kamarazene címkéhez tartozó bejegyzések

Múzsák randevúja

Eratót, a szerelmi költészet múzsáját a görög antikvitásban gyakran ábrázolták kitharával, Euterpét, a zene múzsáját pedig fuvolával. Tegnap este könyvtárunkban mintha ez a két múzsa találkozott volna egymással: az eredmény egy varázslatos kamarakoncert volt Hole Anna fuvola- és Olgyay Gergő gitárművész előadásában.

Könyvtárunk Fogadótermében zsúfolt nézőtér előtt mutatta meg a két fiatal muzsikus, milyen jól passzol egymáshoz a szólisztikus fuvola és az akkordikus gitár – kifejező és teljességérzetet keltő együttest alkotva. A sikerhez persze elengedhetetlen volt mindkettejük meggyőző játéka: egészen apró “maszatokat” leszámítva pontos, jól formált, helyenként virtuóz előadást hallhattunk mind a kamara-, mind a szóló darabokban. Hole Anna a koncert előtt adott interjúban azt mondta, Telemann szólófantáziája jelenti majd számára a legnagyobb kihívást, hiszen nehéz szólóban fuvolázni úgy, hogy izgalmas legyen, betöltse a teret. A közönség reakcióiból ítélve előadása nem keltett hiányérzetet, és ugyanez mondható el Olgyay Gergő finom, nyugalmat árasztó Bach-szólójátékáról is.

Hole Anna és Olgyay Gergő az idén végeznek a Zeneakadémián

A kamaradarabok közül különösen érdekes volt a Bartók-átirat (Román népi táncok), ezzel az apparátussal igazán újszerűen hatott. A koncert legerősebb része mégis talán a záróblokk volt, amelyben Astor Piazzolla A tangó története című ciklusából hallhattunk három darabot. Ezek az eredetileg is fuvolára és gitárra írt művek nagyon tetszetősen és hatásosan hangzottak el, kifejezetten összeszokottnak tűnt a két előadó.

Vastapssal ért véget az este

A kitűnő hangulatú koncert  vastapssal ért véget – köszönjük az élményt minden résztvevőnek!

SCHALK

Fotóalbum

Reklámok

„Hagyom, hogy jöjjön a flow”

BESZÉLGETÉS HOLE ANNÁVAL

Mi a közös a fuvolázásban és a sziklamászásban? Miért jött haza egy káprázatos felszereltségű német főiskoláról a Zeneakadémiára? Mi vonzotta komolyzenészként Vincze Lilla zenekarába? Hole Anna fuvolaművésszel beszélgettünk, aki március 25-én könyvtárunkban ad kamarakoncertet Olgyay Gergővel.

Nehezen találtunk időpontot erre a beszélgetésre. Az az érzésem, hogy nagyon elfoglalt vagy…
Április végén fogok diplomázni a Zeneakadémián, elég sok időt fordítok a felkészülésre. Gergővel a könyvtári kamaraestünkre próbálunk, és készülök más koncertekre is. Hetente két nap tanítok, és igyekszem minden héten többször sportolni is: falat, sziklát mászom.

Ez igen! Hogy találtál rá éppen a sziklamászásra? Elég távol van a fuvolázástól…
Van egy nagyon jó barátnőm, kint él Innsbruckban, az a környék egy igazi sziklamászó-paradicsom. Hat évvel ezelőtt elvitt mászni. Először nagyon féltem a magasban, de aztán pont az tetszett meg, hogy le kell küzdeni önmagam, szembe kell néznem a félelmeimmel. A mászás saját testsúlyos edzés, nagyon rendben tartja az izomzatot, az egész testet. A fuvolázástól egyébként nincs is olyan távol: mászás közben tudok fejben gyakorolni, és a légzést is sokszor úgy kell kontrollálni, mintha fuvoláznék.

A diplomakoncertedre hogyan, mivel készülsz?
Carl Philipp Emanuel Bach G-dúr fuvolaversenyéből két tételt játszom. Annak idején ezzel a darabbal felvételiztem a Zeneakadémiára, és most úgy éreztem, megint itt van a helye: egy kicsit komolyabb fejjel, több szakmai tudással adhatom elő újra. Lesz egy Frank Martin-ballada is, Gergővel pedig kamarázni fogunk – talán Piazzolla-darabokat játszunk. Tervezem, hogy előveszek egy nagyon modern darabot is. Meglátjuk, mert ehhez olyan modern technikákat kell használni, amik számomra viszonylag újak, az idő pedig már viszonylag kevés.

