Áprilisban koncertezett volna könyvtárunkban Demeniv Mihály harmonikaművész. Addig is, amíg az élő hangverseny megvalósulhat, megosztjuk előadását, amelyet megnézve egy kicsit jobban megismerhetjük őt és hangszerét.
Demeniv Mihály Ukrajnában született, harmonikaművész szüleivel költözött Magyarországra, majd a Bartók konzervatórium és a Zeneakadémia növendéke lett. Jelenleg mindkét intézmény tanára, egyben doktori képzésre jár, a harmonika repertorárját kutatja. Két hete Művészek ajánlják sorozatunkban mutatta be néhány kedvenc harmonikás felvételét, most pedig egy videót küldött, amelyben sok érdekességet árul el önmagáról, hangszeréről, és persze játszik is nekünk. A fiatal művészt sokan a közmédia Virtuózok című tehetségkutató műsorának döntőseként ismerték meg, ez a felvétel egy másik műsor, a Mindenki Akadémiája számára készült. (A felvezető után az előadás a 6. perctől kezdődik.)
A hangszer közkeletű magyar neve, a „tangóharmonika” a 20. század elejére megy vissza. Mivel ebben az időben főleg tangót játszottak harmonikán, összekapcsolódott a két fogalom az emberek nyelvhasználatában is. Demeniv Mihály szerint ez az elnevezés nem túl szerencsés, hiszen nem beszélünk „csárdáshegedűről” vagy „keringőzongoráról” sem. A tangón kívül (köszönjük, Piazzolla mester!) ma már lényegében minden zenét játszanak harmonikán a mulatóstól a legelvontabb kortárs kompozíciókig. Felépítéséből következően a hangszer bármilyen bonyolult, polifon hangzásra képes, önmagában szinte egy teljes zenekar.
Kevesen tudják, hogy működtetését tekintve háromféle harmonika van: a száj- és a billentyűs mellett létezik lábharmonika is, amit ülve, a lábunkkal nyomkodva kell megszólaltani, és egy hatalmas összecsukható mappához hasonlít. A szájharmonika ki- és befújáskor eltérő hangot kelt, a billentyűs harmonika ugyanazt a hangot adja. A hangszer előzményeit egészen az ötezer évvel ezelőtti kínai hangsípokig vezethetjük vissza, de a maihoz közelebb álló formája csak a 19. század első felében jött létre.
1821-ben Christian Friedrich Ludwig Buschmann (1805–1864) elkészítette Aura nevezetű hangolókészülékét, gyakorlatilag az első harmonikát. A fújtatót széthúzva és az eszközt magára hagyva úgy szólalt meg a kívánt hang, hogy közben a zongorahangoló keze szabad maradt, tudott dolgozni. Ezt az eszközt az osztrák Cyril Demian (1772-1847) fejlesztette tovább, akinek 1829-es szabadalma már harmonika néven lett bejegyezve, és kísérő akkordokat is játszott. A Clavierharmonika 1854-es leírása az első írásos említése annak, hogy a hangszer zongorabillentyűzettel rendelkezik a jobb kéz számára, a bal kézzel basszusgombokat lehet működtetni. A korai harmonikák sokkal kisebbek és egyszerűbbek voltak a mai, 15 kilós hangszereknél. Néhány évvel az első szabadalmak után a növekvő verseny és a folyamatos érdeklődés miatt egyre nagyobb, szélesebb hangtartományú és bonyolultabb hangszerek készültek.
A 20. század elejére a harmonikát világszerte a hagyományos zenével, a kávézókkal, tánctermekkel hozták összefüggésbe. Annak érdekében, hogy koncerteszközként komolyan vegyék, be kellett kerülnie a zeneiskolák tantervébe, és elismert zeneszerzőknek eredeti műveket kellett komponálniuk harmonikára. A hangszer további finomításával lassan mindkét követelmény megavalósult. Ernst Hohner német hangszergyáros megkereste Paul Hindemithet (aki 1922-es, Kammermusik no. 1 c. darabjában harmonikát is használt), hogy eredeti zenét írjon a hangszerre. Hindemith a tehetséges fiatal szerzőt, Hugo Herrmannt ajánlotta maga helyett a feladatra. Herrmannak tetszett a kaland, és 1927-ben megírta Sieben neue Spielmusiken címen az első eredeti szólóharmonika-művet.
1945 után számos nagyszabású, többszólamú harmonikadarab született. Máig része a koncertrepertoárnak Hans Brehme Paganiniana (1952) c. munkája. 1963-tól indult igazán növekedésnek a repertoár, amikor a Trossingeni Állami Zeneiskola kezdeményezte atonális, kísérleti darabok írását. Wolfgang Jacobi (1894–1972) volt az új harmonikazene egyik legfontosabb szerzője , de jeleskedtek skandináv komponisták is. Mára a harmonika talán már végleg felnőtt korba lépett – a kortárs zeneszerzők is szeretik, és persze a könnyűzenében, a jazzben, a tánczenében továbbra is megkerülhetetlen.
7 érdekesség a harmonikával kapcsolatban.
Tudta-e ön, hogy…?
- Az 1900-tól 1960-ig tartó időszakot nevezik a harmonika aranykorának.
- A minőségi harmonikák ma is műhelyekben, rengeteg kézi munkával készülnek, bár egyes alkatrészeket gyárthatnak gépek is.
- A harmonika sokkal tovább tud kitartani egy hangot, mit a hangszerek többsége.
- Tabányi Mihály (1921– 2019) harmonikaművész és dzsesszzenész az 1940-es, -50-es évek egyik legnagyobb magyar sztárja volt.
- A Carnegie Hall színpadán először 1939. április 18-án jelent meg önállóan a harmonika Gene von Halberg, Abe Goldman és Joe Biviano koncertjén.
- A Szovjetunióban annak idején ment egy tévésorozat Tanuljön Ön is harmonikázni! címmel. Nem tudni, hányan tanultak meg játszani a hangszeren a tévén keresztül.
- Az olasz Castelfidardo városa a harmonikagyártás világcentruma. Számos kis cég készít itt harmonikát és harmonikaalkatrészt (Borsini, Bugari, Castagnari, Excelsior, Menghini, Pigini).
SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: DEMENIV MIHÁLY, WIKIMEDIA COMMONS
Fotóalbum
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény 