szoprán címkéhez tartozó bejegyzések

Bartoliról pró és kontra

Mi köze van Cecilia Bartolinak a könyvtárosok cérnakesztyűjéhez? Hogyan lehet valaki egyszerre világsztár és régi korok művészeinek kutatója? Tegnap este könyvtárunkban a Bartoli-jelenségről beszélgetett az érdeklődőkkel Molnár Szabolcs zenekritikus, zenetörténész .

Cecilia Bartoli korunk egyik legjelentősebb operaénekesnője, ezzel együtt megosztó személyiség: művészetével kapcsolatban rajongó és fanyalgó véleményvezérek állnak szemben egymással. Ehhez a helyzethez kapcsolódott Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus bevezető kérdése is a tegnap este könyvtárunkban tartott beszélgetésen:  azt firtatta, hogy a jelenlévők között milyen arányban képviselik magukat “rajongók” és “viszolygók”. Úgy tűnt, az olasz mezzoszoprán pártján állók vannak a teremben  többségben, de azért akadtak, akik fenntartásaikat hangoztatták az énekesnővel kapcsolatban. Az Ízlések, művészek, közönség című sorozatunk keretében zajló beszélgetés így alapvetően szerencsés alapállásból indult: miközben az előadó/moderátor érdekes szempontokból járta körül a Bartoli-jelenséget, lehetőség nyílt a vélemények ütközetetésére is.

Szóba került, hogy Bartoli különleges projektjeivel szereti „föltámasztani”, (újra)fölfedezni régi korok művészeit. Felvethető e projektekkel kapcsolatban, hogy mennyiben fakadnak művészi küldetéstudatból, szerepjátékból vagy (ön)iróniából, esetleg mennyire játszanak bennük szerepet (lemez)piaci szempontok. A híres 19. századi énekesnőnek, Maria Malibrannak szentelt albumán Bartoli szinte a nagy előd reinkarnációjaként lép föl, egy videón pedig cérnakesztyűt húzó könyvtári kutatóként keresi a hiteles Malibran-kottákat. Molnár Szabolcs fölhívta a figyelmet arra, hogy Malibran egyszerre énekelt drámai szoprán, „buffo” és alt hangfajokban, a kvázi örökébe lépő Bartoli pedig legalább ennyire összetett jelenség: “bohóc karakterrel megáldott tragika, aki próbál szoprán lenni, miközben mezzo”.

A föltámasztás, föltárás missziója felől értelmezhető Bartoli Mission című albuma is, amelyet a többé-kevésbé elfeledett 17. századi zeneszerzőnek, Agostino Steffaninak szentelt. Szintén mélyrétegekbe ástak Bartoli Vivaldi-lemezei, és ezek – ahogy Molnár Szabolcs fogalmazott – egyenesen zenetörténeti percepciónkat alakították át. Míg 25 évvel ezelőtt Vivaldi elsősorban hegedűversenyek szerzőjeként élt a köztudatban, addig ma már Bartolinak köszönhetően sokan elsősorban operaszerzőként tekintenek Vivaldira.

Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus vezette a beszélgetést

Izgalmasak voltak a Molnár Szabolcs által bemutatott Bartoli-felvételek, különösen más interpretációkkal összevetve. Kitűnt, hogy Bartoli milyen tudatosan és bátran él a tempóválasztás szabadságával: két bemutatott felvétel is szokatlanul lassú tempója miatt tűnhet kiemelkedő, jelentős interpretációnak, vagy más szemszögből éppen megkérdőjelezhető „bartolizmusnak”. Érdekes volt a hallgatóság soraiból érkező egyik  kérdés: Bartoli karrierje vajon miért mozdult el a projektek, felvételek irányába, miért nem “áll be” gyakrabban szériában futó operaházi produkciókba. Voltak, akik –  mintegy védelmükbe véve a művésznőt – arra utaltak, hogy Bartoli ma már akkora sztár, hogy “mindent megtehet”, és ha így van, miért ne alakíthatná szabadon karrierjét saját művészi vonzalmai szerint.

A beszélgetés továbbgondolásra érdemes szempontokat adott nemcsak a Bartoli-rajongók és -fanyalgók, hanem a “semleges” érdeklődők számára is. Ők talán éppen az este hatására kapnak kedvet ahhoz, hogy jobban megismerjék az énekesnő munkásságát.

