Olgyay Gergő címkéhez tartozó bejegyzések

Gitárünnep

Könyvtárunkban tartotta MA diplomakoncertjét több mint száz néző előtt Olgyay Gergely gitárművész május 24-én. Az ünnepi hangulatú esten csak ámultunk és bámultunk.

A kiemelkedő képességek mellett hatalmas munka is kell ahhoz, hogy valaki zenei előadóművészként felsőfokú diplomát szerezzen. Gergő a vele készített interjúnkban elmondta, ötéves korában kezdett zongorázni, majd néhány év múlva beszippantotta a gitár. Karrierje, mondhatni, egyenes vonalú volt, a Bartók konzi után a Zeneakadémia klasszikus gitár szakára jelentkezett, ahol Csáki András volt a mestere, Eötvös József pedig a tanszékvezetője (mindketten jelen voltak a koncerten). A zeneakadémiai diplomával sem zárulnak le azonban Gergő tanulóévei: jelenleg már Stuttgartban  a brazil Mateus dela Fonte növendéke, aki az Európában szinte ismeretlen hatalmas brazil gitárrepertoár rejtelmeibe vezeti be.

Hole Anna játszott fuvolán
Farkas Judit énekelt

A nagyon átgondoltan felépített, ünnepi hangulatú estén – mely a Zenei Gyűjtemény történetében az első diplomakoncert volt – Olgyay Gergő számot adott arról, hogy a barokktól a kortárs zenéig, a finom, melankolikus daraboktól (Bach) a virtuózan gyors, technikailag nehéz művekig (Ponce, Gnattali) minden területen képes hiteles interpretációra. Az este első felében szólódarabokat hallhattunk (kotta nélkül előadva), a második részben kamarázást Hole Anna fuvolaművésszel és – a Benjamin Britten-dalokat éneklő – Farkas Judit operaénekessel. Több darab már ismerős lehetett a közönségnek korábbi koncertjeinkről, hiszen Hole Annával és Farkas Judittal is fellépett már Gergő nálunk. Voltak természetesen újdonságok is, de az egész este során érződött az előadók összecsiszoltsága és meggyőző felkészültsége. A hatalmas taps ezúttal nemcsak az aktuális produkciónak szólt, hanem a fiatal gitárművész éveken át tartó kitartásának és talán egy kicsit tanárainak, támogató családtagjainak is.

Szívből gratulálunk, és sok sikert kívánunk Olgyay Gergőnek további pályáján!
A koncert Ifjú tehetségek a Zenei Gyűjteményben című sorozatunk része volt.

SCHALK
FOTÓ: FSZEK
Fotóalbum

Reklámok

Múzsák randevúja

Eratót, a szerelmi költészet múzsáját a görög antikvitásban gyakran ábrázolták kitharával, Euterpét, a zene múzsáját pedig fuvolával. Tegnap este könyvtárunkban mintha ez a két múzsa találkozott volna egymással: az eredmény egy varázslatos kamarakoncert volt Hole Anna fuvola- és Olgyay Gergő gitárművész előadásában.

Könyvtárunk Fogadótermében zsúfolt nézőtér előtt mutatta meg a két fiatal muzsikus, milyen jól passzol egymáshoz a szólisztikus fuvola és az akkordikus gitár – kifejező és teljességérzetet keltő együttest alkotva. A sikerhez persze elengedhetetlen volt mindkettejük meggyőző játéka: egészen apró “maszatokat” leszámítva pontos, jól formált, helyenként virtuóz előadást hallhattunk mind a kamara-, mind a szóló darabokban. Hole Anna a koncert előtt adott interjúban azt mondta, Telemann szólófantáziája jelenti majd számára a legnagyobb kihívást, hiszen nehéz szólóban fuvolázni úgy, hogy izgalmas legyen, betöltse a teret. A közönség reakcióiból ítélve előadása nem keltett hiányérzetet, és ugyanez mondható el Olgyay Gergő finom, nyugalmat árasztó Bach-szólójátékáról is.

Hole Anna és Olgyay Gergő az idén végeznek a Zeneakadémián

A kamaradarabok közül különösen érdekes volt a Bartók-átirat (Román népi táncok), ezzel az apparátussal igazán újszerűen hatott. A koncert legerősebb része mégis talán a záróblokk volt, amelyben Astor Piazzolla A tangó története című ciklusából hallhattunk három darabot. Ezek az eredetileg is fuvolára és gitárra írt művek nagyon tetszetősen és hatásosan hangzottak el, kifejezetten összeszokottnak tűnt a két előadó.

