régizene címkéhez tartozó bejegyzések

Fantáziavarázslat

A reneszánsz és a barokk zene határát feltérképező sorozat második koncertjét tartotta tegnap este könyvtárunkban a Recurring Company régizenei együttes. A termet zsúfolásig megtöltő közönséget most Angliába kalauzolták az előadók.

Az estet idősebb és ifjabb Alfonso Ferrabosco fantáziái nyitották. Olaszos nevükből ítélve nem nyilvánvaló, de a 16-17. század fordulóján élt apát és fiát angol szerzőként tartja számon a zenetörténet, így darabjaik tökéletesen illettek az anglofil műsorba. A három előadó, Edőcs Fanni (csembaló), Haraszti Dóra (furulya) és Regős Júlia (viola da gamba) ezúttal is pontos játékkal, élményszerű interpretációkkal varázsolta el a közönséget.

Angol szerzők műveit hallhattuk a sorozat második koncertjén

A koncertet a továbbiakban is a fantázia műfaj és annak változatai határozták meg. Különösen élvezetesek voltak fantáziaszvitek (Matthew Locke, William Lawes, John Jenkins darabjai), amelyek egy nyitó fantáziából és táncjellegű tételek sorozatából állnak. Érdekes volt megfigyelni – amire Haraszti Dóra is utalt bevezetőjében – , hogy az inkább egymással egyenrangú szólamokat alkalmazó reneszánsz zenei építkezés hogyan mozdult el a határozottabb dallam-kíséret viszony irányába a korai barokk korra.

Edőcs Fanni, Haraszti Dóra, Regős Júlia

Edőcs Fanni egy darab erejéig szólistaként is bemutatkozott, Thomas Morley egy fantáziáját adta elő csembalón remek formaérzékkel. A teremben egy kicsit melegebb volt az ideálisnál, amire az érzékeny hangszerek is reagáltak, ezért az előadóktól külön figyelmet igényelt a pontos intonálás. Összességében kiválóan sikerült régizenei kamaraest hallgatói lehttünk – köszönet érte minden résztvevőnek!

Figyelmükbe ajánljuk az együttes két tagjával készített interjúnkat: “Testünk akkor is van, ha komolyzenét hallgatunk”

SCH-
Fotóalbum

Reklámok

Régizene a határon

A reneszánsz és a barokk zene határvidékére kalauzolt tegnap este a könyvtárunkban telt ház előtt koncertező Recurring Company együttes. Akár táncra is perdülhetett, aki akart.

A koncert az első állomása volt a Metamorphoses című háromrészes sorozatnak, amelyben a Recurring Company a reneszánsz és a barokk közötti átmeneti korra irányítja figyelmünket, most elsőként olasz, legközelebb angol, végül spanyol szerzők darabjaival. A fiatal zenészek – Edőcs Fanni (csembaló), Regős Júlia (viola da gamba) Haraszti Dóra (blockflöte) és a vendégművészként jelen lévő Gyüdi Eszter énekes – alaposan átgondolt, jól felépített műsort mutattak be. Egy improvizatív szólóblockflöte-darabtól haladtunk az egyre bonyolultabb, összetettebb, egyre kifinomultabb művek felé, végül mindenki együttjátékával három könnyedebb vokális darab zárta a programot, mosolyt és vastapsot csalva ki a közönségből.

Jól felépíttett műsort adott a Recurring Company

A koncert gerincét ritkán hallható madrigál-diminúciók adták: Bovicelli, Bassano és Rognoni bonyolult szövésű munkái, melyek fölső (ének vagy furulya) szólamának virtuózan díszített futamait mind Gyüdi Eszter, mind Haraszti Dóra nagyszerű biztonsággal és zeneiséggel közvetítette. Bassano művében a viola da gamba is nehéz szólamot kapott, amit Regős Júlia szépen zengő tónussal, pontosan játszott. Ezeken a műveken keresztül érthettük meg a koncert alcímét: Cantare o suonare?, azaz Énekelni vagy játszani? A diminúció ugyanis a vokális műfajokat preferáló reneszánsz és a hangszeres zene felé forduló barokk közötti átmenet tipikus műfaja, mely az énekelt polifónia felől az instrumentális zene felé tesz egy nagy lépést. Edőcs Fanni nemcsak kísérőként, hanem szólistaként is szerephez jutott: Frescobaldi egyik billenytűs fantáziáját játszotta csembalón, sikerrel mutatva meg a darab finomságát. Külön öröm volt találkozni egy ritkán hallható, nagyon szép hangú hangszerrel, a reneszánsz tenor blockflötével, amit Haraszti Dóra igen érzékenyen szólaltatott meg.

Edőcs Fanni, Regős Júlia, Gyüdi Eszter, Haraszti Dóra

Ahogy a koncert előtt adott interjúban Edőcs Fanni és Haraszti Dóra elmondták, szívesen kísérleteznek azzal, hogy felbontsák a hagyományos koncertszituációt, ezért gyakran játszanak szokatlan helyszíneken vagy éppen mozgásra, táncra biztatják a zenehallgatókat. Ezen a koncerten is lehetőség volt arra, hogy a zenét hallgatva felálljunk, megmozduljunk, amivel néhányan, főleg gyerekek, a terem hátsó részében, illetve előterében éltek is. Nem könnyű feladni koncertlátogatói beidegződéseinket, a “jól nevelten”, egy helyben, csendben ülő hallgató szerepét, de talán érdemes néha megpróbálni ezt is, hogy még mélyebben hasson ránk a zene.