SCHALK
FOTÓ: FSZEK

Fotóalbum

A beszélgetéssorozat következő részében, április 24-én Bartók Concertójának karmestereiről, felvételeiről lesz szó szintén Molnár Szabolcs zenekritikus, zenetörténész moderálása mellett. Részletes információk a Facebook-eseménynél olvashatók. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!

Reklámok

Spanyolos hangulatban

Meggyőző előadással, átgondoltan építkező műsorral örvendeztette meg a közönséget tegnap este könyvtárunk Fogadótermében Farkas Judit operaénekes és Olgyay Gergő gitárművész. 

A hazai komolyzenei koncertéletben kuriózumnak számít az ének-gitár duó, pedig ahogy a két fiatal előadó hangversenye is bizonyította, nagyszerű művek léteznek erre az apparátusra.

Az est első harmada a 20. századi késő-modernizmusé volt: Benjamin Britten egyik kevéssé ismert dalciklusa, a Songs from the Chinese (Dalok Kínából) hangzott el impozáns előadásban. Britten érdeklődését a kínai kultúra iránt 1956-os távol-keleti koncertkörútja keltette föl. A rákövetkező évben született a kifejezetten ének-gitár duó számára írt ciklus, amelynek hangzásvilága nem kötődik a kínai zenéhez, szövegei viszont régi kínai versek angol fordításai. A többnyire a szépség, fiatalság mulandóságának témáját körüljáró, technikailag komoly követelményeket támasztó dalok elégikus érzésvilágát magabiztosan közvetítette a két előadó.

Farkas Judit és Olgyay Gergő elbűvölte a közönséget

Olgyay Gergő szóló-előadása következett ezután: Manuel Maria Ponce 20. századi mexikói zeneszerző La folía-variációiból hallhattunk részleteket. A darabot mérete és technikai követelményei miatt néha a gitárrepertoár Mount Everestjének is szokták nevezni – Olgyay Gergő minden technikai nehézséget feledtetve, markánsan és érzékenyen világította meg a darab szépségeit.

A koncertet záró De Falla- és García Lorca-dalok spanyol népzenei gyökerűek, varázslatos hangulatteremtő erejükkel az est megkoronázásaként hatottak. Farkas Judit a koncert előtt készült interjúban elmondta, kihívás számára, hogy ezúttal spanyol nyelven fog énekelni, de előadásán ez egy pillanatig sem érződött.

A koncert sikeréhez hozzájárult az átgondolt programszerkesztés: a nehezebben befogadható művek felől fokozatosan haladtunk a könnyebben érthetőkig, így mindenki számára élményt tartogatott az este. A termet teljesen megtöltő közönség – a távozás közben elejtett megjegyzésekből ítélve – örömmel nyugtázta a fiatal előadók kiváló művészi teljesítményét. Valaki megjegyezte: “Fantasztikusak ezek a fiatalok, van utánpótlás!”

Megtelt könyvtárunk Fogadóterme

A koncert az Ifjú tehetségek a Zenei Gyűjteményben sorozatunk része volt.

SCH-

Fotógaléria

„Értelmet kell adni az utolsó tizenhatodnak is”

BESZÉLGETÉS OLGYAY GERGŐVEL ÉS FARKAS JUDITTAL

Zongoristaként kezdte, de fellázadt a rengeteg gyakorlás ellen, és abbahagyta. Nagyon gyorsan rájött, hogy nem tud zene nélkül élni: úgy döntött, gitáros lesz. Olgyay Gergő gitárművésszel és kamarapartnerével, Farkas Judit operaénekessel beszélgettünk könyvtárunkban február 20-án tartandó koncertjük előtt. Szóba került Csemő, Stuttgart, Brazília és a Mount Everest is.

Ritkán hallunk komolyzenei hangversenyen énekes-gitáros duót. Hogyan merült fel az ötlet, hogy éppen ilyen felállásban koncertezzetek?
Gergő: Harmadéves voltam a Zeneakadémián, amikor a gitár tanszék vezetője, Eötvös József és az ének tanszék korrepetitora, Dallos Erika kitalálták, hogy hasznosítani kellene a sok ének-gitár kottát, ezért az énekesek és a gitárosok egy kurzus keretében működjenek együtt. Az énekesek általában zongorakísérettel gyakorolnak, ebben a kurzusban viszont mi, gitárosok csatlakoztunk a korrepetíciójukhoz. Nagyon izgalmas kis kamarák születtek, élveztem ezt a munkát – akkor még nem Judittal, hanem más énekesekkel. Innen jött az ötlet.

A nálunk játszandó műsorotokat előadtátok már korábban, vagy nektek is új?
Judit: Nagyon új. Szeretnénk később másutt is előadni ezeket a darabokat, de ez lesz az első alkalom.

Farkas Judit: Szeretném színesíteni a repertoáromat

Hogyan készültök a koncertre?
Gergő: Próbálunk időt szakítani rá. Judit a Zeneakadémián az énekművész-tanár mesterszakot végzi, én zeneiskolákban tanítok, a diplomakoncertemre készülök, és fuvolista kamaratársammal, Hole Annával is repertoárt kell csinálnunk, ezért most kicsit sűrű a program. Nemrég pedig fölvettek Stuttgartba, az ottani zeneművészeti egyetem gitáros mesterképzésére.

Gratulálok! Hogyan történt ez?
Gergő: Tavaly egy évet már kint tanultam Stuttgartban Erasmus-ösztöndíjjal, és nagyon jól éreztem magam. Nemrég három hónapos szakmai gyakorlaton voltam kint, és úgy gondoltam, bejárok órákra, felkészülök a januári felvételire. Úgy voltam vele, megpróbálom, aztán lesz, ami lesz. Tulajdonképpen meglepődtem azon, hogy fölvettek, talán nem volt elég önbizalmam, de felkészültem, sikerült a felvételi és októbertől kezdhetem a képzést.

Judit: Voltunk is Gergő stuttgarti tanáránál azzal a műsorral, amit a koncerten játszunk.

Benjamin Britten dalai nyitják, Farkas Ferenc dalai zárják a műsorotokat, a kettő között egy „latin blokkban” a mexikói Ponce, az olasz Giuliani, a spanyol De Falla és García Lorca művei hangzanak el. Mik voltak a válogatás szempontjai?
Gergő: Színes, mindenki által élvezhető repertoárt szerettünk volna összeállítani, a közönségbarát darabválasztás mellett a szakmai kihívást is kerestük.

Lesz egy szólógitár-darab is, Ponce La folía-variációi. Igaz, hogy ez a mű a gitárrepertoár Mount Everestje?
Gergő: Igen, mert szokatlanul hosszú és technikailag is nehéz. Manuel Maria Ponce posztromantikus, 20. századi zeneszerző. Ez a műve úgy született, hogy együttműködött Andrés Segoviával, a mai klasszikus gitározás ősatyjával. Segovia sokszor keresett meg kortárs zeneszerzőket és kért tőlük darabokat. Egy alkalommal azzal fordult Ponce-hoz, hogy írjon egy olyan monumentális művet gitárra, mint amilyen Bach Chaconne-ja. Segovia mutatta meg Ponce-nak, mik a gitár lehetőségei, mik azok a hangzatok, amik jól szólnak – egy gitáron nem játszó zeneszerzőnek ezt tudnia kell. Ponce küldözgette Segoviának az elkészült variációkat, ő pedig kijavította, módosította őket, ahol szükségesnek látta. A teljes darab tényleg monumentális: egy témából, húsz variációból és egy fúgából áll, körülbelül 25 perc. Én csak részleteket fogok játszani, tíz variációt és a fúgát.

Ezek szerint a közönség kap egy fél Mount Everestet.
Gergő: Igen (nevet).

De Falla és García Lorca dalai esetében kihívás-e belépni a spanyol zenei, népzenei paradigmába?
Judit: Mindenképp kihívás. Nekem eleve a spanyol szöveg miatt is. Általában inkább olasz, német, francia és angol nyelven éneklek.

Gergő: Keressük az olyan felvételeket, amelyeken spanyol előadóművészek éneklik és gitározzák a spanyol népzenei gyökerű műveket.

Judit, amikor legutóbbi koncerted előtt beszélgettünk, inkább az operaénekesi éned került előtérbe. Mennyire áll hozzád közel a daléneklés?
Igazság szerint az operaszakon nem nagyon foglalkoztam dalokkal, de most szeretném színesíteni a repertoáromat.

Másként kell énekelni egy dalt, mint egy áriát?
Judit: Persze, egészen másként. Egyszerűbben, letisztultabban kell megközelíteni, más hangvétellel. De a gitár melletti éneklés sem ugyanolyan, mintha zongorakísérettel énekelnék. A gitár sokkal halkabb, intimebb a zongoránál, másként kell együttműködni vele. Az utóbbi években inkább zongorakísérettel énekeltem, a gitáros előadás most nekem is új lesz. A gitárnak egyébként van egy praktikus előnye a zongorával szemben: hordozható hangszer, ezért egy énekes-gitáros duó számára sokkal könnyebb koncertet szervezni.

(A továbbiakban Olgyay Gergőt kérdeztük. Farkas Judittal külön interjú jelent meg blogunkon a közelmúltban.)

Olgyay Gergő: Mindig kell egy kitűzött cél

Gergő, hogyan éled meg, hogy a zenetörténet legnagyobb komponistái, Bach, Mozart, Beethoven – és persze sokan mások – nem írtak zenét gitárra? Érzed-e, hogy a gitárrepertoár sajátosan más, mint például a zongora- vagy hegedűrepertoár?
Eleinte nagyon éreztem ezt. Nem gitárosként, hanem zongoristaként kezdtem zenét tanulni, és hozzá voltam szokva, hogy a legnagyobb szerzőket, szinte csak a zene csúcsait játszom. Ahogy elkezdtem gitározni, szembetűnő volt, hogy a repertoárból hiányzik az a monumentális zeneanyag, ami egy hegedűsnek vagy egy zongoristának megvan. Sok darab egy kicsit bugyutának tűnt, legalábbis a zeneművészet csúcsaihoz képest. Aztán később a Zeneakadémián Eötvös József tanár úr mondta nekem az egyik órán, hogy mi, gitárosok nem engedhetjük meg magunknak, hogy lenézzük a saját repertoárunkat. Nekünk ugyanúgy kell egy Giuliani-szonátához viszonyulnunk, ahogy a zongoristák viszonyulnak egy Beethoven-szonátához, az utolsó tizenhatodig kielemezve, értelmet adva neki. A másik fontos benyomás Németországban ért, ott ugyanis egy brazil gitárművész, Mateus Dela Fonte a tanárom, aki nagyon benne van az Európában jórészt szinte ismeretlen, de hatalmas brazil gitárrepertoárban. A gitárirodalom is óriási, csak éppen nem Beethoven vagy Brahms darabjai alkotják, hanem jórészt 20. századi brazil szerzők művei. Mateus Dela Fonte ébresztett rá, hogy az elsőre egyszerűnek, akár tingli-tanglinak tűnő zenék egyáltalán nem azok, csak érteni kell őket, tudni kell őket megszólaltatni.

A brazil professzorod ezek szerint át tud adni valami olyan tudást, amit egy magyar vagy német gitártanártól, bármilyen jó is, nem kapnál meg?
Igen. Egyrészt folyamatosan érzi az ember, hogy ő egy másik kultúrából jön, másrészt tudatosan is tanítja a brazil zenei, népzenei hagyományokat, például a choro stílust.

Említetted, hogy eleinte zongoráztál, és csak később kezdtél gitározni. Hogyan kerültél zeneközelbe?
Teljesen magától értetődő volt, hogy zenéljek, mert édesapám, Olgyay Gábor zeneszerző és gitáros, édesanyám, Szappanos Katalin szolfézstanár és hegedűs. Ötéves koromban kezdődött: nyugodtabb reggeleken átmentem a szüleim szobájába, ott volt a zongora, és elkezdtem nyomkodni, ezzel ébresztettem őket. Apukám ilyenkor mindig mutatott valami kis dalt. A szüleim tanítottak eleinte, később zeneiskolába jártam. Hat évet zongoráztam. Aztán… rám jött valami, fellázadtam a sok gyakorlás ellen, és szakítottam a zongorázással (nevet).

