Vincze Lilla címkéhez tartozó bejegyzések

„Hagyom, hogy jöjjön a flow”

BESZÉLGETÉS HOLE ANNÁVAL

Mi a közös a fuvolázásban és a sziklamászásban? Miért jött haza egy káprázatos felszereltségű német főiskoláról a Zeneakadémiára? Mi vonzotta komolyzenészként Vincze Lilla zenekarába? Hole Anna fuvolaművésszel beszélgettünk, aki március 25-én könyvtárunkban ad kamarakoncertet Olgyay Gergővel.

Nehezen találtunk időpontot erre a beszélgetésre. Az az érzésem, hogy nagyon elfoglalt vagy…
Április végén fogok diplomázni a Zeneakadémián, elég sok időt fordítok a felkészülésre. Gergővel a könyvtári kamaraestünkre próbálunk, és készülök más koncertekre is. Hetente két nap tanítok, és igyekszem minden héten többször sportolni is: falat, sziklát mászom.

Ez igen! Hogy találtál rá éppen a sziklamászásra? Elég távol van a fuvolázástól…
Van egy nagyon jó barátnőm, kint él Innsbruckban, az a környék egy igazi sziklamászó-paradicsom. Hat évvel ezelőtt elvitt mászni. Először nagyon féltem a magasban, de aztán pont az tetszett meg, hogy le kell küzdeni önmagam, szembe kell néznem a félelmeimmel. A mászás saját testsúlyos edzés, nagyon rendben tartja az izomzatot, az egész testet. A fuvolázástól egyébként nincs is olyan távol: mászás közben tudok fejben gyakorolni, és a légzést is sokszor úgy kell kontrollálni, mintha fuvoláznék.

A diplomakoncertedre hogyan, mivel készülsz?
Carl Philipp Emanuel Bach G-dúr fuvolaversenyéből két tételt játszom. Annak idején ezzel a darabbal felvételiztem a Zeneakadémiára, és most úgy éreztem, megint itt van a helye: egy kicsit komolyabb fejjel, több szakmai tudással adhatom elő újra. Lesz egy Frank Martin-ballada is, Gergővel pedig kamarázni fogunk – talán Piazzolla-darabokat játszunk. Tervezem, hogy előveszek egy nagyon modern darabot is. Meglátjuk, mert ehhez olyan modern technikákat kell használni, amik számomra viszonylag újak, az idő pedig már viszonylag kevés.

Mik ezek a modern technikák?
Például levesszük a fuvola fejrészét, és csak a csövet szólaltatjuk meg, ami azért nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Vagy vannak multifóniák, tehát egyszerre két hang megszólaltatása, csúsztatott fogások, glisszandók. Ezek mindig is vonzottak, de most kezdtem el mélyebben beleásni magam a témába. Nagyon tisztelem Matúz István munkásságát, mindig ott vagyok a koncertjein, ő ezekben a technikákban a csúcsot jelenti. Lehet, hogy pont az ő egyik darabját, a Sakura, sakura címűt választom, ez egy cseresznyefa-virágzásról szóló japán népdal feldolgozása.

Hole Anna: “Korán tudatosult bennem, hogy ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot”

Említetted a tanítást, ami azért más képességeket is igényel, mint az előadó-művészet. Hogy érzed magad tanárként?
Budaörsön, a Vivaldi Alapfokú Művészeti Iskolában tanítok fuvolát, furulyát és egy kis szolfézst 6-15 éves gyerekeknek. 3-4 éve csinálom, nagyon izgalmas feladat: rengeteget megtudok önmagamról is. Sok mindent meg kellett fogalmaznom magamnak a tanítás miatt, ami korábban „csak úgy jött”. Minden gyerek külön egyéniség, mindenkihez máshogy kell fordulni, és persze meg kell találni a hangot a szülőkkel is. Nagyon szeretek tanítani, bár hosszabb távon inkább idősebb növendékekkel foglalkoznék szívesen.

Te hány évesen kezdtél fuvolázni? Egyáltalán hogyan kerültél zeneközelbe?
Öten vagyunk testvérek, négyünket ugyanabba a zenei általános iskolába írattak be a szüleink. Apukám nagy zenerajongó, és fantasztikus hallása van, biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit másként alakul az élete, akkor zenész lett volna. belőle. Ő abszolút a zene irányába terelt, és édesanyám is támogatta ezt. Pöttöm gyerekként már játszottam otthon a hangszerekkel: a nővérem hat évig fuvolázott, ő volt az egyik példa előttem. Aztán az általános iskolában és a kispesti zeneiskolában kiderült, hogy van érzékem a zenéhez. Hatévesen kezdtem fuvolázni, egyre lelkesebb és szorgalmasabb lettem, elég hamar eredményeket is elértem.

Következett a Szent István konzi, majd a Zenekadémia. Végig egyenes úton haladtál előre?
Volt egy év a középiskola után, amit külföldön töltöttem, fölvettek egy németországi zeneművészeti főiskolára. Azért jelentkeztem oda, mert szerettem volna egy bizonyos tanárnál tanulni. Ez egy egy káprázatos színvonalú, modern létesítmény gyönyörű környezetben, egy akkora park közepén, mint a Városliget. Rengeteg gyakorlóterem van, mindegyikben Steinway zongora, igazán minden feltétel adott a munkára. Végül mégsem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem, nehezebb volt az elszakadás itthonról, mint gondoltam. Egy év után hazajöttem.