Lehetett mozogni, táncolni is

Köszönjük a különleges estét minden résztvevőnek, és nagyon várjuk a folytatást!

SCH-
Fotógaléria

„Testünk akkor is van, ha komolyzenét hallgatunk”

BESZÉLGETÉS HARASZTI DÓRÁVAL ÉS EDŐCS FANNIVAL

Furcsa koncerthelyszínek, szabadon mozgó, táncoló közönség, különböző művészeti ágak összekapcsolása – mindez nem szokványos a régizene világában. Hogyan lehet összeegyeztetni a határok feszegetését és a művészi alázatot? A Recurring Company két tagját, Haraszti Dóra blockflöteművészt és Edőcs Fanni csembalóművészt kérdeztük könyvtárunkban tartandó koncertjük előtt.

Recurring Company – elég szokatlan név egy régizenei együttes esetében. Mit jelent, mire utal?

Fanni: Az alapkoncepciónk az volt, hogy a régizenei előadáshoz mindig csatlakozzon más is: valamilyen társművészet, kortárs produkció. Ezért kerestünk nem hagyományos nevet. A recurring azt jelenti, visszatérő, megújuló – ezt érthetjük úgy, hogy a régizenét életre keltjük a mában, de úgy is, hogy az együttes mindig új projektekben gondolkodik, mindig új tagok csatlakoznak egy néhány főből álló, fix maghoz.

Hol és mikor alakultatok meg?

Dóra: Lipcsében, az ottani régizene tanszakon találkoztunk néhányan: Márfi Eszter elektronikus zenész, Illés Szabolcs barokk hegedűs, Fanni és én. Mindannyian nyitott, kísérletező alkatok vagyunk, többször tartottunk műfajokon átívelő, improvizatív koncerteket. Diplomázásunk után, amikor Lipcséből hazaszállingóztunk Budapestre, ezek a kísérletek teljesedtek ki az itthon megalakított együttesben.

A lipcsei egyetem mennyire inspirálta a törekvéseiteket?

Dóra: Inkább negatív módon inspirált (nevet). A nagyon specifikus régizenei tanulmányaink mellett valami mást is akartunk csinálni. Volt ebben egy kis dac, kitörési vágy is. De főleg belülről fakadt az újítás szándéka: mindketten erősen nyitottak vagyunk sok irányba.

Hogyan jött létre egy-egy produkciótok?

Fanni: Általában bennem születtek meg a koncepciók egy-egy előadásra, aztán a konkrét darabokat inkább Dóra választotta, vagy együtt találtuk ki. Én elsősorban helyszínekben gondolkodtam. Próbáltunk különleges koncerthelyeket keresni, alternatív klubokban is játszottunk.

Dóra: Például a Gólyában és az Aurórában, mindkettő nagyon jó élmény volt. Szerintem rajtunk kívül még senki nem vitt le csembalót ezekre a helyekre.

Fanni: A közönség is teljesen más volt, mert előttünk és utánunk elektronikus zene szólt. De előfordult az is, hogy idősebbekből álló, klasszikus komolyzenei közönséget sikerült bevonzanunk alternatív helyekre. Tavalyelőtt nyáron pedig, a veszprémi régizenei napokon egy gyönyörű kis templomban játszottunk, nagyon inspiráló helyszínen. Amikor beléptem oda és körülnéztem, arra gondoltam, hogy valamilyen elektronikus hangzás nagyon szépen, tisztán meg tudna itt szólalni. Végül barokk műveket játszottunk, például Telemann egy szólóhegedű-fantáziáját, előbb eredetiben, historikus előadásban, majd Márfi Eszter közreműködésével előadtuk a darabokat továbbgondolva: elektronikus hatásokkal módosítva, részben improvizálva. Nem akartunk elektronikával “felturbózott” barokk zenét játszani. Arra törekedtünk, hogy legyen valamilyen újítás, de az eredeti műveket ne sértsük meg. Ugyanezt a programot egyébként nemsokára előadjuk majd Budapesten is.

Haraszti Dóra (blockflöte) és Edőcs Fanni (csembaló).

Szerettek kísérletezni, de azért az eredetihez is ragaszkodtok…

Dóra: Igyekszünk alázattal közeledni a művekhez. Másként nem is látnánk értelmét.

A koncertközönség „megmozdításával” is próbálkoztok. Hogyan történik ez?

Dóra: Több koncertünkön felkínáltuk a közönségnek, hogy szabadon mozoghat. Ez a Kokas-pedagógia kapcsán jött, én ezt tanultam, foglalkoztam vele, és nagyon fontosnak tartom. Jó lenne minél inkább behozni a klasszikus zenei életbe ezt a lehetőséget. Ne az legyen, hogy mindenki ül, mert ülnie kell, hanem mozoghasson, rajzolhasson, mindegy, mit csinálhasson, csak ne legyen leblokkolva az áramlás, tovább tudjon élni a zene. Tavaly az Evangélikus Országos Múzeumban volt egy sorozatunk Telemann-triókkal, az egy nagyon szerencsés tér volt ilyen szempontból: ketté van osztva, az egyik fele koncertterem székekkel, a másik egy kiállítási rész. A koncertek elején mindig mondtam egy pár szót, hogy fölbolydítsam a kedélyeket, többé-kevésbé meg is mozdultak az emberek. Az utolsó koncert nagyon jól sikerült, gyerekek is voltak a közönség soraiban, ami sokat lendített a dolgon. Azt mondtam nekik, tudom, hogy nektek a legnehezebb ülni, nyugodtan mozogjatok, táncoljatok. A gyerekek még természetes viszonyban vannak a testükkel, nem nagyon kellett őket biztatni.

Zene és tánc közös térben

A közönség mennyire nyitott az ilyen kísérletekre?

Fanni: Amikor meg van hirdetve egy alternatívabb előadás, akkor az többnyire olyan embereket vonz, akik nyitottak. De érthető az is, ha valaki idegenkedik az újdonságtól. Az első koncertünkön például, a Benczúr házban egy kortárs táncos projektet csináltunk, de nem volt színpad, körbe ültettük le az embereket. A nagypapámat az első sorban nagyon zavarta, hogy valaki az orra előtt táncolt. Van, aki idegenkedik a szokatlanabb formáktól, de van, akinek ez egy plusz.

Dóra: A “közönségtáncoltatás” jobban bejött, mint amire számítottam. Tényleg felállnak emberek, idősebbek is, és táncolnak a barokk zenére. Hollandiában ezzel különösen pozitív élményünk volt. Az utrechti régizenei fesztiválon egészen fellelkesedtek az emberek.

Elégedetlenek vagytok a hagyományos koncertszituációval?

Dóra: Én nemcsak klasszikus zenét hallgatok, egészen más koncerthelyzeteket is ismerek. És sajnálom, hogy ennyire el vannak szeparálva a különböző műfajok befogadási módjai egymástól. Vannak persze, akik elmennek meghallgatni egy rockkoncertet, aztán elmennek egy klasszikus zenei koncertre, de ezek mégis teljesen külön pályán futnak. Szerintem jó ezt megkérdőjelezni. Testünk mindig van, ha klasszikus zenét hallgatunk, akkor is.

Haraszti Dóra: Ne legyen leblokkolva az áramlás, tudjon élni a zene

A könyvtárunkban tartandó koncertetek hagyományos előadás lesz. Ma már nem ragaszkodtok minden esetben az újításhoz, a kísérletezéshez?

Fanni: Változott az évek alatt a felállásunk és a koncepciónk is. Viszonylag sokan vagyunk, és sokféle dolgot csinálunk. Ha valakinek úgy alakul az élete, hogy kevesebb ideje jut az együttesre, akkor nem feltétlenül keresünk a helyére új embert, hanem hagyjuk, hogy más irányokban erősödjünk. Elektronikával például mostanában kevesebbet dolgozunk, több hagyományos régizenei koncertünk van. Kezdtünk már elmenni a régizenétől egy könnyedebb irányba…

Dóra: … “hippi régizenészek” lettünk…

Fanni: … és egy idő után ez nem elégített ki minket teljesen. De a változásnak gyakorlati okai is vannak: várandós lettem, és egy kicsit kényelmetlenné vált a csembalót levinni furcsa helyekre, ahol még hangolni sem lehet. Anyagilag sem feltétlenül érte meg: komolyabb fesztiválokra, rendezvényekre ezeket a kísérletező projekteket nehezen tudtuk eladni.

Dóra: Eredetileg arra fektettük a hangsúlyt, hogy nagyon mást csináljunk. Most inkább a régizenén van a hangsúly, ezért konvencionálisabb koncerteket is tartunk. Ha ebben magasabb szintre lépünk, akkor utána megint erősödhet a másság.

A régizenén kívül milyen zenei műfajok állnak közel hozzátok?

Dóra: A népzenét nagyon szeretem, a cigányzenét kifejezetten, de a kortárs zenét is.

Fanni: Rockot sokat hallgattam egy időben. A dzsessz is folyamatosan jelen van az életemben, már csak azért is, mert a férjem, Korb Attila dzsessz-zenész.

Ha már a dzsessz került szóba, fontos-e számotokra az improvizáció?

Dóra: Annak idején úgy ismerkedtünk meg Fannival, hogy nagyon akartam improvizálni vele. Mondtam neki, hogy igenis tud improvizálni, de nem hitte el (nevetnek). Addig győzködtem, míg le nem ült a zongora mellé. Egy népdalra improvizáltunk, végül azt mondtam neki: na látod, hogy tudsz! Később volt néhány olyan koncertünk, például szegedi jazzkocsmákban, hogy szándékosan semmit nem beszéltünk meg előre. Azt sem, hogy milyen hangszereken fogunk játszani, azt sem, hogy milyen stílusban. Fannin és rajtam kívül általában dobos, gitáros vett részt ezekben a projektekben.

Fanni: Kiraktam egy órát a zongorára vagy csembalóra, és figyeltem, hogy 60 percnél ne játsszunk többet, de más megkötés nem volt.

Ez a zene a dzsesszhez hasonlított?

Fanni: Nem kifejezetten. Volt benne minden a gregoriántól kezdve a népdalokig, de ének, szöveg, versfeldolgozás is. Ami eszükbe jutott, azt csináltuk. Aztán lassan egyre inkább igényünkké vált, hogy tudatosabbak legyünk. Felvettük ezeket a koncerteket, szerintem az anyag 70 százaléka hallgathatatlan, 30 százaléka jó.

Dóra: Nem biztos, hogy ezzel egyetértek. Inkább azt mondanám, a kifejező értékük ezeknek a koncerteknek nagyon nagy volt, az akusztikus értékük viszont nem biztos, hogy végig a magasban szárnyalt (nevet). De erős élményt adott, hogy megcsináltuk ezeket az eseményeket. Időnként ma is fellépek úgy, hogy teljesen szabadon improvizálok.

A régizenében is fontos az improvizáció…

Fanni: Nagyon fontos. Sokszor előfordul, hogy a kottában nincs pontosan jelezve, mit kell játszani, de még az sem, hogy milyen hangszeren. Ilyenkor az előadó találja ki, hogy mit hogyan játsszon, többnyire a korabeli előadási gyakorlathoz igazodva.

Dóra: Egy pár éve még teljesen elutasítottuk, hogy autentikus módon improvizáljunk régizenét, ahogy a könyvekben le van írva – mert egyébként le van írva könyvekben. Most már ott tartunk, hogy ez is érdekel, fontosnak tartjuk az autentikus improvizációt is.

Egy kicsit szelídült, elmélyült a Recurring Company?

Fanni: Talán nincs már bennünk az a diákos lázadás.

Edőcs Fanni: “Nincs már bennünk az a diákos lázadás”

A könyvtárunkban tartandó koncert egy háromrészes sorozat első programja lesz. Hogyan állt össze a műsor? Mik voltak a válogatás szempontjai?

Dóra: A sorozat címe Metamorphoses, mert mindhárom koncerten a reneszánszból a barokkba hajló zenére koncentrálunk majd. Az első alkalommal olasz, aztán angol, végül spanyol szerzők darabjait játsszuk. Az olasz program címe: Cantare ou sonare?, azaz Énekelni vagy játszani? Ebben a kérdésben benne van az átmenet lényege: míg a reneszánszban az ének, a kórusművészet volt a meghatározó, a barokkban a hangszerek kaptak nagyobb jelentőséget. Jól érzékelhető ez az átfordulás például Bovicelli vagy Rognoni madrigál-diminúcióiban. Eredetileg volt egy madrigál vagy motetta, amelynek énekes szólamaiból keletkezett egy kíséret, ezt játssza Fanni, fölötte pedig egy nagyon kidíszített felső szólam található, ez énekelhető vagy hangszeren is előadható. Bovicellitől két diminúciót is játszunk majd, mindkettőt ugyanarra a madrigálra írta, de a szövegük eltér. Gyüdi Eszter énekli majd az egyik verziót, én pedig a másikat játszom blockflötén. Meg lehet majd érezni, mennyire más diminúciót ír egy szerző ugyanarra a dallamra, ha annak más szövege van.

Fanni: Az eredeti négyszólamú madrigál kottából fogom játszani a kísértetet egy kicsit szabadon is hagyva, improvizálva. Valószínűleg másként fogom kísérni az énekes verziót, mint a furulyást, mert másra inspirál a két változat.

Dóra: A Pulchra es, amica mea motteta diminúciója is két verzióban hangzik majd el, az egyiket Giovanni Bassano, a másikat Riccardo Rognoni írta. Bassanónál két szólam kapott diminúciót, a szoprán szólamot Gyüdi Eszter fogja énekelni, a basszus szólamot Regős Júlia játssza viola da gambán, ehhez csatlakozik a csembalókíséret. Rognoninál a furulya és a csembaló jut szóhoz. Kifinomult és virtuóz művek ezek, nagyon sok inspirációt kaptam az előadásukhoz lipcsei tanáromtól, Januj Annától.

A koncert elsőként elhangzó darabjához nem adtatok meg szerzőt. Ez tulajdonképpen mi lesz?

Dóra: Egy szóló blockflöte darab, egy recercare, ami a kor egyik kedvelt műfaja volt. Én írtam, illetve félig improvizálva adom elő Aureliano Virgiliano stílusában. Virgiliano elég könnyen lekövethető ritmusokkal dolgozott, az improvizáció ez esetben autentikus lesz, abszolút stíluson belül marad.

Bő fél évszázad olasz zenéjéből válogattatok, vagyis időben nem annyira tágas, inkább mély ez a repertoár. Igényel-e zenetörténeti kutatómunkát egy ilyen program összeállítása, mennyire hozzáférhetők például a kották?

Dóra: Az egyetemen nagyon sokat foglakoztunk a korszak műveivel, ezért nem kell nulláról kezdeni a kutatást. Időnként persze utána kell néznünk bizonyos daraboknak. Félévente megfordulok a lipcsei könyvtárban, és olyankor nagyon sok mindent elérek. Szerencsére pont a diminúciók megjelentek összegyűjtve egy kötetben.

Hogyan képzelitek el az együttes jövőjét?

Fanni: Két éve részt vettünk a kolozsvári La Stravaganza régizenei versenyen trióként Regős Julival, és második helyezést értünk el. Megtetszett ez a felállás, azóta egyre többször játszunk autentikus régizét így, ezért felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne leválasztani a triót a Recurring Companyról, és más nevet találni neki. Régóta gondolkodunk egy kifejező néven, de még nem találtuk meg az igazit. Ezzel átláthatóbb lenne a tevékenységünk. Nem kellene megmagyarázni, mi köze van egy autentikus régizenét játszó triónak az inkább kísérletező Recurring Companyhez.

Dóra: Én most Dániában élek, és egyelőre egy kicsit nehéz összeszervezni a kinti és a magyarországi tevékenységemet. Ha Dániában már egy kicsit stabilabban érzem majd magam, akkor szeretnék oda is koncerteket szervezni. Fontos, hogy az ottani lehetőségeket az együttes szempontjából is kihasználjuk.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HARASZTI DÓRA, EDŐCS FANNI
Fotógaléria

 

A szomorúság öröme

Nehéz megmagyarázni, miért ad örömet a szomorú zene, tegnap este könyvtárunk Fogadótermében mindenesetre megtapasztalhattuk ezt a paradoxont. Szászvárosi Sándor (viola da gamba) és Nagy Csaba (lant) szinte lelki gyakorlathoz hasonló koncertjét vastapssal fogadta a termet teljesen megtöltő közönség.

Különös, felemelő érzés volt figyelni a két – élőben ritkán hallható –  hangszer keltette zenei folyamatot: finom, törékeny szépségű műveket hallhattunk a reneszánsz korából.  A lant kissé álmodozó, nazális hangkarakteréhez tökéletesen illett a tenor viola da gamba színgazdag melankóliája, annál is inkább, mert Szászvárosi Sándor harsányságtól mentesen, a pengetős hangszer korlátozott hangerejéhez igazodva gambázott. A viola da gamba szólama többnyire kvázi-improvizatív módón „feldíszítette” a lant játszotta alapokat: ahogy Szászvárosi Sándor felvezetőjében tréfásan fogalmazott: a fenyőfából a díszítményeknek köszönhetően lesz karácsonyfa. 

Szászvárosi Sándor és Nagy Csaba

Az est a két előadóművész új CD-jének anyagát mutatta be, amely Ars lachrimarum – A könnyek művészete címmel jelent meg. A műsorban szereplő zeneszerzők közül John Dowland a leghíresebb, tőle több dal is elhangzott elmélyült tolmácsolásban, köztük a jól ismert Flow my tears. A régizene barátai egy másik „kedves ismerőst” is felfedezhettek a műsorban: a 17. század közepe óta több évszázadon át számtalan formában játszott La folía téma egy  variációját John Playford tollából hallhattuk (Faronell’s Division on a Ground). Érdekesség, hogy ez a darab eredetileg hegedűre íródott, de igen meggyőzően hangzott a fényes hangszínű viola da gambán is. Élmény volt hallani az olasz Riccardo Rognoni Anchor che col Partire című darabjának virtuóz előadását is. Az estet Nagy Csaba szóló lantjátéka keretezte: a zárlatként elhangzó Dowland Prelude után zsigerileg érzékelhető, katartikus csend telepedett a teremre, majd néhány másodperc múlva hatalmas tapsban és bravózásban tört ki a közönség.

Köszönjük az átszellemült zenélést, a nagyszerű élményt a művészeknek!

SCH-
Fotóalbum

„Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek”

BESZÉLGETÉS SZÁSZVÁROSI SÁNDORRAL

A melankóliáról, a könnyek öröméről, a halk zene fortissimójáról beszélgettünk könyvtárunkban tartandó koncertje előtt Szászvárosi Sándor gambaművésszel, a hazai gambaoktatás megteremtőjével, a Hungaroton gambaszólistájával. Szóba került az is, miért csodálkozik a közönség a koncertjein az első percekben, miért nagyon nehéz a hangszerével felvételt készíteni, és miért tanítja növendékeit improvizálni egy 16. századi gambaiskolából.

A könnyek művészete a címe annak a CD-nek, amit január 24-én Nagy Csaba lantművésszel egy koncert keretében bemutattok nálunk, a Zenei Gyűjteményben. Miért éppen ezt az elgondolkodtató címet választottátok?
Nem tudom, hogy a mai embernek mennyire elgondolkodtató ez a cím. Lehet, hogy sokakat teljesen hidegen hagy. Ha most megkérdezem valakitől, hogy te hogy vagy, akkor azt fogja mondani, hogy jól. Jól kell hogy legyünk. Te is jól vagy, én is jól vagyok, és az utcán mindenki jól van. Angolul How are you? Fine, thanks, and you?, és ennél már csak a francia semmitmondóbb, mert ha azt kérdezem: Ça va?, a válasz: Ça va. Mintha saját magunknak sem mernénk bevallani, igazából hogy vagyunk, nem mernénk elgondolkodni azon, hogy mi folyik körülöttünk. Ha megnézünk egy festményt a 15-16. századból, akkor gyakran érezzük melankolikusnak. Nem olyan magamutogató, mint egy mai fotó, amin mindenki mosolyog.

A reklámfotókon pláne…

Abszolút. Pál Feri mondta egy előadásában, hogy aki mindig boldog, azzal valami gáz van. Mi ezt a „könnyek művészetét” egy kicsit így gondoltuk… Ott vannak például Dowland dalai, nagyon mély emberi gondolatokat fejeznek ki, komplex szimbólumokat használnak, mint a halott fehér hattyú. Mi a halált valami megfoghatatlannak, titoknak véljük, sőt valami olyannak, amiről nem szabad beszélnünk. Pedig születésünktől haladunk a halál felé – és van ebben valami „könnyek művészete”. Hatalmas súly, hogy ketyeg az óra, de lehet öröm is, hogy valahová tartunk. A reneszánsz és a barokk kor embere jobban át tudta élni, hogy valahová tart, mert aki megszületett, nem biztos, hogy megérte a pár hetes kort. Egy anya nem biztos, hogy túlélte a szülést. Egy kicsit erre próbálunk reflektálni. Ezért nem valami vég nélküli ünneplésre kell számítani a koncerten, inkább önismereti túrára.

Szászvárosi Sándor: “Szerelmes akarok lenni a művekbe”

Az aktivitás, a teljesítmény, az erő kultuszát éljük ma. Van az emberekben fogadókészség a melankóliára?
Nem tudom, hogy van-e. Mindenesetre a művészet egyik fontos meghívása, hogy egy kicsit gyógyítsa a lelket. A művészeknek pedig kötelességük tálalni a közönségnek mindazt, amit művészi értéknek tartanak. A repülő is úgy megy, hogy a teste állandóan fölfelé áll, egyfolytában fölfelé kell repülnie ahhoz, hogy szinten tartsa magát. Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek. Ez áll az én munkámra, a növendékeimre, a közönségre.

Háromszáz év zenéjéből válogattatok a CD-re melankolikus hangulatú műveket, alapvetően a reneszánszra koncentrálva. Hogyan merült föl az ötlet, hogy éppen egy ilyen témájú albumot készítsetek?
Odáig kell visszamennem, hogy négy-öt éve megismerkedtünk Nagy Csabával, és elkezdtünk együtt dolgozni, kicsit kóstolgattuk egymást. Kiderült, hogy egyikünk habitusától sem idegen rácsodálkozni a dolgokra, a mindenségre, csak úgy szemlélődni. Sorba raktuk azokat a műveket, amiket egymás kóstolgatása közben játszottunk, és kiderült, hogy ezek a nagyon mély gondolatokat kifejező, lassú zenék mindkettőnket megfognak. Aztán lett ebből a közös munkából egy-egy hangverseny. Csaba Felsőörsön lakik, ahol van egy román kori, csodálatos templom, az első koncertet ott tartottuk. Elbűvölő volt az a pici hely, a közönséggel szinte egyenként, külön-külön kapcsolatot lehetett tartani… Ott éreztük meg, hogy érdemes lenne az anyagból összeállítani egy albumot. A felvétel a dunakeszi Szent Mihály templomban készült, aminek nagyon jó az akusztikája és az atomszférája. A CD-re feloldásként könnyebben befogadható darabokat is válogattunk, és egy kicsit más a darabok sorrendje is, mint a koncerteken.

A CD sorrendje csalogatóbb?
Igen… (nevet) Más felépítést kíván egy koncert és egy CD, mert másként hatnak. A Rognoni-darabot, koncerteken az aranymetszés helyén, amolyan csúcspontként szoktuk játszani, a CD-n a második szám.

A koncerteket hogyan fogadta a közönség?
Úgy érzem, jól szokták fogadni. Sokan vannak, akik jól érzik magukat egy elgondolkodtató koncerten, amihez nekik is hozzá kell tenniük a saját gondolataikat, amikor nem olyan erővel húzza őket a zene folyamata, mint egy nagyzenekari előadás során. Gondolj bele, hogy jön két ilyen hangszer: a lant, ami nem egy harsogó, hangos instrumentum, és jön hozzá a viola da gamba, ami ugyan tud lényegesen harsányabb lenni, mint a lant, de ez esetben a lanthoz idomul. Zárójelben megjegyzem, hogy nagyon jólesik nem harsányan játszani. Aki nem volt még ilyen koncerten, aki nem mindennapos régizene-hallgató, az úgy van vele, hogy hát azért ez nagyon halk! De ha kierősítenénk, akkor is lenne egy minimuma meg egy maximuma, és a dinamikai távolság nem lenne nagyobb. Vagyis az elején, amíg megszokja a közönség a hangzást, addig van pár perc, ami alatt sokan felteszik magukban a kérdést: ez ennyi? Igen, ez ennyi! Háromszáz évvel ezelőtt a lantzenére táncoltak. Ma ez fura, de pár perc alatt meg lehet szokni. Ennek a zenének is van amplitúdója, igenis van fortissimója és pianissimója.

Nehéz volt rátalálni a darabokra vagy éppen a bőség zavarával küzdöttetek?
Hatalmas a tárháza ennek a zenének, ezért inkább a darabok kihagyása okozott gondot. Nehéz valamit elengedni azzal, hogy ezt már ne rakjuk bele a programba, mert hosszú lesz, mert a közönség türelmére is kell gondolni. A Flow my tears témájára például Dowland hat vagy hét fantáziát írt, most akkor melyiket válasszuk? Szívünk szerint mindet eljátszanánk, de azt nem lehet. Mindemellett a gamba hangjának, úgy érzem, van valami többlete a többi hangszerhez képest, lehet hosszú ideig hallgatni, lehet gondolatokat megfogalmazni rajta, mintha az ember lelki gyakorlaton venne részt.

Szerepelnek a CD-n olyan művek, amelyek eredetileg nem gambára, hanem hegedűre íródtak – Nicola Matteis és John Playford szerzeményei. Mi indokolja, hogy ezek gambán szólaljanak meg? A korabeli előadói gyakorlatban is volt erre példa?
A korabeli gyakorlatban valószínűleg nem volt mindennapos, hogy hegedűdarabokat gambás játsszon. Forquray-ről, a francia zeneszerzőről és gambavirtuózról írták le, hogy ő aztán még hegedűkottából is tudott játszani. Én is hegedűkottából játszom mind a két darabot, csak egy oktávval lejjebb, mint a hegedűsök. A gamba hangja fényes, főleg a fölső regiszterében, ezért nem zavaró, hogy nem az eredeti magasságban szólalnak meg a művek. Leclairnek vannak két hegedűre, illetve két fuvoára írt triószonátái, de van egy olyan is, ami fuvolára és gambára íródott. Innen jött az ötlet, hogy ha a fuvola és a gamba nem zavarja egymást, akkor próbáljuk ki a hegedű szerepében a gambát más zenéknél is. Playford műve egy La folíavariáció, amit annak idején számtalan formában játszottak, ezért sem idegen tőle, hogy gambán szólaljon meg. Matteis darabja nehezebb kérdés, mert ott a hegedű gyorsaságára is alapoz a zeneszerző. Azért mertem beválasztani, mert noha a hegedű gyorsaságával nem szeretnék, nem is tudnék versenyezni, a gamba is gyors reagálású hangszer. Remélem, hogy a gambás előadással újdonságot tudunk mutatni.