Mik ezek a modern technikák?
Például levesszük a fuvola fejrészét, és csak a csövet szólaltatjuk meg, ami azért nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Vagy vannak multifóniák, tehát egyszerre két hang megszólaltatása, csúsztatott fogások, glisszandók. Ezek mindig is vonzottak, de most kezdtem el mélyebben beleásni magam a témába. Nagyon tisztelem Matúz István munkásságát, mindig ott vagyok a koncertjein, ő ezekben a technikákban a csúcsot jelenti. Lehet, hogy pont az ő egyik darabját, a Sakura, sakura címűt választom, ez egy cseresznyefa-virágzásról szóló japán népdal feldolgozása.

Hole Anna: “Korán tudatosult bennem, hogy ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot”

Említetted a tanítást, ami azért más képességeket is igényel, mint az előadó-művészet. Hogy érzed magad tanárként?
Budaörsön, a Vivaldi Alapfokú Művészeti Iskolában tanítok fuvolát, furulyát és egy kis szolfézst 6-15 éves gyerekeknek. 3-4 éve csinálom, nagyon izgalmas feladat: rengeteget megtudok önmagamról is. Sok mindent meg kellett fogalmaznom magamnak a tanítás miatt, ami korábban „csak úgy jött”. Minden gyerek külön egyéniség, mindenkihez máshogy kell fordulni, és persze meg kell találni a hangot a szülőkkel is. Nagyon szeretek tanítani, bár hosszabb távon inkább idősebb növendékekkel foglalkoznék szívesen.

Te hány évesen kezdtél fuvolázni? Egyáltalán hogyan kerültél zeneközelbe?
Öten vagyunk testvérek, négyünket ugyanabba a zenei általános iskolába írattak be a szüleink. Apukám nagy zenerajongó, és fantasztikus hallása van, biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit másként alakul az élete, akkor zenész lett volna. belőle. Ő abszolút a zene irányába terelt, és édesanyám is támogatta ezt. Pöttöm gyerekként már játszottam otthon a hangszerekkel: a nővérem hat évig fuvolázott, ő volt az egyik példa előttem. Aztán az általános iskolában és a kispesti zeneiskolában kiderült, hogy van érzékem a zenéhez. Hatévesen kezdtem fuvolázni, egyre lelkesebb és szorgalmasabb lettem, elég hamar eredményeket is elértem.

Következett a Szent István konzi, majd a Zenekadémia. Végig egyenes úton haladtál előre?
Volt egy év a középiskola után, amit külföldön töltöttem, fölvettek egy németországi zeneművészeti főiskolára. Azért jelentkeztem oda, mert szerettem volna egy bizonyos tanárnál tanulni. Ez egy egy káprázatos színvonalú, modern létesítmény gyönyörű környezetben, egy akkora park közepén, mint a Városliget. Rengeteg gyakorlóterem van, mindegyikben Steinway zongora, igazán minden feltétel adott a munkára. Végül mégsem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem, nehezebb volt az elszakadás itthonról, mint gondoltam. Egy év után hazajöttem.

Ha ilyen jó körülmények között tanulhattál, akkor tulajdonképpen mi volt a hazatérés oka? A beilleszkedés volt nehéz vagy a szakmai elképzeléseid nem jöttek be?
Is-is. A kinti tanárom elég keménykezűnek bizonyult. Van, aki nagyon jól bírja ezt, sőt pont erre van szüksége, de én nem azt szerettem volna átélni a főiskolán, hogy letördelik a szárnyaimat, és újra kell magam építeni. A beilleszkedés, a német nyelv sem volt könnyű. Sok jó tapasztalatot gyűjtöttem, de összességében úgy éreztem, hogy a fantasztikus körülmények ellenére nem fogom elvégezni kint az öt évet. Hazajöttem és nem bántam meg, a Zeneakadémián jobban érzem magam, valahogy emberközelibb.

Vincze Lilla zenekarának is tagja vagy. Hogy kezdődött a kapcsolatod a könnyűzenével?
A Szent István konziban még csak messziről csodáltam a jazz-zenész társaimat, aztán valahogy egyre többször fölmerült bennem, hogy én ezt kipróbálnám. Addig-addig gondolkodtam ezen, mígnem egy kedves fuvolista barátnőm szólt, neki már annyi koncertje van, hogy kéne a helyére egy beugrós: próbáljuk ki. Már az első ilyen koncertet nagyon élveztem… Vincze Lillával léptünk fel Erdélyben.Több ezer ember, nagyszerű hangulat… Lilláéknál most már állandó tag vagyok. A Jolly Jokers együttesnek pedig, ami egy ír folk-rockot játszó csapat, beugró vokálos-fuvolistája leszek, a nyáron nyugat-európai turnéra megyünk. Jazzformációkban is próbálkozom. Legjobb barátnőm, lakótársam jazz-ének szakon végzett a Zeneakadémián, úgyhogy nálunk állandóan zenétől zeng az albérlet. Érdekes egyébként, hogy a könnyűzene pozitívan hatott a komolyzenei játékomra is: sokkal felszabadultabb lettem.

“Egy nagyzenekarban jó lenne játszani, de tetszik a kamarazenélés is”

Eddigi pályád során ki vagy mi inspirált leginkább?
Vannak nagy művészek, akik inspirálnak: Emmanuel Pahud, Denisz Burjakov. Burjakovot élőben még nem hallottam, de Pahud minden itthoni koncertjére elmentem. Meg kell említenem középiskolai fuvolatanárnőmet is, Götzné Vass Máriát, neki rendkívül hálás vagyok. Ha vissza kellene utazni az időben, biztos, hogy újra hozzá mennék tanulni. Édesapám is inspirál: hatalmas erőt ad a szeretet és támogatás, amit kapok tőle. A mai napig sokszor kikérem a véleményét. Mindig olyan dolgokat mond, hogy nem tudom megcáfolni, mert igaza van. Emlékszem, középiskolás koromban szólt, hogy kicsim, szépek a hangjaid, de a fölső hangok egy kicsit élesek. Én ezt kamasz lázadóként persze nem vettem komolyan. Mostanában jöttem rá, régi felvételeket visszanézve, hogy mennyire igaza volt. Nemrég aztán valamelyik koncertem után azt mondta, hallja, hogy elpuhutak a magas hangjaim. Szóval egészen finom dolgokat is észrevesz.

El tudnád képzelni magad más pályán?
Elég korán tudatosult bennem, hogy nekem ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot, mert „kötelességem” élni az adottságommal, amit kaptam. Gyerekkorom óta sok országos versenyen indultam, és idáig mindig első díjat hoztam el: ez azért az embernek egy tükör. De a külső visszajelzések nélkül is egyre inkább azt éreztem, hogy nem is tudnék mást csinálni. Nyilván tudnék, de nem lennék önmagam. Az önmegvalósításnak ez az útja végtelen, nem is tudom, hogy egy élet elég-e ahhoz, hogy elsajátítsak mindent a hangszeren.

Más hangszerrel nem kísérleteztél?
Vannak nagy szerelmeim: hárfa, cselló, hegedű, de inkább csak rokon hangszerekkel próbálkoztam: indiai fuvolával, bambuszfuvolával – azért is, mert nagyon vonz a keleti kultúra. Most az énekhangomat képzem a könnyűzene miatt. Alapvetően tisztán énekelek, de kicsit erőtlenül. Ha lediplomázok, szeretnék erre is kicsit több erőt fordítani. Egy barátnőm énektanár, megbeszéltük, hogy foglalkozik majd velem.

Mire vagy a legbüszkébb eddigi pályádon?
Nehéz kérdés…

Esetleg egy különösen jól sikerült koncert vagy valamilyen cél, amit elértél…
Egy gyerekkori koncert jut eszembe. Tízéves voltam, Kaposváron indultam egy országos fuvolaversenyen, a Gluck Melódiát játszottam az Orfeusz és Euridikéből. Technikailag, zeneileg, érzelmileg is nehéz feladat, gyerekként meg pláne. Hónapokig készültünk a versenyre, elolvastam az opera szövegkönyvét, színészkedtem, énekeltem, hogy belém ivódjon a zene. Aztán az történt, hogy a színpadra lépés előtt fél perccel még sírtam – nyilván olyan nagy feszültség volt bennem, amit gyerekként nem tudtam kezelni. Kérdezte is a tanárom, szeretnék-e kiállni, vagy inkább nem, mert húsz másodperc múlva állni kéne kint. Végül is kimentem a színpadra. És abban a hangulatban, könnyfátyolos szemmel olyan jól sikerült előadnom a darabot, ahogy soha korábban: minden hang tényleg úgy szólt, úgy lélegzett, ahogy kell. Erre azóta is büszke vagyok. Viszont érdekes: mostanában koncert után sokszor nem tudom megmondani, hogy sikerült.

Lámpalázas típus vagy?
Változó, de úgy érzem, mostanra azért megtanultam kezelni a feszültséget. A Zeneakadémián Romos Zsolt tanár úr sokat beszélt erről, de inkább magam tapasztaltam ki, már gyerekkoromtól kezdve, hogy mi nyugtat meg. Nekem csönd kell, két nagy levegő, és persze az is, hogy minden rendben legyen körülöttem: legyen vizem, kottám, csokim. Nem kell a „sok sikert kívánok” meg semmi ilyesmi, csak egy kis nyugalom. A könnyűzene más. Ott érdekes módon még a színpadra lépés előtt két másodperccel is röhögünk valamin, az teljesen más hangulat.