Később te találtad ki magadnak a gitárt?
Nagyon gyorsan rájöttem, hogy mindenképpen zenélnem kell, egyáltalán nem tudtam meglenni zene nélkül. Szimpatikussá vált a gitár, nyolcadikos koromban elkezdtem komolyan tanulni. Nagyon kémény év következett. A zenei alapok megvoltak, de a hangszer új volt. Aztán fölvettek a Bartók konziba, ott is érettségiztem. Az iskola miatt Cegléd mellől, Csemőből Budapestre költöztem a nagynénémékhez.

Néhány hete beszélgettem Kiss Juliannával, a Danubia Talents zenei verseny művészeti vezetőjével. Úgy tudom, te is részt vettél 2017-ben a váci, tavaly pedig a bécsi Danubia Talentsen. Milyen élményeket szereztél?
Mindkét versenyen nagyon kedves volt a szervezés. Szerencsére a váci verseny itt volt helyben, és Bécs sincs messze. Egy egyetemista számára nem biztos. hogy megoldható egy távolabbi, külföldi versenyen való részvétel, sokba kerül a szállás, az utazás. A váci megmérettetés az eredmény miatt is pozitív élmény volt: harmadik helyezést értem el. Bécsben kamaraprodukcióval indultunk Hole Annával. Egy igazi kaland volt a felkészülés, mert mindkettőnknek máshol is helyt kellett állnunk, de úgy döntöttünk, hogy az esélytelenek teljes nyugalmával nekivágunk…

…és kitűnő eredményt értetek el.
A második helyen végeztünk.

Szeretsz versenyezni?
Nem. Nagyon nem.

Miért nem?
Talán Bartók mondta, hogy a versenyzés a lovaknak való, nem a zenészeknek. Persze lehet, hogy ha mindig minden versenyt megnyernék, akkor más lenne a véleményem (nevet).

Sok megmérettetésen részt vettél, jó élményeket szereztél, mégsem szeretsz versenyezni. Nem ellentmondás ez?
A versenyhelyzet nem ideális szituáció egy zenész számára, mégis fontos a megmérettetés abból a szempontból, hogy mindig kell egy kitűzött cél, mindig meg kell próbálni elérni valamit. A két Danubia Talents versenyen fontosnak éreztem, hogy kipróbáljam magam, de voltak olyan versenyek is, amelyeken a tanáraim javaslatára indultam, mint például az Antonio Lauro gitárverseny Tübingenben, ahol döntős voltam.

A zongoristák nagyon vigyáznak a kezükre, az ujjaikra, egy gitárosnál hogy van ez?
Hasonlóan. Ujjal és körömmel is pengetünk, a szép klasszikus gitáros hang úgy születik meg, hogy az ujjvégről átcsúszik a húr, és végül a köröm pengeti meg… A körmömet folyamatosan reszelni kell, ha letörik, az nagy probléma.

Hogy telik mostanában egy napod?
Egyetemi óráim nem nagyon vannak már, csak a diplomakoncertemre készülök. Délutánonként tanítok az Overtones Zeneiskolában és a Weiner konzi kihelyezett zeneiskolájában. Ha van időm, délután is gyakorolok, és persze a tanítás is bizonyosfajta gyakorlás. A növendékeim általános iskolás korúak, négy-öt éve gitároznak. Kifejezetten klasszikus gitározást tanítok, de szeretik a gyerekek a könnyűzenét, ezért időnként egy kicsit elkalandozunk arrafelé is.

Hogyan kapcsolódsz ki?
Nagyon szeretek olvasni. Az utóbbi időben főleg szépirodalmat. Ha megtetszik egy szerző stílusa vagy gondolkodása, akkor végigolvasom az összes könyvét. Most éppen Thomas Hardynál járok.

Kemény dió.
Igen, egy kicsit küzdök is vele, de már az utolsó regényénél járok.

Mik a terveid? Hogyan képzeled el a jövődet?
Rövidebb távon a legfontosabb most a diplomakoncertem, és annak a kialakítása, hogy ősztől Stuttgartban folytassam a tanulmányaimat. Hosszabb távon is szeretnék Judittal kamarázni, szuper darabok vannak gitárra és énekre. Azt hiszem, ez egy közönségbarát műfaj, talán van is rá igény. Egy ilyen duó – sajnos vagy nem sajnos – sokkal izgalmasabb tud lenni, mint ha egy szál gitárral kiülök zenélni. Ez a tervem, Judittal kamara, koncertek, azért szóló is persze – és a tanítás.