Ha ilyen jó körülmények között tanulhattál, akkor tulajdonképpen mi volt a hazatérés oka? A beilleszkedés volt nehéz vagy a szakmai elképzeléseid nem jöttek be?
Is-is. A kinti tanárom elég keménykezűnek bizonyult. Van, aki nagyon jól bírja ezt, sőt pont erre van szüksége, de én nem azt szerettem volna átélni a főiskolán, hogy letördelik a szárnyaimat, és újra kell magam építeni. A beilleszkedés, a német nyelv sem volt könnyű. Sok jó tapasztalatot gyűjtöttem, de összességében úgy éreztem, hogy a fantasztikus körülmények ellenére nem fogom elvégezni kint az öt évet. Hazajöttem és nem bántam meg, a Zeneakadémián jobban érzem magam, valahogy emberközelibb.

Vincze Lilla zenekarának is tagja vagy. Hogy kezdődött a kapcsolatod a könnyűzenével?
A Szent István konziban még csak messziről csodáltam a jazz-zenész társaimat, aztán valahogy egyre többször fölmerült bennem, hogy én ezt kipróbálnám. Addig-addig gondolkodtam ezen, mígnem egy kedves fuvolista barátnőm szólt, neki már annyi koncertje van, hogy kéne a helyére egy beugrós: próbáljuk ki. Már az első ilyen koncertet nagyon élveztem… Vincze Lillával léptünk fel Erdélyben.Több ezer ember, nagyszerű hangulat… Lilláéknál most már állandó tag vagyok. A Jolly Jokers együttesnek pedig, ami egy ír folk-rockot játszó csapat, beugró vokálos-fuvolistája leszek, a nyáron nyugat-európai turnéra megyünk. Jazzformációkban is próbálkozom. Legjobb barátnőm, lakótársam jazz-ének szakon végzett a Zeneakadémián, úgyhogy nálunk állandóan zenétől zeng az albérlet. Érdekes egyébként, hogy a könnyűzene pozitívan hatott a komolyzenei játékomra is: sokkal felszabadultabb lettem.

“Egy nagyzenekarban jó lenne játszani, de tetszik a kamarazenélés is”

Eddigi pályád során ki vagy mi inspirált leginkább?
Vannak nagy művészek, akik inspirálnak: Emmanuel Pahud, Denisz Burjakov. Burjakovot élőben még nem hallottam, de Pahud minden itthoni koncertjére elmentem. Meg kell említenem középiskolai fuvolatanárnőmet is, Götzné Vass Máriát, neki rendkívül hálás vagyok. Ha vissza kellene utazni az időben, biztos, hogy újra hozzá mennék tanulni. Édesapám is inspirál: hatalmas erőt ad a szeretet és támogatás, amit kapok tőle. A mai napig sokszor kikérem a véleményét. Mindig olyan dolgokat mond, hogy nem tudom megcáfolni, mert igaza van. Emlékszem, középiskolás koromban szólt, hogy kicsim, szépek a hangjaid, de a fölső hangok egy kicsit élesek. Én ezt kamasz lázadóként persze nem vettem komolyan. Mostanában jöttem rá, régi felvételeket visszanézve, hogy mennyire igaza volt. Nemrég aztán valamelyik koncertem után azt mondta, hallja, hogy elpuhutak a magas hangjaim. Szóval egészen finom dolgokat is észrevesz.

El tudnád képzelni magad más pályán?
Elég korán tudatosult bennem, hogy nekem ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot, mert „kötelességem” élni az adottságommal, amit kaptam. Gyerekkorom óta sok országos versenyen indultam, és idáig mindig első díjat hoztam el: ez azért az embernek egy tükör. De a külső visszajelzések nélkül is egyre inkább azt éreztem, hogy nem is tudnék mást csinálni. Nyilván tudnék, de nem lennék önmagam. Az önmegvalósításnak ez az útja végtelen, nem is tudom, hogy egy élet elég-e ahhoz, hogy elsajátítsak mindent a hangszeren.

Más hangszerrel nem kísérleteztél?
Vannak nagy szerelmeim: hárfa, cselló, hegedű, de inkább csak rokon hangszerekkel próbálkoztam: indiai fuvolával, bambuszfuvolával – azért is, mert nagyon vonz a keleti kultúra. Most az énekhangomat képzem a könnyűzene miatt. Alapvetően tisztán énekelek, de kicsit erőtlenül. Ha lediplomázok, szeretnék erre is kicsit több erőt fordítani. Egy barátnőm énektanár, megbeszéltük, hogy foglalkozik majd velem.