Vastapssal ért véget az este

A kitűnő hangulatú koncert  vastapssal ért véget – köszönjük az élményt minden résztvevőnek!

SCHALK

Fotóalbum

„Hagyom, hogy jöjjön a flow”

BESZÉLGETÉS HOLE ANNÁVAL

Mi a közös a fuvolázásban és a sziklamászásban? Miért jött haza egy káprázatos felszereltségű német főiskoláról a Zeneakadémiára? Mi vonzotta komolyzenészként Vincze Lilla zenekarába? Hole Anna fuvolaművésszel beszélgettünk, aki március 25-én könyvtárunkban ad kamarakoncertet Olgyay Gergővel.

Nehezen találtunk időpontot erre a beszélgetésre. Az az érzésem, hogy nagyon elfoglalt vagy…
Április végén fogok diplomázni a Zeneakadémián, elég sok időt fordítok a felkészülésre. Gergővel a könyvtári kamaraestünkre próbálunk, és készülök más koncertekre is. Hetente két nap tanítok, és igyekszem minden héten többször sportolni is: falat, sziklát mászom.

Ez igen! Hogy találtál rá éppen a sziklamászásra? Elég távol van a fuvolázástól…
Van egy nagyon jó barátnőm, kint él Innsbruckban, az a környék egy igazi sziklamászó-paradicsom. Hat évvel ezelőtt elvitt mászni. Először nagyon féltem a magasban, de aztán pont az tetszett meg, hogy le kell küzdeni önmagam, szembe kell néznem a félelmeimmel. A mászás saját testsúlyos edzés, nagyon rendben tartja az izomzatot, az egész testet. A fuvolázástól egyébként nincs is olyan távol: mászás közben tudok fejben gyakorolni, és a légzést is sokszor úgy kell kontrollálni, mintha fuvoláznék.

A diplomakoncertedre hogyan, mivel készülsz?
Carl Philipp Emanuel Bach G-dúr fuvolaversenyéből két tételt játszom. Annak idején ezzel a darabbal felvételiztem a Zeneakadémiára, és most úgy éreztem, megint itt van a helye: egy kicsit komolyabb fejjel, több szakmai tudással adhatom elő újra. Lesz egy Frank Martin-ballada is, Gergővel pedig kamarázni fogunk – talán Piazzolla-darabokat játszunk. Tervezem, hogy előveszek egy nagyon modern darabot is. Meglátjuk, mert ehhez olyan modern technikákat kell használni, amik számomra viszonylag újak, az idő pedig már viszonylag kevés.

Mik ezek a modern technikák?
Például levesszük a fuvola fejrészét, és csak a csövet szólaltatjuk meg, ami azért nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Vagy vannak multifóniák, tehát egyszerre két hang megszólaltatása, csúsztatott fogások, glisszandók. Ezek mindig is vonzottak, de most kezdtem el mélyebben beleásni magam a témába. Nagyon tisztelem Matúz István munkásságát, mindig ott vagyok a koncertjein, ő ezekben a technikákban a csúcsot jelenti. Lehet, hogy pont az ő egyik darabját, a Sakura, sakura címűt választom, ez egy cseresznyefa-virágzásról szóló japán népdal feldolgozása.

Hole Anna: “Korán tudatosult bennem, hogy ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot”

Említetted a tanítást, ami azért más képességeket is igényel, mint az előadó-művészet. Hogy érzed magad tanárként?
Budaörsön, a Vivaldi Alapfokú Művészeti Iskolában tanítok fuvolát, furulyát és egy kis szolfézst 6-15 éves gyerekeknek. 3-4 éve csinálom, nagyon izgalmas feladat: rengeteget megtudok önmagamról is. Sok mindent meg kellett fogalmaznom magamnak a tanítás miatt, ami korábban „csak úgy jött”. Minden gyerek külön egyéniség, mindenkihez máshogy kell fordulni, és persze meg kell találni a hangot a szülőkkel is. Nagyon szeretek tanítani, bár hosszabb távon inkább idősebb növendékekkel foglalkoznék szívesen.

Te hány évesen kezdtél fuvolázni? Egyáltalán hogyan kerültél zeneközelbe?
Öten vagyunk testvérek, négyünket ugyanabba a zenei általános iskolába írattak be a szüleink. Apukám nagy zenerajongó, és fantasztikus hallása van, biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit másként alakul az élete, akkor zenész lett volna. belőle. Ő abszolút a zene irányába terelt, és édesanyám is támogatta ezt. Pöttöm gyerekként már játszottam otthon a hangszerekkel: a nővérem hat évig fuvolázott, ő volt az egyik példa előttem. Aztán az általános iskolában és a kispesti zeneiskolában kiderült, hogy van érzékem a zenéhez. Hatévesen kezdtem fuvolázni, egyre lelkesebb és szorgalmasabb lettem, elég hamar eredményeket is elértem.

Következett a Szent István konzi, majd a Zenekadémia. Végig egyenes úton haladtál előre?
Volt egy év a középiskola után, amit külföldön töltöttem, fölvettek egy németországi zeneművészeti főiskolára. Azért jelentkeztem oda, mert szerettem volna egy bizonyos tanárnál tanulni. Ez egy egy káprázatos színvonalú, modern létesítmény gyönyörű környezetben, egy akkora park közepén, mint a Városliget. Rengeteg gyakorlóterem van, mindegyikben Steinway zongora, igazán minden feltétel adott a munkára. Végül mégsem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem, nehezebb volt az elszakadás itthonról, mint gondoltam. Egy év után hazajöttem.

Ha ilyen jó körülmények között tanulhattál, akkor tulajdonképpen mi volt a hazatérés oka? A beilleszkedés volt nehéz vagy a szakmai elképzeléseid nem jöttek be?
Is-is. A kinti tanárom elég keménykezűnek bizonyult. Van, aki nagyon jól bírja ezt, sőt pont erre van szüksége, de én nem azt szerettem volna átélni a főiskolán, hogy letördelik a szárnyaimat, és újra kell magam építeni. A beilleszkedés, a német nyelv sem volt könnyű. Sok jó tapasztalatot gyűjtöttem, de összességében úgy éreztem, hogy a fantasztikus körülmények ellenére nem fogom elvégezni kint az öt évet. Hazajöttem és nem bántam meg, a Zeneakadémián jobban érzem magam, valahogy emberközelibb.

Vincze Lilla zenekarának is tagja vagy. Hogy kezdődött a kapcsolatod a könnyűzenével?
A Szent István konziban még csak messziről csodáltam a jazz-zenész társaimat, aztán valahogy egyre többször fölmerült bennem, hogy én ezt kipróbálnám. Addig-addig gondolkodtam ezen, mígnem egy kedves fuvolista barátnőm szólt, neki már annyi koncertje van, hogy kéne a helyére egy beugrós: próbáljuk ki. Már az első ilyen koncertet nagyon élveztem… Vincze Lillával léptünk fel Erdélyben.Több ezer ember, nagyszerű hangulat… Lilláéknál most már állandó tag vagyok. A Jolly Jokers együttesnek pedig, ami egy ír folk-rockot játszó csapat, beugró vokálos-fuvolistája leszek, a nyáron nyugat-európai turnéra megyünk. Jazzformációkban is próbálkozom. Legjobb barátnőm, lakótársam jazz-ének szakon végzett a Zeneakadémián, úgyhogy nálunk állandóan zenétől zeng az albérlet. Érdekes egyébként, hogy a könnyűzene pozitívan hatott a komolyzenei játékomra is: sokkal felszabadultabb lettem.

“Egy nagyzenekarban jó lenne játszani, de tetszik a kamarazenélés is”

Eddigi pályád során ki vagy mi inspirált leginkább?
Vannak nagy művészek, akik inspirálnak: Emmanuel Pahud, Denisz Burjakov. Burjakovot élőben még nem hallottam, de Pahud minden itthoni koncertjére elmentem. Meg kell említenem középiskolai fuvolatanárnőmet is, Götzné Vass Máriát, neki rendkívül hálás vagyok. Ha vissza kellene utazni az időben, biztos, hogy újra hozzá mennék tanulni. Édesapám is inspirál: hatalmas erőt ad a szeretet és támogatás, amit kapok tőle. A mai napig sokszor kikérem a véleményét. Mindig olyan dolgokat mond, hogy nem tudom megcáfolni, mert igaza van. Emlékszem, középiskolás koromban szólt, hogy kicsim, szépek a hangjaid, de a fölső hangok egy kicsit élesek. Én ezt kamasz lázadóként persze nem vettem komolyan. Mostanában jöttem rá, régi felvételeket visszanézve, hogy mennyire igaza volt. Nemrég aztán valamelyik koncertem után azt mondta, hallja, hogy elpuhutak a magas hangjaim. Szóval egészen finom dolgokat is észrevesz.

El tudnád képzelni magad más pályán?
Elég korán tudatosult bennem, hogy nekem ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot, mert „kötelességem” élni az adottságommal, amit kaptam. Gyerekkorom óta sok országos versenyen indultam, és idáig mindig első díjat hoztam el: ez azért az embernek egy tükör. De a külső visszajelzések nélkül is egyre inkább azt éreztem, hogy nem is tudnék mást csinálni. Nyilván tudnék, de nem lennék önmagam. Az önmegvalósításnak ez az útja végtelen, nem is tudom, hogy egy élet elég-e ahhoz, hogy elsajátítsak mindent a hangszeren.

