Vendégségben a Zeneműtárban

Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának stúdiójával, olvasótermi szolgáltatásaival és raktározási rendszerével ismerkedhettek meg szakmai nap keretében a FSZEK Zenei Gyűjtemény munkatársai. 

A könyvtárosok nemzetközi napja alkalmából az idén is megrendezte a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hagyományos szakmai napját október 16-án. A délelőtti előadások után a FSZEK Zenei Gyűjtemény munkatársai az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába tettek szakmai látogatást. Mikusi Balázs, a Zeneműtár vezetője bemutatta a részleg munkáját, a stúdiót, az olvasótermet és a kottaraktárat. Minden szakmai kérdésünkre választ kaptunk, és lehetőségünk volt megtekinteni Haydn, Mozart és Bartók néhány eredeti kottakéziratát is. 

Az állomány egy részéről még cédulakatalógusból tájékozódhatunk
A Zeneműtár és a Színháztörténeti Tár közös olvasóterme

Köszönjük Mikusi Balázsnak a sokoldalú tájékoztatást!

SCH-
FOTÓ: FSZEK
Fotóalbum

Reklámok

Simon Erika: Pilinszky és Bach

A vékony kis könyv súlyát két óriás adja meg: Bach és Pilinszky. A 20. század egyik legnagyobb magyar költője Bach zenéjének hatására számos prózai elmélkedést, publicisztikát írt, amelyek ugyan korábban is megjelentek már, de Simon Erika könyvében egybegyűjtve erejük összeadódik.

Pilinszky jellegzetesen sűrű, letisztult szövegei mellett megtalálható a kötetben több rendkívül izgalmas interjú, amelyekben művésztársak, barátok emlékeznek a zenehallgató költőre. Megszólal mások mellett Kocsis Zoltán, Rónay László, Szokolay Sándor és Jelenits István is. Mindannyian más-más fénytörésben, de lényegileg hasonlóan idézik fel Pilinszky szuggesztív, szelíd, a föld fölött lebegő egyéniségét és kapcsolatát Bach zenéjével.

“Bach számomra Isten-bizonyíték”

A könyv néhány óra alatt végigolvasható, de olyan gondolatokkal, képekkel van tele, amelyeket talán évekre magunkkal viszünk. Egy interjúban például Pilinszky így fogalmazott: „Bach olyan erdőre emlékeztet, ahol a fák ágai mozognak: írnak a levegőre (tudod?), kifogyhatatlanul írnak, írnak, az ember megérti, elfelejti, nem érti meg, egyre megy. Ez a csecsemők nagy szórakozása! Nézni az ágaknak ezt a furcsa ákombákomát, ami a legtisztább beszéde a természetnek, legtisztább írásjegye, ugyanakkor persze megfejthetetlen – ez nekem a Musikalisches Opfer.” Az interjúkban előkerülő emlékek, anekdoták is sokat hozzáadhatnak Pilinszky-képünkhöz. Kocsis Zoltán mondja: „Ez csak egy kis rövid történet, de nagyon jellemző. Éppen Törőcsik Mariéknál volt Jancsi, a velemi házukban, én pedig Zamárdiban nyaraltam. Hívott, hogy látogassam meg, el is mentünk, és hullafáradtan érkeztünk meg, ugyanis az akkor egy elég komoly út volt. Nagyon örült nekünk, és azt mondta: De jó hogy jöttetek, most kezdődik éppen Bach h-moll miséje a rádióban. Meghallgattuk együtt a h-moll misét, utána azonban nekünk indulnunk kellett vissza, mert sötétedett. Ez volt a látogatás! Neki ennyire fontos volt a zene és ezen belül pedig Bach, akit egyértelműen Isten-bizonyítékként aposztrofált…

CD-melléklet is tartozik a könyvhöz

Az írások, emlékek alapján éles kép rajzolódik ki arról, hogyan hallgatott zenét Pilinszky. Mondhatni, intenzív, kreatív, transzcendentális és totális zenebefogadó volt. Kevés zenét hallgatott nagyon sokszor (intenzivitás), a befogadást is teremtő aktusként gyakorolta (kreativitás), a zenét önmagán túlmutató jelentésként élte meg (transzcendencia), és mindig lényének egészével fogta föl (totalitás). Nincs egyetlen érvényes, kitüntetett módja a zene befogadásának, nem muszáj, nem is tudnánk ugyanúgy zenét hallgatni, ahogy Pilinszky tette, valamiképpen mégis tanulhatunk tőle. Nem véletlen, hogy a muzikálisan egyébként teljesen képzetlen költő zenéről alkotott véleménye fontos volt jó barátja, Kocsis Zoltán számára is.