Mire vagy a legbüszkébb eddigi pályádon?
Nehéz kérdés…

Esetleg egy különösen jól sikerült koncert vagy valamilyen cél, amit elértél…
Egy gyerekkori koncert jut eszembe. Tízéves voltam, Kaposváron indultam egy országos fuvolaversenyen, a Gluck Melódiát játszottam az Orfeusz és Euridikéből. Technikailag, zeneileg, érzelmileg is nehéz feladat, gyerekként meg pláne. Hónapokig készültünk a versenyre, elolvastam az opera szövegkönyvét, színészkedtem, énekeltem, hogy belém ivódjon a zene. Aztán az történt, hogy a színpadra lépés előtt fél perccel még sírtam – nyilván olyan nagy feszültség volt bennem, amit gyerekként nem tudtam kezelni. Kérdezte is a tanárom, szeretnék-e kiállni, vagy inkább nem, mert húsz másodperc múlva állni kéne kint. Végül is kimentem a színpadra. És abban a hangulatban, könnyfátyolos szemmel olyan jól sikerült előadnom a darabot, ahogy soha korábban: minden hang tényleg úgy szólt, úgy lélegzett, ahogy kell. Erre azóta is büszke vagyok. Viszont érdekes: mostanában koncert után sokszor nem tudom megmondani, hogy sikerült.

Lámpalázas típus vagy?
Változó, de úgy érzem, mostanra azért megtanultam kezelni a feszültséget. A Zeneakadémián Romos Zsolt tanár úr sokat beszélt erről, de inkább magam tapasztaltam ki, már gyerekkoromtól kezdve, hogy mi nyugtat meg. Nekem csönd kell, két nagy levegő, és persze az is, hogy minden rendben legyen körülöttem: legyen vizem, kottám, csokim. Nem kell a „sok sikert kívánok” meg semmi ilyesmi, csak egy kis nyugalom. A könnyűzene más. Ott érdekes módon még a színpadra lépés előtt két másodperccel is röhögünk valamin, az teljesen más hangulat.

Könyvtárunkban Olgyay Gergő gitárművésszel kamaráztok majd. Hogy jött létre ez az együttműködés?
A Zeneakadémián kamaracsoportot kellett választanunk, fel lehetett sorolni azokat a hangszereket, amelyekkel szívesen játszanánk. Én beírtam a gitárt, Gergő beírta a fuvolát, így tulajdonképpen minket a Zeneakadémia hozott össze. Kezdettől nagyon jól együtt tudtunk működni, közvetlenül, távolságtartás nélkül.

Hole Anna és Olgyay Gergő a Müpa színpadán

Úgy tudom, a bécsi Danubia Talents versenyen is indultatok. Gergő egy korábbi interjúban csak annyit mondott, hogy „kalandosan” készültetek…
Jelentkeztünk a versenyre, és volt egy olyan információnk, hogy október végén lesz Vácon. Aztán egyszer csak Gergő szólt, hogy ő megnézte az időpontot, és kiderült, hogy nem október végén lesz a verseny, hanem most hétvégén, és nem Vácon, hanem Bécsben. Ott álltunk négy nappal a verseny előtt, hogy most akkor mi legyen. Végül is megbeszéltük, hogy miért ne mennénk el, legfeljebb nem úgy sikerül, de tapasztalatnak jó lesz. Még aznap éjszaka buszjegyet, szállást foglaltunk, aztán három napot végigpróbáltunk, de egyfolytában, reggeltől estig. Kellett volna még idő, de úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg. Valószínűleg pont ez tett jót, az esélytelenek boldog nyugalmával mentünk, nem izgultunk, élveztük az utazást, az ottlétet, és ez a görcsmentesség a versenyen is kijött. Meglepődtünk, hogy sikerült elhozni a második helyezést.

A könyvtári koncertműsorotokat játszottátok korábban is?
A Piazzolla-darabokat elég régóta játsszuk. Nekem nagy szerelmeim ezek a művek, még a konziban hallottam őket a szalagavatón. Bartóktól a Román népi táncok egy nagyon jól sikerült átirat, néhány héttel ezelőtt a Művészetek Palotájában játszottuk először. Lesz két szóló is: Gergő Bachot, én Telemannt játszom majd, illetve lesz egy Handel- és egy Castelnuovo-Tedesco-szonáta.

Fuvolásként melyik darab lesz a legnehezebb?
Nehéz szólóban fuvolázni úgy, hogy izgalmas legyen, megtöltse a teret, ne keltsen hiányérzetet. Ezért talán a Telemann-fantázia lesz a legnagyobb kihívás. A közös műsorból a Castelnuovo-Tedesco szonáta még friss, de a koncertig le fog ülepedni.

Hogyan képzeled el a további pályádat? Mik a terveid?
Még nem kristályosodott ki teljesen, sok tervem van, de az biztos, hogy egy nagyzenekarban nagyon jó lenne játszani. Sajnos ritkán van próbajáték, sok a jó fuvolista, ezért nem könnyű bekerülni egy szimfonikus zenekarba. Tetszik a kamarazenélés is, akár Gergővel, akár más formációban, de mindenképp szeretném folytatni. Ahogy említettem, tanítani is fogok. A könnyűzene is biztos, hogy ott marad az életemben: egyre több felkérés jön, egyre több koncert, nekem szinte csak hagynom kell, hogy jöjjön a flow.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HOLE ANNA
Fotóalbum

Reklámok