Más hangszerrel nem kísérleteztél?
Vannak nagy szerelmeim: hárfa, cselló, hegedű, de inkább csak rokon hangszerekkel próbálkoztam: indiai fuvolával, bambuszfuvolával – azért is, mert nagyon vonz a keleti kultúra. Most az énekhangomat képzem a könnyűzene miatt. Alapvetően tisztán énekelek, de kicsit erőtlenül. Ha lediplomázok, szeretnék erre is kicsit több erőt fordítani. Egy barátnőm énektanár, megbeszéltük, hogy foglalkozik majd velem.

Mire vagy a legbüszkébb eddigi pályádon?
Nehéz kérdés…

Esetleg egy különösen jól sikerült koncert vagy valamilyen cél, amit elértél…
Egy gyerekkori koncert jut eszembe. Tízéves voltam, Kaposváron indultam egy országos fuvolaversenyen, a Gluck Melódiát játszottam az Orfeusz és Euridikéből. Technikailag, zeneileg, érzelmileg is nehéz feladat, gyerekként meg pláne. Hónapokig készültünk a versenyre, elolvastam az opera szövegkönyvét, színészkedtem, énekeltem, hogy belém ivódjon a zene. Aztán az történt, hogy a színpadra lépés előtt fél perccel még sírtam – nyilván olyan nagy feszültség volt bennem, amit gyerekként nem tudtam kezelni. Kérdezte is a tanárom, szeretnék-e kiállni, vagy inkább nem, mert húsz másodperc múlva állni kéne kint. Végül is kimentem a színpadra. És abban a hangulatban, könnyfátyolos szemmel olyan jól sikerült előadnom a darabot, ahogy soha korábban: minden hang tényleg úgy szólt, úgy lélegzett, ahogy kell. Erre azóta is büszke vagyok. Viszont érdekes: mostanában koncert után sokszor nem tudom megmondani, hogy sikerült.

Lámpalázas típus vagy?
Változó, de úgy érzem, mostanra azért megtanultam kezelni a feszültséget. A Zeneakadémián Romos Zsolt tanár úr sokat beszélt erről, de inkább magam tapasztaltam ki, már gyerekkoromtól kezdve, hogy mi nyugtat meg. Nekem csönd kell, két nagy levegő, és persze az is, hogy minden rendben legyen körülöttem: legyen vizem, kottám, csokim. Nem kell a „sok sikert kívánok” meg semmi ilyesmi, csak egy kis nyugalom. A könnyűzene más. Ott érdekes módon még a színpadra lépés előtt két másodperccel is röhögünk valamin, az teljesen más hangulat.

Könyvtárunkban Olgyay Gergő gitárművésszel kamaráztok majd. Hogy jött létre ez az együttműködés?
A Zeneakadémián kamaracsoportot kellett választanunk, fel lehetett sorolni azokat a hangszereket, amelyekkel szívesen játszanánk. Én beírtam a gitárt, Gergő beírta a fuvolát, így tulajdonképpen minket a Zeneakadémia hozott össze. Kezdettől nagyon jól együtt tudtunk működni, közvetlenül, távolságtartás nélkül.

Hole Anna és Olgyay Gergő a Müpa színpadán

Úgy tudom, a bécsi Danubia Talents versenyen is indultatok. Gergő egy korábbi interjúban csak annyit mondott, hogy „kalandosan” készültetek…
Jelentkeztünk a versenyre, és volt egy olyan információnk, hogy október végén lesz Vácon. Aztán egyszer csak Gergő szólt, hogy ő megnézte az időpontot, és kiderült, hogy nem október végén lesz a verseny, hanem most hétvégén, és nem Vácon, hanem Bécsben. Ott álltunk négy nappal a verseny előtt, hogy most akkor mi legyen. Végül is megbeszéltük, hogy miért ne mennénk el, legfeljebb nem úgy sikerül, de tapasztalatnak jó lesz. Még aznap éjszaka buszjegyet, szállást foglaltunk, aztán három napot végigpróbáltunk, de egyfolytában, reggeltől estig. Kellett volna még idő, de úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg. Valószínűleg pont ez tett jót, az esélytelenek boldog nyugalmával mentünk, nem izgultunk, élveztük az utazást, az ottlétet, és ez a görcsmentesség a versenyen is kijött. Meglepődtünk, hogy sikerült elhozni a második helyezést.