Könyvtárunkban Olgyay Gergő gitárművésszel kamaráztok majd. Hogy jött létre ez az együttműködés?
A Zeneakadémián kamaracsoportot kellett választanunk, fel lehetett sorolni azokat a hangszereket, amelyekkel szívesen játszanánk. Én beírtam a gitárt, Gergő beírta a fuvolát, így tulajdonképpen minket a Zeneakadémia hozott össze. Kezdettől nagyon jól együtt tudtunk működni, közvetlenül, távolságtartás nélkül.

Hole Anna és Olgyay Gergő a Müpa színpadán

Úgy tudom, a bécsi Danubia Talents versenyen is indultatok. Gergő egy korábbi interjúban csak annyit mondott, hogy „kalandosan” készültetek…
Jelentkeztünk a versenyre, és volt egy olyan információnk, hogy október végén lesz Vácon. Aztán egyszer csak Gergő szólt, hogy ő megnézte az időpontot, és kiderült, hogy nem október végén lesz a verseny, hanem most hétvégén, és nem Vácon, hanem Bécsben. Ott álltunk négy nappal a verseny előtt, hogy most akkor mi legyen. Végül is megbeszéltük, hogy miért ne mennénk el, legfeljebb nem úgy sikerül, de tapasztalatnak jó lesz. Még aznap éjszaka buszjegyet, szállást foglaltunk, aztán három napot végigpróbáltunk, de egyfolytában, reggeltől estig. Kellett volna még idő, de úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg. Valószínűleg pont ez tett jót, az esélytelenek boldog nyugalmával mentünk, nem izgultunk, élveztük az utazást, az ottlétet, és ez a görcsmentesség a versenyen is kijött. Meglepődtünk, hogy sikerült elhozni a második helyezést.

A könyvtári koncertműsorotokat játszottátok korábban is?
A Piazzolla-darabokat elég régóta játsszuk. Nekem nagy szerelmeim ezek a művek, még a konziban hallottam őket a szalagavatón. Bartóktól a Román népi táncok egy nagyon jól sikerült átirat, néhány héttel ezelőtt a Művészetek Palotájában játszottuk először. Lesz két szóló is: Gergő Bachot, én Telemannt játszom majd, illetve lesz egy Handel- és egy Castelnuovo-Tedesco-szonáta.

Fuvolásként melyik darab lesz a legnehezebb?
Nehéz szólóban fuvolázni úgy, hogy izgalmas legyen, megtöltse a teret, ne keltsen hiányérzetet. Ezért talán a Telemann-fantázia lesz a legnagyobb kihívás. A közös műsorból a Castelnuovo-Tedesco szonáta még friss, de a koncertig le fog ülepedni.

Hogyan képzeled el a további pályádat? Mik a terveid?
Még nem kristályosodott ki teljesen, sok tervem van, de az biztos, hogy egy nagyzenekarban nagyon jó lenne játszani. Sajnos ritkán van próbajáték, sok a jó fuvolista, ezért nem könnyű bekerülni egy szimfonikus zenekarba. Tetszik a kamarazenélés is, akár Gergővel, akár más formációban, de mindenképp szeretném folytatni. Ahogy említettem, tanítani is fogok. A könnyűzene is biztos, hogy ott marad az életemben: egyre több felkérés jön, egyre több koncert, nekem szinte csak hagynom kell, hogy jöjjön a flow.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HOLE ANNA
Fotóalbum

„Testünk akkor is van, ha komolyzenét hallgatunk”

BESZÉLGETÉS HARASZTI DÓRÁVAL ÉS EDŐCS FANNIVAL

Furcsa koncerthelyszínek, szabadon mozgó, táncoló közönség, különböző művészeti ágak összekapcsolása – mindez nem szokványos a régizene világában. Hogyan lehet összeegyeztetni a határok feszegetését és a művészi alázatot? A Recurring Company két tagját, Haraszti Dóra blockflöteművészt és Edőcs Fanni csembalóművészt kérdeztük könyvtárunkban tartandó koncertjük előtt.

Recurring Company – elég szokatlan név egy régizenei együttes esetében. Mit jelent, mire utal?

Fanni: Az alapkoncepciónk az volt, hogy a régizenei előadáshoz mindig csatlakozzon más is: valamilyen társművészet, kortárs produkció. Ezért kerestünk nem hagyományos nevet. A recurring azt jelenti, visszatérő, megújuló – ezt érthetjük úgy, hogy a régizenét életre keltjük a mában, de úgy is, hogy az együttes mindig új projektekben gondolkodik, mindig új tagok csatlakoznak egy néhány főből álló, fix maghoz.

Hol és mikor alakultatok meg?