A könyvhöz tartozó CD-mellékleten helyet kapott többek között Pilinszky néhány verse saját előadásában, illetve olyan Bach-zeneművek, amelyekről szó esik a kötetben.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: FSZEK, WIKIMEDIA COMMONS
A hét könyve – fotógaléria
A könyv megtalálható könyvtárunk gyűjteményében.
Simon Erika: Pilinszky és Bach
Kairosz, 2008.

Lélekemelők

Lélekemelő élményt köszönhetünk a könyvtárunkba látogató Musica Nostra nőikarnak.  Az október 11-én tartott teltházas hangversenyen énekszóval építettek hidat távoli évszázadok és a jelenkor zenéje között. 

A nagy érdeklődéssel kísért est házigazdája, Madarász Iván Kossuth-díjas zeneszerző többek között arra hívta föl a figyelmet, hogy az időbeli és stilisztikai távolság ellenére is sok közös vonás van a régmúlt és a jelen kóruszenéje között. Az énekszó minden időben az emberi érzelmek zenei kifejezésének legközvetlenebb módja volt,  ezért egy régi és egy mai kórusmű lényegileg hasonló módon szólíthatja meg a hallgatót. Úgy érezzük, ez a megszólítás maradéktalanul megtörtént ezen az estén. Az ELTE Zenei Tanszékének hallgatóiból alakult, Mindszenty Zuzsánna Liszt Ferenc-díjas karvezető kezei alatt működő kórus gazdag, kiegyensúlyozott hangzása önmagában is zsigeri élmény volt. A hangzás szépsége nemcsak a zsúfolásig telt termet zengette át, hanem a lelkeket is.

Szívvel-lélekkel énekeltek

Az est középkori és reneszánsz kóruszenével kezdődött, kortárs komponisták régi szövegekre írt műveivel folytatódott, végül mai szerzők mai szövegekre írt darabjaival zárult. Érdekes volt összehasonlítani a teremben jelen lévő és nagy tapsot kapott Sugár Miklós, illetve a közelmúltban elhunyt Kocsár Miklós Salve regináját. A norvég Ola Gjeilo meditatív, északi szépségű darabja sokakat megfogott, de kifejezetten hatásosnak tűnt Tóth Péter népi szövegekre írt két „magyar madrigálja” is.

Nagy tapsot kapott a  zeneszerző Sugár Miklós

Mindszenty Zuzsánna a koncert előtt adott interjúban elmondta, a kortárs kórusmuzsika általában könnyebben befogadható, mint a kortárs instrumentális zene, és ezt a megállapítást igazolta a hangverseny. Az átgondolt koncepció szerint kiválogatott darabokat szívvel-lélekkel éneklő kórus prudukcióját hálásan és hatalmas tapssal fogadta a közönség. 

SCHALK
FOTÓ: FSZEK
Fotógaléria

Norman Lebrecht: Maestro!

Norman Lebrecht világhírű brit zenekritikus karmesterekről írt könyve 1991-es megjelenésekor alaposan felkavarta a komolyzene világának békés vizeit. Sokan vetették a szerző szemére, hogy szentségtörő módon mutatja be az istenített maestrók gyarlóságát.

A könyv kiemelkedő példányszámban fogyott világszerte. A botránykő-jelleg mellett sokan észrevették azt is, hogy Lebrecht hatalmas információmennyiséget megmozgatva, szellemesen és alapvetően meggyőzően elemzi a karmesterség társadalmi-kulturális jelenségét. „Könyvem célja megvizsgálni a karmesterek hatalmának eredetét és természetét, valamint hatását hivatásuk jelenlegi hanyatlására” – írja a szerző, és akkurátusan el is végzi a maga elé állított feladatot. Könnyen emészthető, anekdotikus stílusban, de mély témaismerettel veszi végig a nagy karmesterek munkamódszereit, egyéniségét Hans von Bülow-tól Toscaninin át Karajanig és napjaink sztárjaiig. A karmestereket vezetői stílusuk szerint kimondva-kimondatlanul elhelyezi valahol a diktátor-demokrata skálán: az egyik végponton mondjuk Karajannal, a másikon Neville Marrinerrel.