A viola da gamba a reneszánsz és a barokk egyik fő hangszere volt, ma leginkább a csellóhoz érezzük közelinek, de kevesen tudják, honnan jött és aztán miért tűnt el a 18. század második felére.
Mint minden vonós hangszernek, a gambának is pengetősök voltak az elődei. A legkorábbi gambákon sok húr volt, ezek össze is szóltak. A csengő-bongó hangzás megmaradt a későbbi gambáknál is. Fontos sajátosság, hogy a nagybőgőhöz – ma élő egyetlen rokonához – hasonlóan a gamba háta teljesen lapos. Létezett szoprán, alt, tenor és basszus változata is – az Erzsébet-kori Angliában pedig rendkívül népszerű volt a consort, amelyben a gamba család különböző méretű tagjai együtt szólaltak meg. Dowland a dalait megírta lantfantáziaként is, majd készített belőlük énekegyütteseknek, aztán consortoknak szánt verziót is, így rögtön egy szélesebb közönséghez tudta eljuttatni a zenéjét. Voltak olyan nagyméretű kották, amiket kitettek egy asztal középére, és körbeültek: a kotta minden oldalról olvasható volt. Gondoljunk bele, milyen közösségformáló ereje lehetett ennek: együtt alkotni valamit, együtt lélegezni… Mivel a tenor hangszernek volt megfelelő magas és mély fekvése is, ő kapta meg a dallamot játszó, az igazi gambairodalmat játszó szerepet. Történtek kísérletek arra, hogy másként faragják a hangszert vagy más típusú vonókat készítsenek. Így aztán ma más-más vonót használunk különböző korok zenéjéhez: sokkal jobban lehet egy korai zenét korai vonóval, egy késeit kései vonóval játszani. A 18. század első felében Bachnál kapott érdekes szerepet a hangszer, ő a gambát mindig az elmúlás kifejezésére használta: Máté-passió, János-passió, 106-os kantáta. Mintha Bach tudatosan épített volna a hangszer melankóliájára. Amikor a hegedűcsalád tagjai kiszorították a gambát, egy sokkal extrovertáltabb hangzás kapott teret, a megváltozó igényeknek a gamba már nem felelt meg. Az 1700-as évek második felében Carl Friedrich Abel azt kéri, hogy vele együtt temessék el a gambáját. Ez a valóságos temetés a hangszer jelképes sírba tétele is volt.

Nem maradhatott fenn túl sok eredeti hangszer a reneszánsz korból. A te gambád kópia vagy eredeti?
Kópia. Egy 1671-ben Jacob Steiner által készített tenor hangszer másolata, Pavel Cely brnói mester műhelyéből. Az eredeti José Vazquez magángyűjteményében van, én többek között nála tanultam Bécsben.

Néhány hónappal ezelőtt az ország egyetlen historikus klarinétosával, Egri Mártonnal beszélgettem, és ő mondta, hogy a kópiák drágábbak, mint egy eredeti régi klarinét. Ez a gambák esetében is így van?
Nem. Az eredeti ára… kimondhatatlan (nevet). A vonós hangszer értéke mindig nő.

Tenor gamba Pavel Cely brnói mester műhelyéből. Egy 1671-ben Jacob Steiner által készített hangszer másolata

A növendékeid hogyan jutnak hangszerhez?
Amíg egy iskolának nincs több évtizedes múltja, nincsenek saját hangszerei, addig nagyon nehezen. Bérlünk, kölcsönkérünk.

A Ward Mária és a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakgimnáziumban is tanítod a viola da gambát, sőt, te indítottad el a hangszer alap- és középfokú oktatását itthon. Milyen korú, előképzettségű növendékekkel foglalkozol?
Nem középiskolás korúakat tanítok, hanem főként olyanokat, akik mellette a Zeneakadémiára vagy más egyetemre járnak. A nálunk végzett növendékek OKJ-s bizonyítványt kapnak. Sajnos a Zeneakadémián nem oktatnak viola da gambát, ezért aki szeretne továbbtanulni, az vagy valamilyen más hangszerből szerez diplomát itthon, vagy külföldre mehet. Én megpróbálok ez utóbbira biztatni mindenkit, mert jó megismerni más kultúrákat, plusz tudást fölszedni. Egyetemi szinten tanulható a hangszer Ausztriában, Olaszországban, Németországban is sok helyen. Baselben működik egy nagy régizenei központ, egy növendékem ott tanult Paolo Pandolfónál, egy másik most van kint Hágában, ketten Angliában tanulnak.

Mennyire érdeklődnek a fiatalok a gamba iránt?
Egyre többen jönnek. Van egy nagyon kedves kollégám a Bartók konziban, Dinyés Soma, aki sok vonós növendéket irányít hozzám. Fantasztikus, amit csinál: „csöpögteti” a fiataloknak a régizenélés, a gambázás szépségét…

Látsz arra esélyt, hogy a Zenekadémián is legyen gambaoktatás?
Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Az oktatási rendszerünk egy kicsit lassabban fordul, mint másutt, a régizenélésnek sincs olyan hagyománya nálunk, mint külföldön. János passiót budapesti kamarazenekarok még mindig minden további nélkül játszanak gamba nélkül, amikor pedig Bach gambára írta, igaz, csak nagyon kevés tételt, de azt akkor is gambára. És nem azért írta gambára, mert a csellista nem tudta eljátszani, hanem mert ennek a hangszernek a hangkészletét, hangszíngazdagságát érezte megfelelőnek. Bachot „szent tehénnek” tartjuk, akihez nem szabad hozzányúlni, de azért  érdekes, azokat a tételeket mégis csellóval játszatjuk… (nevet)