Dóra: Lipcsében, az ottani régizene tanszakon találkoztunk néhányan: Márfi Eszter elektronikus zenész, Illés Szabolcs barokk hegedűs, Fanni és én. Mindannyian nyitott, kísérletező alkatok vagyunk, többször tartottunk műfajokon átívelő, improvizatív koncerteket. Diplomázásunk után, amikor Lipcséből hazaszállingóztunk Budapestre, ezek a kísérletek teljesedtek ki az itthon megalakított együttesben.

A lipcsei egyetem mennyire inspirálta a törekvéseiteket?

Dóra: Inkább negatív módon inspirált (nevet). A nagyon specifikus régizenei tanulmányaink mellett valami mást is akartunk csinálni. Volt ebben egy kis dac, kitörési vágy is. De főleg belülről fakadt az újítás szándéka: mindketten erősen nyitottak vagyunk sok irányba.

Hogyan jött létre egy-egy produkciótok?

Fanni: Általában bennem születtek meg a koncepciók egy-egy előadásra, aztán a konkrét darabokat inkább Dóra választotta, vagy együtt találtuk ki. Én elsősorban helyszínekben gondolkodtam. Próbáltunk különleges koncerthelyeket keresni, alternatív klubokban is játszottunk.

Dóra: Például a Gólyában és az Aurórában, mindkettő nagyon jó élmény volt. Szerintem rajtunk kívül még senki nem vitt le csembalót ezekre a helyekre.

Fanni: A közönség is teljesen más volt, mert előttünk és utánunk elektronikus zene szólt. De előfordult az is, hogy idősebbekből álló, klasszikus komolyzenei közönséget sikerült bevonzanunk alternatív helyekre. Tavalyelőtt nyáron pedig, a veszprémi régizenei napokon egy gyönyörű kis templomban játszottunk, nagyon inspiráló helyszínen. Amikor beléptem oda és körülnéztem, arra gondoltam, hogy valamilyen elektronikus hangzás nagyon szépen, tisztán meg tudna itt szólalni. Végül barokk műveket játszottunk, például Telemann egy szólóhegedű-fantáziáját, előbb eredetiben, historikus előadásban, majd Márfi Eszter közreműködésével előadtuk a darabokat továbbgondolva: elektronikus hatásokkal módosítva, részben improvizálva. Nem akartunk elektronikával “felturbózott” barokk zenét játszani. Arra törekedtünk, hogy legyen valamilyen újítás, de az eredeti műveket ne sértsük meg. Ugyanezt a programot egyébként nemsokára előadjuk majd Budapesten is.

Haraszti Dóra (blockflöte) és Edőcs Fanni (csembaló).

Szerettek kísérletezni, de azért az eredetihez is ragaszkodtok…

Dóra: Igyekszünk alázattal közeledni a művekhez. Másként nem is látnánk értelmét.

A koncertközönség „megmozdításával” is próbálkoztok. Hogyan történik ez?

Dóra: Több koncertünkön felkínáltuk a közönségnek, hogy szabadon mozoghat. Ez a Kokas-pedagógia kapcsán jött, én ezt tanultam, foglalkoztam vele, és nagyon fontosnak tartom. Jó lenne minél inkább behozni a klasszikus zenei életbe ezt a lehetőséget. Ne az legyen, hogy mindenki ül, mert ülnie kell, hanem mozoghasson, rajzolhasson, mindegy, mit csinálhasson, csak ne legyen leblokkolva az áramlás, tovább tudjon élni a zene. Tavaly az Evangélikus Országos Múzeumban volt egy sorozatunk Telemann-triókkal, az egy nagyon szerencsés tér volt ilyen szempontból: ketté van osztva, az egyik fele koncertterem székekkel, a másik egy kiállítási rész. A koncertek elején mindig mondtam egy pár szót, hogy fölbolydítsam a kedélyeket, többé-kevésbé meg is mozdultak az emberek. Az utolsó koncert nagyon jól sikerült, gyerekek is voltak a közönség soraiban, ami sokat lendített a dolgon. Azt mondtam nekik, tudom, hogy nektek a legnehezebb ülni, nyugodtan mozogjatok, táncoljatok. A gyerekek még természetes viszonyban vannak a testükkel, nem nagyon kellett őket biztatni.

Zene és tánc közös térben

A közönség mennyire nyitott az ilyen kísérletekre?

Fanni: Amikor meg van hirdetve egy alternatívabb előadás, akkor az többnyire olyan embereket vonz, akik nyitottak. De érthető az is, ha valaki idegenkedik az újdonságtól. Az első koncertünkön például, a Benczúr házban egy kortárs táncos projektet csináltunk, de nem volt színpad, körbe ültettük le az embereket. A nagypapámat az első sorban nagyon zavarta, hogy valaki az orra előtt táncolt. Van, aki idegenkedik a szokatlanabb formáktól, de van, akinek ez egy plusz.