Vitriolos stílusban mesél

Lebrecht inkább vitriolos stílusban mesél, ritkán formál nyíltan véleményt, mégis kiolvasható könyvéből, hogy nem tartja jónak a karmesterek sztárolását. Szerinte inkább a szerző szándékait és a közönséget kellene jobban tisztelni, valamint hiteles zenekritikusokra és a komolyzenei élet állami támogatására volna szükség.

Akár túlzásnak tartjuk szerző mítoszromboló hevületét, akár egyetértünk vele, mindenképp érdemes elolvasni a könyvet, untatni biztosan nem fog!

SCHALK
FOTÓ: FSZEK A hét könyve – fotógaléria
A könyv megtalálható könyvtárunk gyűjteményében.
Norman Lebrecht: Maestro! A karmestermítosz
Európa, 2014.

 

„Hetente megfürdünk a szépségben”

Az ELTE kertjében messziről meglátja, melyik hallgató foglalkozik zenével. Azt mondja, a művészet közelsége kiül az ember arcára, megváltoztatja a személyiségét. Mindszenty Zsuzsánna Liszt Ferenc-díjas karnaggyal, egyetemi docenssel, a könyvtárunkban fellépő Musica Nostra kórus alapítójával beszélgettünk.

Izgalmas koncepcióval érkeznek könyvtárunkba október 11-én. A középkortól napjainkig fogják át a kóruszene irodalmát három műsorrészben. Hogyan alakult ki a program? Van-e olyan darab, amit valamiért kiemelne?
Szeretem, ha valamilyen rendező elv szerint csatlakoznak egymáshoz a darabok egy koncerten. Ezen az estén három blokk lesz. Az elsőben kimondottan régizenét, középkori és reneszánsz darabokat énekelünk: magyar gregoriánt, kanciókat, polifonikus műveket. A középső részben mai zeneszerzők régi, latin textusokra írt művei hangzanak el, végül kortárs darabok következnek mai szövegekkel. A középső blokkban lesz egy érdekes játék: két Salve Reginát is eléneklünk, Sugár Miklós és Kocsár Miklós művét. Mindkettő jellegzetesen befelé forduló, nyugalmas, imádságos hangulatú kompozíció – mégis nagyon különböznek egymástól.

Össze lehet majd őket hasonlítani…
Igen, a Salve Regina végigvonul a zenetörténeten, de érdekes összevetni, hogy két kortárs magyar szerző mit lát a szövegben, hogyan gondolja a megformálását. Ebben a blokkban kapott helyet Ola Gjeilo Amerikában élő norvég zeneszerző Ave Generosája is. Gjielo ma az egyik legnépszerűbb kortárs komponista; gyönyörű, meditatív művét a 12. századi apáca, Hildegard von Bingen szövegére írta. A középkorban nem volt szokásos, hogy egy apáca zenével foglalkozzon, de Bingen egészen különleges, tudós egyéniség volt. Manapság őt is egyre többen ismerik, újrafelfedezik. A műsor harmadik blokkját, a magyar szövegű kortárs műveket Kocsár Miklós egyik darabja nyitja, amit Fazekas Mihály versére komponált. Fantasztikus töltésű, életigenlő kórusmű ez arról, hogyan kell megélni szépen, becsülettel az életünket a nehézségek ellenére is. Kocsár Miklóst sajnos a múlt héten temettük – hiánya most nagyon fájdalmas és aktuális. Kodály, Bartók és Bárdos után az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőnk volt. Tóth Pétertől két komoly, szenvedélyes darabot éneklünk a Magyar madrigálok sorozatból, majd Orbán György két játékos műve következik. Végül Bella Máté fiatal zeneszerző szerzeménye Karafiáth Orsolya versére.