A könyvtári koncertműsorotokat játszottátok korábban is?
A Piazzolla-darabokat elég régóta játsszuk. Nekem nagy szerelmeim ezek a művek, még a konziban hallottam őket a szalagavatón. Bartóktól a Román népi táncok egy nagyon jól sikerült átirat, néhány héttel ezelőtt a Művészetek Palotájában játszottuk először. Lesz két szóló is: Gergő Bachot, én Telemannt játszom majd, illetve lesz egy Handel- és egy Castelnuovo-Tedesco-szonáta.

Fuvolásként melyik darab lesz a legnehezebb?
Nehéz szólóban fuvolázni úgy, hogy izgalmas legyen, megtöltse a teret, ne keltsen hiányérzetet. Ezért talán a Telemann-fantázia lesz a legnagyobb kihívás. A közös műsorból a Castelnuovo-Tedesco szonáta még friss, de a koncertig le fog ülepedni.

Hogyan képzeled el a további pályádat? Mik a terveid?
Még nem kristályosodott ki teljesen, sok tervem van, de az biztos, hogy egy nagyzenekarban nagyon jó lenne játszani. Sajnos ritkán van próbajáték, sok a jó fuvolista, ezért nem könnyű bekerülni egy szimfonikus zenekarba. Tetszik a kamarazenélés is, akár Gergővel, akár más formációban, de mindenképp szeretném folytatni. Ahogy említettem, tanítani is fogok. A könnyűzene is biztos, hogy ott marad az életemben: egyre több felkérés jön, egyre több koncert, nekem szinte csak hagynom kell, hogy jöjjön a flow.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HOLE ANNA
Fotóalbum

Spanyolos hangulatban

Meggyőző előadással, átgondoltan építkező műsorral örvendeztette meg a közönséget tegnap este könyvtárunk Fogadótermében Farkas Judit operaénekes és Olgyay Gergő gitárművész. 

A hazai komolyzenei koncertéletben kuriózumnak számít az ének-gitár duó, pedig ahogy a két fiatal előadó hangversenye is bizonyította, nagyszerű művek léteznek erre az apparátusra.

Az est első harmada a 20. századi késő-modernizmusé volt: Benjamin Britten egyik kevéssé ismert dalciklusa, a Songs from the Chinese (Dalok Kínából) hangzott el impozáns előadásban. Britten érdeklődését a kínai kultúra iránt 1956-os távol-keleti koncertkörútja keltette föl. A rákövetkező évben született a kifejezetten ének-gitár duó számára írt ciklus, amelynek hangzásvilága nem kötődik a kínai zenéhez, szövegei viszont régi kínai versek angol fordításai. A többnyire a szépség, fiatalság mulandóságának témáját körüljáró, technikailag komoly követelményeket támasztó dalok elégikus érzésvilágát magabiztosan közvetítette a két előadó.

Farkas Judit és Olgyay Gergő elbűvölte a közönséget

Olgyay Gergő szóló-előadása következett ezután: Manuel Maria Ponce 20. századi mexikói zeneszerző La folía-variációiból hallhattunk részleteket. A darabot mérete és technikai követelményei miatt néha a gitárrepertoár Mount Everestjének is szokták nevezni – Olgyay Gergő minden technikai nehézséget feledtetve, markánsan és érzékenyen világította meg a darab szépségeit.

A koncertet záró De Falla- és García Lorca-dalok spanyol népzenei gyökerűek, varázslatos hangulatteremtő erejükkel az est megkoronázásaként hatottak. Farkas Judit a koncert előtt készült interjúban elmondta, kihívás számára, hogy ezúttal spanyol nyelven fog énekelni, de előadásán ez egy pillanatig sem érződött.

A koncert sikeréhez hozzájárult az átgondolt programszerkesztés: a nehezebben befogadható művek felől fokozatosan haladtunk a könnyebben érthetőkig, így mindenki számára élményt tartogatott az este. A termet teljesen megtöltő közönség – a távozás közben elejtett megjegyzésekből ítélve – örömmel nyugtázta a fiatal előadók kiváló művészi teljesítményét. Valaki megjegyezte: “Fantasztikusak ezek a fiatalok, van utánpótlás!”

Megtelt könyvtárunk Fogadóterme

A koncert az Ifjú tehetségek a Zenei Gyűjteményben sorozatunk része volt.