Dóra: A “közönségtáncoltatás” jobban bejött, mint amire számítottam. Tényleg felállnak emberek, idősebbek is, és táncolnak a barokk zenére. Hollandiában ezzel különösen pozitív élményünk volt. Az utrechti régizenei fesztiválon egészen fellelkesedtek az emberek.

Elégedetlenek vagytok a hagyományos koncertszituációval?

Dóra: Én nemcsak klasszikus zenét hallgatok, egészen más koncerthelyzeteket is ismerek. És sajnálom, hogy ennyire el vannak szeparálva a különböző műfajok befogadási módjai egymástól. Vannak persze, akik elmennek meghallgatni egy rockkoncertet, aztán elmennek egy klasszikus zenei koncertre, de ezek mégis teljesen külön pályán futnak. Szerintem jó ezt megkérdőjelezni. Testünk mindig van, ha klasszikus zenét hallgatunk, akkor is.

Haraszti Dóra: Ne legyen leblokkolva az áramlás, tudjon élni a zene

A könyvtárunkban tartandó koncertetek hagyományos előadás lesz. Ma már nem ragaszkodtok minden esetben az újításhoz, a kísérletezéshez?

Fanni: Változott az évek alatt a felállásunk és a koncepciónk is. Viszonylag sokan vagyunk, és sokféle dolgot csinálunk. Ha valakinek úgy alakul az élete, hogy kevesebb ideje jut az együttesre, akkor nem feltétlenül keresünk a helyére új embert, hanem hagyjuk, hogy más irányokban erősödjünk. Elektronikával például mostanában kevesebbet dolgozunk, több hagyományos régizenei koncertünk van. Kezdtünk már elmenni a régizenétől egy könnyedebb irányba…

Dóra: … “hippi régizenészek” lettünk…

Fanni: … és egy idő után ez nem elégített ki minket teljesen. De a változásnak gyakorlati okai is vannak: várandós lettem, és egy kicsit kényelmetlenné vált a csembalót levinni furcsa helyekre, ahol még hangolni sem lehet. Anyagilag sem feltétlenül érte meg: komolyabb fesztiválokra, rendezvényekre ezeket a kísérletező projekteket nehezen tudtuk eladni.

Dóra: Eredetileg arra fektettük a hangsúlyt, hogy nagyon mást csináljunk. Most inkább a régizenén van a hangsúly, ezért konvencionálisabb koncerteket is tartunk. Ha ebben magasabb szintre lépünk, akkor utána megint erősödhet a másság.

A régizenén kívül milyen zenei műfajok állnak közel hozzátok?

Dóra: A népzenét nagyon szeretem, a cigányzenét kifejezetten, de a kortárs zenét is.

Fanni: Rockot sokat hallgattam egy időben. A dzsessz is folyamatosan jelen van az életemben, már csak azért is, mert a férjem, Korb Attila dzsessz-zenész.

Ha már a dzsessz került szóba, fontos-e számotokra az improvizáció?

Dóra: Annak idején úgy ismerkedtünk meg Fannival, hogy nagyon akartam improvizálni vele. Mondtam neki, hogy igenis tud improvizálni, de nem hitte el (nevetnek). Addig győzködtem, míg le nem ült a zongora mellé. Egy népdalra improvizáltunk, végül azt mondtam neki: na látod, hogy tudsz! Később volt néhány olyan koncertünk, például szegedi jazzkocsmákban, hogy szándékosan semmit nem beszéltünk meg előre. Azt sem, hogy milyen hangszereken fogunk játszani, azt sem, hogy milyen stílusban. Fannin és rajtam kívül általában dobos, gitáros vett részt ezekben a projektekben.

Fanni: Kiraktam egy órát a zongorára vagy csembalóra, és figyeltem, hogy 60 percnél ne játsszunk többet, de más megkötés nem volt.

Ez a zene a dzsesszhez hasonlított?

Fanni: Nem kifejezetten. Volt benne minden a gregoriántól kezdve a népdalokig, de ének, szöveg, versfeldolgozás is. Ami eszükbe jutott, azt csináltuk. Aztán lassan egyre inkább igényünkké vált, hogy tudatosabbak legyünk. Felvettük ezeket a koncerteket, szerintem az anyag 70 százaléka hallgathatatlan, 30 százaléka jó.

Dóra: Nem biztos, hogy ezzel egyetértek. Inkább azt mondanám, a kifejező értékük ezeknek a koncerteknek nagyon nagy volt, az akusztikus értékük viszont nem biztos, hogy végig a magasban szárnyalt (nevet). De erős élményt adott, hogy megcsináltuk ezeket az eseményeket. Időnként ma is fellépek úgy, hogy teljesen szabadon improvizálok.