Az elhangzó darabokat mindig a kórusvezető, vagyis ön választja ki?
A kórus nem kimondottan demokratikus formáció. A kórusvezetőnek kell tudnia, hogy a kórustagoknak milyen kvalitásaik vannak, értem ezen például a kottaolvasási és hangi képességeket. De van egy erős pszichológiai szempont is: tudni kell, hogy a kórustagok mit szeretnek és mit nem szeretnek énekelni. Nem jó, ha a kórusvezető csak saját magát akarja megvalósítani a darabválasztással, nagyon is empatikusnak kell lennie. A kórustagok véleménye is fontos.

“A kórus nem kimondottan demokratikus formáció”

Hogyan alakult ki a kórus kötődése a kortárs művekhez?
Ez valószínűleg onnan ered, hogy én világéletemben nagyon érdeklődtem a kortárs zene iránt. A Zeneakadémián Párkai István volt a mesterem, ő pillanatnyilag a magyar karvezetés doyenje, Kossuth-díjas, a nemzet művésze. 90-en felül is mindent világosan lát és tud, nagyszerű egyéniség. Az ő kezén nevelődtem fel, az általa alapított Liszt Ferenc Kamarakórusban sok kortárs művet énekeltünk. Így aztán amikor 25 évvel ezelőtt megalakult a Musica Nostra, akkor hangsúlyt fektettem rá, hogy legyenek a repertoárunkon 20. századi és kortárs művek is. A férjem Sugár Miklós zeneszerző, nyilván ebből is adódik, hogy van egyfajta kapcsolatom a mai komponistákkal. Különösen a kórus kezdeti időszakában sok olyan darabot is énekeltünk, amit a zeneszerző konkrétan nekünk ajánlott.

Amikor először mutatnak be egy kortárs művet, a zeneszerző is segít az interpretációban?
Az a legnagyobb kihívás, amikor az ember olyan művet tanít, amelyikből nincs felvétel. Hozzá vagyunk szokva, hogy rányomunk a YouTube-ra, és akkor azt a művet valaki valahogy előadja, és persze mi is megpróbáljuk. Engem viszont nagyon vonz az a lehetőség, hogy a semmiből, a fehér papírból és a fekete kottafejekből kell megteremteni, mit jelent a mű. Amikor a szerző odaadja a darabot, mond egy-két szót, utána megpróbálom megfejteni, zongorával vagy belső hallással kitalálni, hogyan is szóljon. Akkor újra konzultálok a zeneszerzővel, hogy jól gondoltam-e, mi a véleménye. Ezután megtanítja az ember a darabot a kórusnak, és amikor már nagyjából megy, de még nincsen teljesen kész, akkor szoktam elhívni a zeneszerzőt egy próbára. Meghallgatja a darabot, és ha kell, igazít még rajta.

Melyik a nagyobb kihívás, egy régi darab vagy egy kortárs mű?
Mind a kettő nagyon nagy kihívás. A kortárs mű azért, mert a nulláról kell kitalálni, a régizene azért, mert rengeteg mindent kell hozzá tudni. A régizenei kutatások nagyon komoly irodalmat eredményeztek, az embernek egy csomó mindent el kell olvasnia egy reneszánsz, barokk, adott esetben egy bécsi klasszikus művel kapcsolatban is: hogy is van a tagolása, hogyan is kell a kifejezést megvalósítani? De nagyon sokat lehet tanulni a nagy historikus karmesterektől is, meghallgatni Harnoncourt, Gardiner, Rilling felvételeit, ők hogyan csinálják.

A közönség mennyire nyitott a kortárs kórusművekre? Sokszor mintha idegenkedéssel találkoznánk.
Igen, de azért ha valami jól van előadva, akkor azt a közönség érzi. Szeretek olyan darabokat választani, amelyeknek nagyon egyértelműen érzem a karakterét. Legyen olyan a kompozíció, hogy érdemes legyen megdolgozni érte a kórusnak, és ha megdolgozunk érte, akkor abból kijön egy jó előadás, ami hat.

Akár meg is változhat az előítélet…
A kortárs kórusirodalom azért más, mint a hangszeres irodalom, kevésbé disszonáns, könnyebben befogadható. Jó esetben a zeneszerző is tudja, hogy nem hivatásos énekesek fogják előadni a darabját, ezért nem ír le olyat, amit rettenetesen nehéz elénekelni és befogadni.