SCH-

Fotógaléria

„Értelmet kell adni az utolsó tizenhatodnak is”

BESZÉLGETÉS OLGYAY GERGŐVEL ÉS FARKAS JUDITTAL

Zongoristaként kezdte, de fellázadt a rengeteg gyakorlás ellen, és abbahagyta. Nagyon gyorsan rájött, hogy nem tud zene nélkül élni: úgy döntött, gitáros lesz. Olgyay Gergő gitárművésszel és kamarapartnerével, Farkas Judit operaénekessel beszélgettünk könyvtárunkban február 20-án tartandó koncertjük előtt. Szóba került Csemő, Stuttgart, Brazília és a Mount Everest is.

Ritkán hallunk komolyzenei hangversenyen énekes-gitáros duót. Hogyan merült fel az ötlet, hogy éppen ilyen felállásban koncertezzetek?
Gergő: Harmadéves voltam a Zeneakadémián, amikor a gitár tanszék vezetője, Eötvös József és az ének tanszék korrepetitora, Dallos Erika kitalálták, hogy hasznosítani kellene a sok ének-gitár kottát, ezért az énekesek és a gitárosok egy kurzus keretében működjenek együtt. Az énekesek általában zongorakísérettel gyakorolnak, ebben a kurzusban viszont mi, gitárosok csatlakoztunk a korrepetíciójukhoz. Nagyon izgalmas kis kamarák születtek, élveztem ezt a munkát – akkor még nem Judittal, hanem más énekesekkel. Innen jött az ötlet.

A nálunk játszandó műsorotokat előadtátok már korábban, vagy nektek is új?
Judit: Nagyon új. Szeretnénk később másutt is előadni ezeket a darabokat, de ez lesz az első alkalom.

Farkas Judit: Szeretném színesíteni a repertoáromat

Hogyan készültök a koncertre?
Gergő: Próbálunk időt szakítani rá. Judit a Zeneakadémián az énekművész-tanár mesterszakot végzi, én zeneiskolákban tanítok, a diplomakoncertemre készülök, és fuvolista kamaratársammal, Hole Annával is repertoárt kell csinálnunk, ezért most kicsit sűrű a program. Nemrég pedig fölvettek Stuttgartba, az ottani zeneművészeti egyetem gitáros mesterképzésére.

Gratulálok! Hogyan történt ez?
Gergő: Tavaly egy évet már kint tanultam Stuttgartban Erasmus-ösztöndíjjal, és nagyon jól éreztem magam. Nemrég három hónapos szakmai gyakorlaton voltam kint, és úgy gondoltam, bejárok órákra, felkészülök a januári felvételire. Úgy voltam vele, megpróbálom, aztán lesz, ami lesz. Tulajdonképpen meglepődtem azon, hogy fölvettek, talán nem volt elég önbizalmam, de felkészültem, sikerült a felvételi és októbertől kezdhetem a képzést.

Judit: Voltunk is Gergő stuttgarti tanáránál azzal a műsorral, amit a koncerten játszunk.

Benjamin Britten dalai nyitják, Farkas Ferenc dalai zárják a műsorotokat, a kettő között egy „latin blokkban” a mexikói Ponce, az olasz Giuliani, a spanyol De Falla és García Lorca művei hangzanak el. Mik voltak a válogatás szempontjai?
Gergő: Színes, mindenki által élvezhető repertoárt szerettünk volna összeállítani, a közönségbarát darabválasztás mellett a szakmai kihívást is kerestük.

Lesz egy szólógitár-darab is, Ponce La folía-variációi. Igaz, hogy ez a mű a gitárrepertoár Mount Everestje?
Gergő: Igen, mert szokatlanul hosszú és technikailag is nehéz. Manuel Maria Ponce posztromantikus, 20. századi zeneszerző. Ez a műve úgy született, hogy együttműködött Andrés Segoviával, a mai klasszikus gitározás ősatyjával. Segovia sokszor keresett meg kortárs zeneszerzőket és kért tőlük darabokat. Egy alkalommal azzal fordult Ponce-hoz, hogy írjon egy olyan monumentális művet gitárra, mint amilyen Bach Chaconne-ja. Segovia mutatta meg Ponce-nak, mik a gitár lehetőségei, mik azok a hangzatok, amik jól szólnak – egy gitáron nem játszó zeneszerzőnek ezt tudnia kell. Ponce küldözgette Segoviának az elkészült variációkat, ő pedig kijavította, módosította őket, ahol szükségesnek látta. A teljes darab tényleg monumentális: egy témából, húsz variációból és egy fúgából áll, körülbelül 25 perc. Én csak részleteket fogok játszani, tíz variációt és a fúgát.

Ezek szerint a közönség kap egy fél Mount Everestet.
Gergő: Igen (nevet).

De Falla és García Lorca dalai esetében kihívás-e belépni a spanyol zenei, népzenei paradigmába?
Judit: Mindenképp kihívás. Nekem eleve a spanyol szöveg miatt is. Általában inkább olasz, német, francia és angol nyelven éneklek.

Gergő: Keressük az olyan felvételeket, amelyeken spanyol előadóművészek éneklik és gitározzák a spanyol népzenei gyökerű műveket.

Judit, amikor legutóbbi koncerted előtt beszélgettünk, inkább az operaénekesi éned került előtérbe. Mennyire áll hozzád közel a daléneklés?
Igazság szerint az operaszakon nem nagyon foglalkoztam dalokkal, de most szeretném színesíteni a repertoáromat.

Másként kell énekelni egy dalt, mint egy áriát?
Judit: Persze, egészen másként. Egyszerűbben, letisztultabban kell megközelíteni, más hangvétellel. De a gitár melletti éneklés sem ugyanolyan, mintha zongorakísérettel énekelnék. A gitár sokkal halkabb, intimebb a zongoránál, másként kell együttműködni vele. Az utóbbi években inkább zongorakísérettel énekeltem, a gitáros előadás most nekem is új lesz. A gitárnak egyébként van egy praktikus előnye a zongorával szemben: hordozható hangszer, ezért egy énekes-gitáros duó számára sokkal könnyebb koncertet szervezni.

(A továbbiakban Olgyay Gergőt kérdeztük. Farkas Judittal külön interjú jelent meg blogunkon a közelmúltban.)

Olgyay Gergő: Mindig kell egy kitűzött cél

Gergő, hogyan éled meg, hogy a zenetörténet legnagyobb komponistái, Bach, Mozart, Beethoven – és persze sokan mások – nem írtak zenét gitárra? Érzed-e, hogy a gitárrepertoár sajátosan más, mint például a zongora- vagy hegedűrepertoár?
Eleinte nagyon éreztem ezt. Nem gitárosként, hanem zongoristaként kezdtem zenét tanulni, és hozzá voltam szokva, hogy a legnagyobb szerzőket, szinte csak a zene csúcsait játszom. Ahogy elkezdtem gitározni, szembetűnő volt, hogy a repertoárból hiányzik az a monumentális zeneanyag, ami egy hegedűsnek vagy egy zongoristának megvan. Sok darab egy kicsit bugyutának tűnt, legalábbis a zeneművészet csúcsaihoz képest. Aztán később a Zeneakadémián Eötvös József tanár úr mondta nekem az egyik órán, hogy mi, gitárosok nem engedhetjük meg magunknak, hogy lenézzük a saját repertoárunkat. Nekünk ugyanúgy kell egy Giuliani-szonátához viszonyulnunk, ahogy a zongoristák viszonyulnak egy Beethoven-szonátához, az utolsó tizenhatodig kielemezve, értelmet adva neki. A másik fontos benyomás Németországban ért, ott ugyanis egy brazil gitárművész, Mateus Dela Fonte a tanárom, aki nagyon benne van az Európában jórészt szinte ismeretlen, de hatalmas brazil gitárrepertoárban. A gitárirodalom is óriási, csak éppen nem Beethoven vagy Brahms darabjai alkotják, hanem jórészt 20. századi brazil szerzők művei. Mateus Dela Fonte ébresztett rá, hogy az elsőre egyszerűnek, akár tingli-tanglinak tűnő zenék egyáltalán nem azok, csak érteni kell őket, tudni kell őket megszólaltatni.

A brazil professzorod ezek szerint át tud adni valami olyan tudást, amit egy magyar vagy német gitártanártól, bármilyen jó is, nem kapnál meg?
Igen. Egyrészt folyamatosan érzi az ember, hogy ő egy másik kultúrából jön, másrészt tudatosan is tanítja a brazil zenei, népzenei hagyományokat, például a choro stílust.

Említetted, hogy eleinte zongoráztál, és csak később kezdtél gitározni. Hogyan kerültél zeneközelbe?
Teljesen magától értetődő volt, hogy zenéljek, mert édesapám, Olgyay Gábor zeneszerző és gitáros, édesanyám, Szappanos Katalin szolfézstanár és hegedűs. Ötéves koromban kezdődött: nyugodtabb reggeleken átmentem a szüleim szobájába, ott volt a zongora, és elkezdtem nyomkodni, ezzel ébresztettem őket. Apukám ilyenkor mindig mutatott valami kis dalt. A szüleim tanítottak eleinte, később zeneiskolába jártam. Hat évet zongoráztam. Aztán… rám jött valami, fellázadtam a sok gyakorlás ellen, és szakítottam a zongorázással (nevet).