A régizenében is fontos az improvizáció…

Fanni: Nagyon fontos. Sokszor előfordul, hogy a kottában nincs pontosan jelezve, mit kell játszani, de még az sem, hogy milyen hangszeren. Ilyenkor az előadó találja ki, hogy mit hogyan játsszon, többnyire a korabeli előadási gyakorlathoz igazodva.

Dóra: Egy pár éve még teljesen elutasítottuk, hogy autentikus módon improvizáljunk régizenét, ahogy a könyvekben le van írva – mert egyébként le van írva könyvekben. Most már ott tartunk, hogy ez is érdekel, fontosnak tartjuk az autentikus improvizációt is.

Egy kicsit szelídült, elmélyült a Recurring Company?

Fanni: Talán nincs már bennünk az a diákos lázadás.

Edőcs Fanni: “Nincs már bennünk az a diákos lázadás”

A könyvtárunkban tartandó koncert egy háromrészes sorozat első programja lesz. Hogyan állt össze a műsor? Mik voltak a válogatás szempontjai?

Dóra: A sorozat címe Metamorphoses, mert mindhárom koncerten a reneszánszból a barokkba hajló zenére koncentrálunk majd. Az első alkalommal olasz, aztán angol, végül spanyol szerzők darabjait játsszuk. Az olasz program címe: Cantare ou sonare?, azaz Énekelni vagy játszani? Ebben a kérdésben benne van az átmenet lényege: míg a reneszánszban az ének, a kórusművészet volt a meghatározó, a barokkban a hangszerek kaptak nagyobb jelentőséget. Jól érzékelhető ez az átfordulás például Bovicelli vagy Rognoni madrigál-diminúcióiban. Eredetileg volt egy madrigál vagy motetta, amelynek énekes szólamaiból keletkezett egy kíséret, ezt játssza Fanni, fölötte pedig egy nagyon kidíszített felső szólam található, ez énekelhető vagy hangszeren is előadható. Bovicellitől két diminúciót is játszunk majd, mindkettőt ugyanarra a madrigálra írta, de a szövegük eltér. Gyüdi Eszter énekli majd az egyik verziót, én pedig a másikat játszom blockflötén. Meg lehet majd érezni, mennyire más diminúciót ír egy szerző ugyanarra a dallamra, ha annak más szövege van.

Fanni: Az eredeti négyszólamú madrigál kottából fogom játszani a kísértetet egy kicsit szabadon is hagyva, improvizálva. Valószínűleg másként fogom kísérni az énekes verziót, mint a furulyást, mert másra inspirál a két változat.

Dóra: A Pulchra es, amica mea motteta diminúciója is két verzióban hangzik majd el, az egyiket Giovanni Bassano, a másikat Riccardo Rognoni írta. Bassanónál két szólam kapott diminúciót, a szoprán szólamot Gyüdi Eszter fogja énekelni, a basszus szólamot Regős Júlia játssza viola da gambán, ehhez csatlakozik a csembalókíséret. Rognoninál a furulya és a csembaló jut szóhoz. Kifinomult és virtuóz művek ezek, nagyon sok inspirációt kaptam az előadásukhoz lipcsei tanáromtól, Januj Annától.

A koncert elsőként elhangzó darabjához nem adtatok meg szerzőt. Ez tulajdonképpen mi lesz?

Dóra: Egy szóló blockflöte darab, egy recercare, ami a kor egyik kedvelt műfaja volt. Én írtam, illetve félig improvizálva adom elő Aureliano Virgiliano stílusában. Virgiliano elég könnyen lekövethető ritmusokkal dolgozott, az improvizáció ez esetben autentikus lesz, abszolút stíluson belül marad.

Bő fél évszázad olasz zenéjéből válogattatok, vagyis időben nem annyira tágas, inkább mély ez a repertoár. Igényel-e zenetörténeti kutatómunkát egy ilyen program összeállítása, mennyire hozzáférhetők például a kották?

Dóra: Az egyetemen nagyon sokat foglakoztunk a korszak műveivel, ezért nem kell nulláról kezdeni a kutatást. Időnként persze utána kell néznünk bizonyos daraboknak. Félévente megfordulok a lipcsei könyvtárban, és olyankor nagyon sok mindent elérek. Szerencsére pont a diminúciók megjelentek összegyűjtve egy kötetben.

Hogyan képzelitek el az együttes jövőjét?