Kikből áll a Musica Nostra?
Noha nem hivatásosokat említettem az előbb, olyan nem énekel a kórusban, akinek semmilyen zenei előtanulmánya nincsen Az ELTE Zenei Tanszékén tanítok, a Musica Nostra a saját tanítványaimból alakult 1994-ben. Sokáig csak a tanszéken végzettek voltak a tagjai, de mára sokan mások is csatlakoztak hozzánk, és ez nagyon jó. De a máshonnan érkezettek is többnyire zongoráztak, énekeltek korábban.

A Musica Nostra eredetileg a Zenei Tanszék hallgatóiból alakult

Karácsony táján átalakulnak vegyeskarrá, a lányok a barátaikkal együtt állnak pódiumra. Hogyan alakult ki ez a kedves szokás?
Úgy, hogy a nőknek szükségük van a férfiakra, nincs mese… (nevet) 1999-ben szerveztük először úgy a karácsonyt, hogy szerettünk volna valamilyen oratórikus művet énekelni. Ha jól emlékszem, Vivaldi Magnificatját választottuk, és a lányok elhívták a barátaikat. Nagyon jó érzés volt így koncertezni, és magától adódott, hogy legyen folytatása… Néhány évvel ezelőtt felvetettem, hogy kell nekünk ez a vegyeskaros dolog most is karácsonykor? A lányok azt mondták: hát persze, ez most már így van! Minden esztendőben egész szép férfikar szokott összejönni, tavaly majdnem harmincan voltak a fiúk is.

Egyébként hány tagú a kórus?
30 körül.

Nagy részük énektanár?
Egy részük igen, de aki énektanár szakon végez, nem biztos, hogy elmegy tanítani. Van, aki az üzleti életben dolgozik, olyan is, aki egészen más felé indult. Gyakran megfogalmazódik bennem, hogy az utóbbi időben milyen kevesen szeretnének valójában iskolában éneket tanítani. Ez nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben. Amikor a nyolcvanas években elkezdtem az egyetemen tanítani, még a legtöbben azzal a szándékkal jöttek, hogy valamikor iskolai énektanárok lesznek majd. A ma érkezők egy része eleve nem akar tanítani, ők nem is az osztatlan tanári szakra felvételiznek, hanem a zenekultúra BA szakra. Három évig részt vesznek egy bizonyos zenei képzésben, aztán kérdés, mi lesz belőlük. De az osztatlan tanárképzésben résztvevők között is sokan vannak, akik igazából nem akarnak tanítani. Látják, hogy mennyire küzdelmes az énektanár élete, mert tényleg küzdelmes. Csak hát én mindig azt magyarázom nekik, hogy küzdelmes, persze, de ki mondta, hogy az életedet küzdelem nélkül megúszod? Azt gondolom, szükség van arra, hogy átadjuk az új generációnak a zene szeretetét. Ne úgy menjenek ki a gyerekek az iskolából, hogy nem hallottak Mozartról, Palestrináról. Nem szeretek panaszkodni, de a Kodály országát egy kicsit veszendőfélbe menni látom… De azért legyünk optimisták, mindig vannak minden évfolyamban olyanok is, akik nagyon szeretnének tanítani, nagyon kiválóak, az ő kezükben van a jövő.