Ezekre már lehet egy pályát építeni.
Reméljük, igen.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: OLGYAY GERGŐ ÉS FARKAS JUDIT

Fotógaléria

Áriák ünnepe

A koncert után a közönség soraiból valaki megjegyezte, neki ez az este karácsonyi ajándéknak is beillett. Bede Blanka és Süle Dalma december 14-én szalonunkban tartott nagy sikerű ária- és dalestet. 

Mindkét fiatal művész a Zeneakadémia hallgatója: Bede Blanka operanének mesterszakon Hruby Edit növendéke, míg Süle Dalma dal-oratórium mesterszakon Kiss B. Attila osztályába jár. Rendkívül változatos, szép műsoruk Pergolesitől Haydnon és Debussyn át egészen Ligetiig ívelt, nagyjából zenetörténeti időrendben haladtunk a régmúlttól a máig.  Bede Blanka előadásában hallhattuk például Mozart Figarójából  Suzanne egyik áriáját, Gounod Faustjából Margit ékszeráriáját, de Massenet Manonjából is megelvenítette az életerős, bizakodó címszereplőt. A sérülékeny, elkeseredett Manont már Süle Dalma idézte meg, akinek műsorában többek közt Schubert és Debussy egy-egy remek dala is szerepelt.

Bede Blanka Pergolesit énekel
Süle Dalma Haydn Teremtés oratóriumából is előadott egy részletet

Nemcsak a technikailag hibátlan előadásra törekedett a két énekesnő, hanem arra is, hogy az áriákban, dalokban rejlő érzelmeket színpadi eszközökkel kifejezzék, átadják a közönségnek. A művek befogadását megkönnyítette a konferálás: a szöveges felvezetés egy kicsit kontextusba helyzete az elhangzó áriákat és dalokat azok számára is, akiknek nincsenek mély zeneirodalmi ismeretei. Emelkedetten ünnepi  hangulatban zárult az este Vivaldi Gloriájából a Laudamus te közös előadásval.

Befejezésül Vivaldi Gloriájának egy részlete is elhangzott

Köszönjük a felejthetetlen élményt minden résztvevőnek, köztük a zongorakíséretről gondoskódó Thiago Bertoldinak és Cseh Dalmának. A program az Ifjú tehetségek a Zenei Gyűjteménybven sorozatunk része volt. 

SCH-

Aki már a nevével is csillagnak született…

Antonietta Stella (szül. Maria Antonietta Stella; Perugia, 1929. március 15.) olasz operaénekes, az 1950-es és ’60-as évek egyik legkiválóbb lirico-spinto szopránja, akit hangszépsége, kiváló énektechnikája, illetve kifinomult stílusérzéke a Verdi- és Puccini-operák hősnőinek megformálására predesztinált. Kritikusok még külön kiemelik kitűnő artikulációját, énekbeszédének tökéletes érthetőségét.