Hogyan lettél csellóművészből gambaművész? Hogyan találkoztál a hangszerrel és mi fogott meg benne?
Láttam egy filmet. Minden reggel a címe, Saint-Colombe-ról és Marin Marais-ról szól, egy csoda! A feleségem – akkor még menyasszonyom – mondta, hogy feltétlenül nézzem meg. Odáig nem voltam nagy barátja a historizmusnak, nem értettem a lényegét, nem értettem a gambázást sem: miért jó az, ha valaki gambázik, amikor csellón mindent el tudunk játszani. Azóta rá kellett jönnöm, hogy azért ez nem így van. Amit gambára írtak, azt egyszerűen nem lehet eljátszani más hangszeren: a gamba hangolása, struktúrája más. A film végére azt mondtam: meg kell ismernem közelebbről a gambát, mert olyan dolgokat lehet csinálni vele, amit a modern hangszerekkel nem. Ezt ki kell mondani: nem lehet, és kész.

Mi az a plusz, ami a gambában van például a csellóhoz képest?
Az a bizonyos melankólia: világos és mégis sötét, mosolyog és mégis könnyezik. A vonófogás is ezt segíti. Nem tudunk úgy játszani rövid hangokat, hogy emelgetjük a vonót, mint a csellónál, mert nincs a kezünkben a vonó: elsősorban a húron van rajta. Ettől lesz hihetetlen zengése még egy rövid hangnak is. Lehet gyorsan is játszani rajta, nemcsak egyszerűen a lassúságból adódik a melankólia. Egyszer valaki megkért, mutassak már neki a gambán valami vidám zenét is. Amiről én azt gondoltam, hogy ez már tényleg felhőtlen vidámság, arra ő azt mondta, hogy ez még mindig szomorú (nevet).

Korábban is számos CD-t készítettél, a Hungarotonnál Johann Schenk és Johann Friedrich Ruhe szonátáit vetted fel, mindkét album világpremier volt. Előadóként mi a nagyobb kihívás: koncertezni vagy hangfelvételt készíteni?
Ez a hangszer – némi túlzással – alkalmatlan arra, hogy felvételt csináljon vele az ember. Elhangolódik, zajos, nagyon könnyen besípol, csörög, serceg. Ezeket mind hallja a mikrofon. A modern vonós hangszerekkel sem könnyű felvételt készíteni, de itt az alapfeltételek hiányoznak. A gamba mindenre reagál, tényleg nagyon sokat kell hangolni. És ami elmegy egy koncerten, az stúdióban nem elfogadható. Ha a közönség hallja, hogy egy kicsit elhangolódott a hangszer, nem várja el, hogy azonnal álljak meg és hangoljak, fontosabb, hogy zavartalanul kibontakozzon a zenei folyamat. Ennek ellenére tulajdonképpen szeretek felvételt készíteni, mert jó egy olyan dolgot rögzíteni, ami egyébként elszáll az éterben. A zenésznek nincs más a kezében, ami fennmarad, csak a felvételek. A modern élethez amúgy is hozzátartozik, hogy mindent rögzítünk, lefotózunk, levideózunk. Ennyi úri huncutságot én is megengedek magamnak.

Milyen új projektekre készülsz? Esetleg várható újabb CD?
Tervem rengeteg van, egy-két életre elég lenne (nevet). Egy felvétel készítése nálam nem úgy kezdődik, hogy veszek egy kottát a kezembe, és azt most azonnal… Nem, én először szerelmes akarok lenni a művekbe. Csak utána, a megszületett szerelmet szeretném csak rögzíteni. Vannak ilyenek, Marin Marais néhány műve, néhány középkori program, tehát most is fel tudnék sorolni két-három CD-re valót. De most nagyon motoszkál bennem a CD-k mellett valami más is: hogy lehetne úgy alakítani… az életet, a művészetünket, hogy visszanyerjük az közönségünket a mobiltelefontól, az internettől, a tévétől, az autótól, kinek mi a mániája. Szinte észre sem vesszük, hogy határtalan értékektől távolodtunk el: az olvasástól, a zenehallgatástól.

Mit tud tenni egy zenész az értékek mentése érdekében?
Nehéz kérdés, amikor még baráti körben is úgy néznek rám, mint a fehér hollóra. „Jó, rendben van, hogy gambázol, de mivel foglalkozol?” Két dolog talán segíthetne. Az egyik az improvizáció. Ha meg lehetne szerettetni a gyerekekkel, akkor talán vissza tudnánk nyerni őket a hangszertanulásnak. Erre a gamba kifejezetten alkalmasabb, mint a hegedű. A növendékeimet Diego Ortiz 16. században írt gambaiskolája alapján tanítom improvizációra – a CD-n és a koncerten is elhangzik a kétkötetes műből egy darab – , és nem is gondoltam volna, mennyi nyereséggel jár a használata. Javítja a növendékek hallását, ritmusérzékét, és hihetetlen közösséget teremt. A másik: a szórakoztató zenétől el kellene lesni azokat a technikákat, marketingmódszereket, amelyekkel eléri és megnyeri a közönségét. A szórakoztató műfajban e tekintetben hihetetlen potenciál van a videoklipektől a közösségi média használatán át a hatásos plakátokig. Nekünk is meg kell tudnunk szólítani az embereket: gyere és hallgasd, gyere és csináld!

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: SZÁSZVÁROSI SÁNDOR
Fotóalbum