A holdfényhangú trombitás

1988 májusában halt meg Chet Baker amerikai jazztrombitás: rejtélyes körülmények között kiesett egy amszterdami hotelszoba ablakán. Egyik gyönyörű felvételét ajánlva idézzük fel emlékét.

Tízéves lehetett, amikor édesapja egy harsonát vett neki, de a nagy hangszert a fiú nehezen tudta kézben tartani, ezért hamar a trombitánál kötött ki. Hivatalos zenei képzésben nemigen részesült, de a helyi templomban gyakran énekelt, később az amerikai hadseregben, egy katonazenekarban játszott. Máig vitatéma, vajon tudott-e kottát olvasni, bár ez teljesen mindegy: Chet Baker ugyanis minden idők egyik legnagyobb jazztrombitása, kitörölhetetlen a műfaj történetéből.

Soha nem a technikai virtuozitás volt az erőssége, nem játszott a sztratoszférába emelkedő magas hangokat, sem hihetetlenül gyors futamokat. Határozottan és vállaltan lírai alkat volt, úgy trombitált, mintha énekelne, és úgy énekelt, mintha trombitálna. Hangszerének tónusa és énekhangja furcsamód hasonlít is egymásra: valamelyik jazzlexikon holdfényezüst hangnak nevezi ezt a sokak által hiába keresett, nehezen imitálható tónust. Persze tudott karcosan és határozottan is fújni, erre főleg fiatalkori felvételei között akadnak példák.

Fiatalon, az 1950-es évek közepén volt népszerűsége csúcsán mint a cool stílus ifjú hercege. Elég ránézni ekkoriban készült fotóira, lemezborítóira, egy igazi szívtipró néz vissza ránk. Azt mondják, nem volt intellektuális alkat, nem volt különösebben művelt vagy okos, ám ez nem számít, pontosabban nem ez számít. Művészete a jó pillanatokban mély filozófiai életismeret bizonyítéka.

Magánéletét és művészetét is megterhelte élethosszig tartó küzdelme a droggal. Gyorsabban öregedett, mint ahogy az évek indokolták volna. Egyszer valaki megkérdezte tőle: Chet, miért ilyen ráncos az arcod? Mert sokat nevetek, válaszolta. Rengeteg felvétel maradt utána, diszkográfiája nehezen átlátható, és bizony nem minden felvétele sikerült igazán. Persze egy művészt a legjobb pillanatai, a legjobb munkái minősítenek, Chet pedig a lírai improvizáció mestere volt. Amikor Charlie Parker a nyugati parton trombitást keresett, és meghallgatást szervezett, rögtön hazaküldte a várakozó zenészeket, miután Chet fújt néhány hangot. Miles Davis állítólag nemigen szívelte, de ez talán csak a jól ismert „két dudás egy csárdában” effektus. Chet ott is hagyta a csárdát, egy idő után szívesebben játszott és tartózkodott Európában, mint az Egyesült Államokban.

1968-ban egy verekedésben elvesztette felső fogait, ezért keserves évek következtek: újra meg kellett tanulnia játszani frontfogak nélkül, illetve műfogsorral. Nehezen, de sikerült neki. Ahogy idősödött, egyre érettebbé vált a művészete. Amerikai rajongótábora megcsappant, de Európában értő fülekre talált, sok fellépése volt, számos lemezt adott ki. Az interneten máig működik rajongói klubja, több website állít neki emléket. Könyvek is jelentek meg az életéről, magyarul Chet Baker, a lírai hangú jazztrombitás címen – megvan könyvtárunk gyűjteményében is.

A kései Chet Baker 1987-ben Tokióban

E sorok írója abban az évben érettségizett, amikor Chet Baker meghalt. Talán bevallhatja azt is: jórészt Chet Baker miatt kezdett el trombitálni tanulni. Néhány éve már nem nagyon veszi kezébe a hangszert, de a holdfényhangú trombitás iránti szeretete nem múlik.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: CHETBAKEROFFICIAL- FACEBOOK
Fotóalbum