Stella a perugiai Francesco Morlacchi Konzervatóriumban, majd a római Santa Cecilia Akadémián végezte zenei tanulmányait. 1949-ben megnyerte a Spoletói Nemzetközi Énekversenyt. 1950-ben  A trubadúr Leonorájával debütált a spoletói Teatro Lirico Sperimentale „Adriano Belli” színpadán. Egy évre rá sikerrel mutatkozott be a Római Operaházban is A végzet hatalma Leonorájának szerepével. Szédítő gyorsasággal hódította meg a neves olasz operaházakat, ekként az elkövetkező években rendszeresen énekelt többek között Firenzében, Bolognában, Nápolyban, Pármában, Torinóban, Cataniában, Veronában és Velencében. Pályája kezdetén nem pusztán az olasz operarepertoárt preferálta, énekelte például A walkür Sieglindéjét és a Tannhäuser Erzsébetjét is.  Egy hosszabb európai turnéját követően az 1953/54-es évadban Verdi Otellojának Desdemonájaként került sor első bemutatkozására a milánói Scalában. A címszerepet Mario del Monaco énekelte, Jagót Paolo Silveri alakította. A következő szezonban Donna Annaként  (Don Giovanni) lépett színpadra Cesare Siepi, Elisabeth Schwarzkopf és Rosanna Carteri partnereként. Ettől kezdve egészen 1963-ig szoprán szerepek tucatját énekelte az olaszok első számú dalszínházában, úgymint a La traviata  Violettáját, a Don Carlos Erzsébetjét, Az álarcosbál Ameliáját, a Bohémélet Mimìjét, az Andrea Chénier Maddalenáját vagy éppen a Pillangókisasszony, az Angelica nővér és az Aida címszerepeit.
A Scala meghódítása után folyamatos felkéréseknek eleget téve, vendégszerepelt a világ legjelentősebb operaházaiban és koncerttermeiben, úgymint a bécsi Staatsoperben, a londoni Covent Gardenben, a párizsi Garnier Palaisban, a brüsszeli La Monnaie-ben, a Hollywood Bowlban,  a Chicagói Lyric Operában,  továbbá Cincinnati, San Francisco valamint Philadelphia operaházaiban és természetesen a New York-i Metropolitanben. 1955-ben Aidaként mutatkozott be a londoni Covent Gardenben, s ugyanezzel a szereppel debütált egy évvel később New Yorkban is. Itt 1958 és 1960 között két jelentős felújításban is közreműködött, elsőként a Pillangókisasszony címszerepét, majd pedig A trubadúr Leonoráját énekelte. A Metben nyolc különböző darabban lépett fel összesen 54 előadáson. 1956-ban Rio de Janeiróban – mindössze egy alkalommal – elénekelte Bellini Normáját is.

Sok más figyelemre méltó énekművészhez hasonlóan Stella is méltatlanul háttérbe szorult a korabeli sztárkultusz és a nagy lemezcégek kegyeltjei, Maria Callas és Renata Tebaldi egyeduralma okán. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna éppen olyan népes rajongótábora, mint az említett énekesnőknek. Volt lehetősége arra is, hogy más nagy lemezcégek (Philips, Cetra, EMI, Deutsche Grammophon) megörökítsék szép színezetű szopránját – teljes operafelvételek által – olyan emblematikus szerepeiben, mint a Floria Tosca (Tosca), Linda (Linda di Chamounix), Mimì (Bohémélet), Leonora (A trubadúr), Amelia (Az álarcosbál és Simon Boccanegra), Violetta Valéry (La traviata), Maddalena di Coigny (Andrea Chénier)…  Valois Erzsébetként (Don Carlos) két stúdiófelvételen is közreműködött (EMI – 1954, Deutsche Grammophon – 1961). Televíziós produkciókban is szerepelt, többek között egy 1955-ös operafilmben, az  Andrea Chénierben (Giordano), melyben partnerei Mario del Monaco és Giuseppe Taddei voltak. Élő színpadi előadásokról készült videofelvételek is megörökítették legendás alakításait, mint például  A nyugat lánya (Minnie) 1963-ból és Az álarcosbál (Amelia) 1967-ből; mindkettő Tokióban készült. Operaritkaságok sikerre vitelében is jelentős részt vállalt, említést érdemel többek között például  A legnanói csata  és az Aroldo (Verdi), A láng (Respighi) vagy a Montserrat Caballéval közös Agnes von Hohenstaufen (Spontini).

1972-ben visszatért New Yorkba, ahol Meyerbeer Az afrikai nő című operájában lépett színpadra Selica szerepében, Vasco da Gamát Richard Tucker alakította. Antonietta Stella utolsó operai jellegű fellépésére 1974-ben került sor, amikor egy  jótékonysági Puccini-gálán énekelt Carlo Bergonzi, Renata Scotto, Paul Plishka és sok más jeles énekművésszel karöltve.

A jövő márciusban 90. születésnapját ünneplő Antonietta Stella jelenleg Rómában él, mesterkurzusokat tart, illetve különféle énekversenyeken illusztris zsűritag.

Művészetéhez kapcsolódó, a fényképen látható dokumentumainkat ajánljuk most szíves figyelmükbe!

BARTÓK  GERGELY 
Fotóalbum