Később te találtad ki magadnak a gitárt?
Nagyon gyorsan rájöttem, hogy mindenképpen zenélnem kell, egyáltalán nem tudtam meglenni zene nélkül. Szimpatikussá vált a gitár, nyolcadikos koromban elkezdtem komolyan tanulni. Nagyon kémény év következett. A zenei alapok megvoltak, de a hangszer új volt. Aztán fölvettek a Bartók konziba, ott is érettségiztem. Az iskola miatt Cegléd mellől, Csemőből Budapestre költöztem a nagynénémékhez.

Néhány hete beszélgettem Kiss Juliannával, a Danubia Talents zenei verseny művészeti vezetőjével. Úgy tudom, te is részt vettél 2017-ben a váci, tavaly pedig a bécsi Danubia Talentsen. Milyen élményeket szereztél?
Mindkét versenyen nagyon kedves volt a szervezés. Szerencsére a váci verseny itt volt helyben, és Bécs sincs messze. Egy egyetemista számára nem biztos. hogy megoldható egy távolabbi, külföldi versenyen való részvétel, sokba kerül a szállás, az utazás. A váci megmérettetés az eredmény miatt is pozitív élmény volt: harmadik helyezést értem el. Bécsben kamaraprodukcióval indultunk Hole Annával. Egy igazi kaland volt a felkészülés, mert mindkettőnknek máshol is helyt kellett állnunk, de úgy döntöttünk, hogy az esélytelenek teljes nyugalmával nekivágunk…

…és kitűnő eredményt értetek el.
A második helyen végeztünk.

Szeretsz versenyezni?
Nem. Nagyon nem.

Miért nem?
Talán Bartók mondta, hogy a versenyzés a lovaknak való, nem a zenészeknek. Persze lehet, hogy ha mindig minden versenyt megnyernék, akkor más lenne a véleményem (nevet).

Sok megmérettetésen részt vettél, jó élményeket szereztél, mégsem szeretsz versenyezni. Nem ellentmondás ez?
A versenyhelyzet nem ideális szituáció egy zenész számára, mégis fontos a megmérettetés abból a szempontból, hogy mindig kell egy kitűzött cél, mindig meg kell próbálni elérni valamit. A két Danubia Talents versenyen fontosnak éreztem, hogy kipróbáljam magam, de voltak olyan versenyek is, amelyeken a tanáraim javaslatára indultam, mint például az Antonio Lauro gitárverseny Tübingenben, ahol döntős voltam.

A zongoristák nagyon vigyáznak a kezükre, az ujjaikra, egy gitárosnál hogy van ez?
Hasonlóan. Ujjal és körömmel is pengetünk, a szép klasszikus gitáros hang úgy születik meg, hogy az ujjvégről átcsúszik a húr, és végül a köröm pengeti meg… A körmömet folyamatosan reszelni kell, ha letörik, az nagy probléma.

Hogy telik mostanában egy napod?
Egyetemi óráim nem nagyon vannak már, csak a diplomakoncertemre készülök. Délutánonként tanítok az Overtones Zeneiskolában és a Weiner konzi kihelyezett zeneiskolájában. Ha van időm, délután is gyakorolok, és persze a tanítás is bizonyosfajta gyakorlás. A növendékeim általános iskolás korúak, négy-öt éve gitároznak. Kifejezetten klasszikus gitározást tanítok, de szeretik a gyerekek a könnyűzenét, ezért időnként egy kicsit elkalandozunk arrafelé is.

Hogyan kapcsolódsz ki?
Nagyon szeretek olvasni. Az utóbbi időben főleg szépirodalmat. Ha megtetszik egy szerző stílusa vagy gondolkodása, akkor végigolvasom az összes könyvét. Most éppen Thomas Hardynál járok.

Kemény dió.
Igen, egy kicsit küzdök is vele, de már az utolsó regényénél járok.

Mik a terveid? Hogyan képzeled el a jövődet?
Rövidebb távon a legfontosabb most a diplomakoncertem, és annak a kialakítása, hogy ősztől Stuttgartban folytassam a tanulmányaimat. Hosszabb távon is szeretnék Judittal kamarázni, szuper darabok vannak gitárra és énekre. Azt hiszem, ez egy közönségbarát műfaj, talán van is rá igény. Egy ilyen duó – sajnos vagy nem sajnos – sokkal izgalmasabb tud lenni, mint ha egy szál gitárral kiülök zenélni. Ez a tervem, Judittal kamara, koncertek, azért szóló is persze – és a tanítás.

Ezekre már lehet egy pályát építeni.
Reméljük, igen.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: OLGYAY GERGŐ ÉS FARKAS JUDIT

Fotógaléria