zajlik, az szuper: a barátaimmal és a családommal való minőségi együttlét nagyon fontos. Azért be tudnak sűrűsödni a napjaim a zenével, talán erre jobban is odafigyelhetnék. De ha éppen nagyon sok szabad időm van, akkor nyelvet tanulok, ez az egyik hobbim. A német, angol, olasz után jelenleg a francia van soron. Hónapok óta tervezem, de most már tényleg elmegyek egy nyelvtanárhoz. A japán is jól ment, amíg kint voltam, de fél év nem volt elég ahhoz, hogy igazán megtanuljam.
Tokióban ösztöndíjasként milyen élmények értek? Kultúrsokk volt. Az ott töltött szemeszter nyilván jó volt arra, hogy táguljon a horizontom, de amikor visszatértem, éreztem, hogy igen, én Európában vagyok otthon. Szinte levegőhöz sem jutottam, annyira más volt Japánban, annyira sok élmény ért. Érdekes dolog ez a perspektívaváltás: Frankfurtban, a főiskolán távol-keleti növendékeket is tanítok, Japánban rálátást nyertem a helyzetükre. Ott voltam egy teljesen más kultúrkörből, és megtapasztaltam, hogy az élet legapróbb dolgaiban is hatalmasak a különbségek, leginkább persze az emberek közti kommunikációban. Elég nagy empátia van most már bennem mindenki iránt, aki megpróbál egy másik földrészen otthonra találni.
SCHALK ENDRE KORNÉL
PORTRÉFOTÓ: RAFFAY ZSÓFI, KONCERTFOTÓK: FSZEK
Mi köze van Cecilia Bartolinak a könyvtárosok cérnakesztyűjéhez? Hogyan lehet valaki egyszerre világsztár és régi korok művészeinek kutatója? Tegnap este könyvtárunkban a Bartoli-jelenségről beszélgetett az érdeklődőkkel Molnár Szabolcs zenekritikus, zenetörténész .
Cecilia Bartoli korunk egyik legjelentősebb operaénekesnője, ezzel együtt megosztó személyiség: művészetével kapcsolatban rajongó és fanyalgó véleményvezérek állnak szemben egymással. Ehhez a helyzethez kapcsolódott Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus bevezető kérdése is a tegnap este könyvtárunkban tartott beszélgetésen: azt firtatta, hogy a jelenlévők között milyen arányban képviselik magukat “rajongók” és “viszolygók”. Úgy tűnt, az olasz mezzoszoprán pártján állók vannak a teremben többségben, de azért akadtak, akik fenntartásaikat hangoztatták az énekesnővel kapcsolatban. Az Ízlések, művészek, közönség című sorozatunk keretében zajló beszélgetés így alapvetően szerencsés alapállásból indult: miközben az előadó/moderátor érdekes szempontokból járta körül a Bartoli-jelenséget, lehetőség nyílt a vélemények ütközetetésére is.
Szóba került, hogy Bartoli különleges projektjeivel szereti „föltámasztani”, (újra)fölfedezni régi korok művészeit. Felvethető e projektekkel kapcsolatban, hogy mennyiben fakadnak művészi küldetéstudatból, szerepjátékból vagy (ön)iróniából, esetleg mennyire játszanak bennük szerepet (lemez)piaci szempontok. A híres 19. századi énekesnőnek, Maria Malibrannak szentelt albumán Bartoli szinte a nagy előd reinkarnációjaként lép föl, egy videón pedig cérnakesztyűt húzó könyvtári kutatóként keresi a hiteles Malibran-kottákat. Molnár Szabolcs fölhívta a figyelmet arra, hogy Malibran egyszerre énekelt drámai szoprán, „buffo” és alt hangfajokban, a kvázi örökébe lépő Bartoli pedig legalább ennyire összetett jelenség: “bohóc karakterrel megáldott tragika, aki próbál szoprán lenni, miközben mezzo”.
A föltámasztás, föltárás missziója felől értelmezhető Bartoli Mission című albuma is, amelyet a többé-kevésbé elfeledett 17. századi zeneszerzőnek, Agostino Steffaninak szentelt. Szintén mélyrétegekbe ástak Bartoli Vivaldi-lemezei, és ezek – ahogy Molnár Szabolcs fogalmazott – egyenesen zenetörténeti percepciónkat alakították át. Míg 25 évvel ezelőtt Vivaldi elsősorban hegedűversenyek szerzőjeként élt a köztudatban, addig ma már Bartolinak köszönhetően sokan elsősorban operaszerzőként tekintenek Vivaldira.
Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus vezette a beszélgetést
Izgalmasak voltak a Molnár Szabolcs által bemutatott Bartoli-felvételek, különösen más interpretációkkal összevetve. Kitűnt, hogy Bartoli milyen tudatosan és bátran él a tempóválasztás szabadságával: két bemutatott felvétel is szokatlanul lassú tempója miatt tűnhet kiemelkedő, jelentős interpretációnak, vagy más szemszögből éppen megkérdőjelezhető „bartolizmusnak”. Érdekes volt a hallgatóság soraiból érkező egyik kérdés: Bartoli karrierje vajon miért mozdult el a projektek, felvételek irányába, miért nem “áll be” gyakrabban szériában futó operaházi produkciókba. Voltak, akik – mintegy védelmükbe véve a művésznőt – arra utaltak, hogy Bartoli ma már akkora sztár, hogy “mindent megtehet”, és ha így van, miért ne alakíthatná szabadon karrierjét saját művészi vonzalmai szerint.
A beszélgetés továbbgondolásra érdemes szempontokat adott nemcsak a Bartoli-rajongók és -fanyalgók, hanem a “semleges” érdeklődők számára is. Ők talán éppen az este hatására kapnak kedvet ahhoz, hogy jobban megismerjék az énekesnő munkásságát.
A beszélgetéssorozat következő részében, április 24-én Bartók Concertójának karmestereiről, felvételeiről lesz szó szintén Molnár Szabolcs zenekritikus, zenetörténész moderálása mellett. Részletes információk a Facebook-eseménynél olvashatók. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
A reneszánsz és a barokk zene határát feltérképező sorozat második koncertjét tartotta tegnap este könyvtárunkban a Recurring Company régizenei együttes. A termet zsúfolásig megtöltő közönséget most Angliába kalauzolták az előadók.
Az estet idősebb és ifjabb Alfonso Ferrabosco fantáziái nyitották. Olaszos nevükből ítélve nem nyilvánvaló, de a 16-17. század fordulóján élt apát és fiát angol szerzőként tartja számon a zenetörténet, így darabjaik tökéletesen illettek az anglofil műsorba. A három előadó, Edőcs Fanni (csembaló), Haraszti Dóra (furulya) és Regős Júlia (viola da gamba) ezúttal is pontos játékkal, élményszerű interpretációkkal varázsolta el a közönséget.
Angol szerzők műveit hallhattuk a sorozat második koncertjén
A koncertet a továbbiakban is a fantázia műfaj és annak változatai határozták meg. Különösen élvezetesek voltak fantáziaszvitek (Matthew Locke, William Lawes, John Jenkins darabjai), amelyek egy nyitó fantáziából és táncjellegű tételek sorozatából állnak. Érdekes volt megfigyelni – amire Haraszti Dóra is utalt bevezetőjében – , hogy az inkább egymással egyenrangú szólamokat alkalmazó reneszánsz zenei építkezés hogyan mozdult el a határozottabb dallam-kíséret viszony irányába a korai barokk korra.
Edőcs Fanni, Haraszti Dóra, Regős Júlia
Edőcs Fanni egy darab erejéig szólistaként is bemutatkozott, Thomas Morley egy fantáziáját adta elő csembalón remek formaérzékkel. A teremben egy kicsit melegebb volt az ideálisnál, amire az érzékeny hangszerek is reagáltak, ezért az előadóktól külön figyelmet igényelt a pontos intonálás. Összességében kiválóan sikerült régizenei kamaraest hallgatói lehttünk – köszönet érte minden résztvevőnek!
Hatalmas érdeklődés kísérte Fábri Flóra tegnap este könyvtárunkban tartott csembalóestjét: két nagy dísztermünket kellett összenyitnunk, hogy mindenki elférjen. A fiatal előadóművész Haydn és kortársai világába kalauzolta a lelkes közönséget.
A műsor első felének darabjait stilisztikai hasonlóság, a szünet utáni második rész programját inkább a szerzők életrajzi kapcsolódásai kötötték össze. Az este során Haydn csembalóra írt néhány szonátája és divertimentója mellett elhangzott Carl Philipp Emanuel Bach, Ernst Wilhelm Wolf, Nicola Porpora és Charles Burney egy-egy műve is.
Egy szólóhangszeres előadó számára mindig kihívás, hogy egy teljes koncert időtartamára lekösse a közönség figyelmét, játéka a teljesség érzetét keltse – Fábri Flórának ez tegnap sikerült. Gondosan összeállított, hosszú műsorral készült, amit meggyőző érzékenységgel adott elő, így nem csoda, hogy a rendkívül lelkes közönség egy frappáns ráadást is kikövetelt tőle. Az alapvetően szólóestnek szánt programot egy kamaraelőadás színesítette: Porpora csellószonátája Baranyay Piroska csellóművész közreműködésével hangzott el.
Fábri Flóra és Baranyay Piroska
Malina János, a társszervező Magyar Haydn Társaság elnöke bevezető és záró gondolatai fokozták az este ünnepélyességét. A közönség hálásan fogadta, hogy Fábri Flóra néhány mondattal bemutatta a műveket, érdekességeket említett, így könnyebben befogadhatóvá tette a ritkán hallható darabokat, és közvetlen, kedves egyéniségéből is felvillantott valamit. Sokan megjegyezték a koncertet követően, hogy nagyszerű élményben volt részük, akadt, aki e-mailben jelezte örömét, hogy egy kiváló fiatal előadót ismerhetett meg.