Az is probléma lehet, hogy a heti egy énekóra nagyon kevés…
Ez valóban probléma, rengeteget lehetne róla beszélni. Jelenleg a normál általános iskolákban, gimnáziumokban hetente egy énekóra van. Alsó tagozatban kettő, és korábban volt ígéret arra, hogy felső tagozatban felmenő rendszerben megkapják a gyerekek a második énekórát. Úgy érzem, nincs annál rosszabb, mint ha az embernek nincs ideje beszélni arról, amiről szeretne. Heti egy óra, gondoljunk bele! A 45 percből elmegy az elején öt, mert valahogy össze kell rázni az osztályt, a végén is öt, mert mindjárt csengetnek, fel kell adni a házi feladatot. Praktikusan hetente 35 perc adódik arra, hogy találkozzon a gyerek azzal a hatalmas és csodálatos világgal, amit zenének hívunk. Persze nem mondhatjuk, hogy a gyerekek zene nélkül élnek, a könnyű műfaj mindenütt körülvesz bennünket, a bevásárlóközpontokban, az utcán. De nagy kár lenne, ha a gyerekek csak ezt a szegmenst ismernék. Egy énektanárnak az a dolga, hogy kedvet csináljon a zenéhez, de a heti egy óra erre borzasztóan kevés. Az időhiány ráadásul gyakran görcsöt szül a tanárban – jaj, most ezt muszáj megtanítani -, a gyerekeknek pedig elmegy a kedvük. Összetett probléma ez. 2015-ben előkerült a mindennapos éneklés gondolata, Balog Zoltán miniszter úr és Hoppál Péter államtitkár úr képviselték ezt a projektet. Először sokan megijedtek, hogy a mindennapos testnevelés mintájára most akkor minden nap énekelni kell majd. Hat unokám van, pontosan tudom, hogy a gyerekeket nem lehet ennél jobban terhelni, így is térdig lóg a nyelvük egy iskolai nap után. De inkább arról szólt ez az elképzelés, hogyan lehetne segíteni az énektanárokat és az iskolákat a zeneoktatásban. Segédanyagokkal próbáltuk őket ellátni, továbbképzések indultak, pályázatok útján pénzhez jutottak az iskolai kórusok: vehettek egyenruhát, utazhattak. Inkább segítő szándékú volt ez a projekt, nincs arról szó, hogy minden nap legyen énekóra. De arról azért kellene beszélni, hogy valamivel több legyen!

“Sokan nem tudják, mekkora erő a kórus közössége”

Ön a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA) elnöke is. Hogyan látja a magyar kóruskultúra helyzetét?
Nem lehet olyan elvárással közeledni ehhez a dologhoz, mint 40-50 évvel ezelőtt. A 60-as, 70-es években nagy létszámú kórusok működtek. A szocialista rendszer támogatta őket: fizette az utazásaikat, az egyenruhájukat, a karnagyot. A tömegéneklések, tömegdalok ideje volt ez. A rendszerváltás környékén teljesen megváltozott körülöttünk a világ. Akkoriban meg is szűntek ezek a nagy kórusok, mert kifogyott alóluk a támogatás. Most másfajta formációkat kell keresni. Nagyon sok jó énekegyüttes és kis kamarakórus van. Úgy látom, vidéken számos helyen megmaradtak a női karok; működnek férfikarok, vegyeskarok, ifjúsági vegyeskarok is. Ezzel együtt nagyon nehéz a helyzet. Ha valaki este hétig dolgozik, utána nehezen fog tudni elmenni egy kóruspróbára. Nem kedvez a mai világ annak, hogy az emberek olyanfajta szabadidős tevékenységnek hódoljanak, ami nem kimondottan látványos…

…nincs kézzelfogható haszna.
Igen. A kórusénekesekre azt szokták mondani, hogy ők „csak úgy” énekelnek. Sokan nem tudják, mennyi munka van a háttérben, és mekkora erő a kórus közössége. A tagok számíthatnak egymásra. Ha valami elromlik a lakásban, egy kórustag biztos tud segíteni, ha valakinek családi problémája van, meg tudja beszélni a többiekkel. Aki évtizedeken keresztül énekel egy kórusban, jobb ember lesz. Az agykutatók, pszichiáterek, pszichológusok is gyakran kommunikálják, hogy a közösségnek milyen fantasztikus előnyei vannak, de valahogy mintha nem hinnénk nekik. Látott már valaki drogos kórustagot? Ugye nem, ez egy másfajta dolog…. (nevet). Aki kórusban énekel, akörül emberek vannak, az hetente megfürdik a szépségben, és valami olyan produkcióra képes a társaival vállvetve, amit önmaga soha nem tudna egyedül létrehozni.

Pont ez lett volna az utolsó kérdésem: miért jó énekelni? De már meg is adta a választ.
Úgy látom, más a lelke az énekeseknek. Ha itt az ELTE-n körülnézek a sok hallgató között a kertben, valahogy messziről látom, kik a zenészek. Kiül az ember arcára, megváltoztatja az egész személyiségét, ha művészettel foglalkozik.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: MUSICA NOSTRA
Fotóalbum