Fanni: Két éve részt vettünk a kolozsvári La Stravaganza régizenei versenyen trióként Regős Julival, és második helyezést értünk el. Megtetszett ez a felállás, azóta egyre többször játszunk autentikus régizét így, ezért felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne leválasztani a triót a Recurring Companyról, és más nevet találni neki. Régóta gondolkodunk egy kifejező néven, de még nem találtuk meg az igazit. Ezzel átláthatóbb lenne a tevékenységünk. Nem kellene megmagyarázni, mi köze van egy autentikus régizenét játszó triónak az inkább kísérletező Recurring Companyhez.

Dóra: Én most Dániában élek, és egyelőre egy kicsit nehéz összeszervezni a kinti és a magyarországi tevékenységemet. Ha Dániában már egy kicsit stabilabban érzem majd magam, akkor szeretnék oda is koncerteket szervezni. Fontos, hogy az ottani lehetőségeket az együttes szempontjából is kihasználjuk.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HARASZTI DÓRA, EDŐCS FANNI
Fotógaléria

 

Arcképfestők a szalonban

Ha életükben nem találkoztak is, tegnap este szalonunkban egy  koncert erejéig kapcsolatba került egymással a 20. század két nagy zeneszerzője: Bartók és Debussy. Miranda Liu hegedűművész és muzsikus társai teltházas, nagysikerű hangversenye tanulságos zenei utazás, emlékezetes élmény volt.

Két arckép: Bartók / Debussy címmel háromrészes kamarakoncert-sorozat indult január 11-én könyvtárunkban azzal a céllal, hogy zenei portrét rajzoljunk a 20. század két nagy zenei újítójáról, Debussyről és Bartókról kamaraműveiken keresztül. A sorozat Virágzás című, első hangversenyére érkező közönség teljesen megtöltötte szalonunkat, nagy várakozás és szinte ünnepi hangulat érződött a levegőben.  Részben annak is szólhatott ez, hogy neves művészek vállalkoztak a koncertre: Miranda Liu hegedűművész, a Concerto Budapest koncertmestere, Szabó Judit gordonkaművész,  a Keller vonósnégyes csellistája, valamint Borbély László és Mali Emese zongoraművészek.

Teljesen megtelt szalonunk

Miranada Liu bevezető szavai segítettek kontextusba helyezni az elhangzó műveket. Két lírai, romatikus darabbal kezdődött a műsor: előbb Bartók Andante hegedűre és zongorára című, nagyon ritkán játszott szerzeményét, majd Jascha Heifetz átiratában Debussy Beau soir című dalát  hallhattuk. Érdekes volt megfigyelni, mennyire eltér e darabok stílusa szerzőik közismert, érett műveinek hangütésétől: finom szépségüket nagyszerűen megmutatta Miranda Liu és Mali Emese érzékeny előadása.

Miranda Liu (hegedű) és Mali Emese (zongora)

A műsor centrumában Bartók II.  hegedű-zongora szonátája állt. A saját hangját kereső, kísérletező Bartók 1922-ben írt műve hol töprengő, hol drámaian meg-meglóduló, improvizációszerű alkotás, amelyben a hegedűszólamé a vezető szerep. Miranda Liu  értelmezően, melankóliát és szenvedélyt egyaránt pontosan megmutatva, a visszatérő motívumokat mindig újraszínezve játszott, előadása nagy élmény volt.

Lendületes pillanatok Debussy triójából

A programot Debussy ritkán bemutatott G-dúr zongoratriója zárta, amely az este igazi meglepetéseként hatott:  szellemes, érzelmes muzsikát, a szó legjobb értelmében vett szalonzenét hallhattunk.  A 18 éves, még romatikus Debussy változatos darabját nagy odaadással tolmácsolták a művészek, Miranda Liu mellett Szabó Judit csellón és Borbély László zongorán. A lendületes, hatásos zárótételt hatalmas taps követte, majd sokan odamentek a művészekhez gratulálni, néhány szót váltani velük.

A sorozat következő részei Debussy és Bartók  érett, illetve kései alkotói periódusára koncentrálnak majd. Már most érdemes feljegyezni a dátumot a naptárba: április 26-án  Az emberélet felén című koncerten a FSZEK Központi Könyvtárában Debusy g-moll vonónégyese és Bartók IV. vonósnégyese lesz műsoron a Central European String Quartet előadásában. Május 30-án a Búcsú című hangversenyen Bartók Szólószonátája, válogatott hegedűduói és V. vonósnégyese hangzik majd el. A koncertsorozat az NKA támogatásával jött létre.

Köszönjük az élményt minden résztvevőnek!

SCH-

Fotóalbum

„Nem elég eljátszani szépen”

BESZÉLGETÉS MIRANDA LIUVAL

Hétévesen szólóhangversenyt adott, tízévesen fölvették a Mozarteum különleges tehetségeket képző intézetébe, tizenkilenc évesen a Concerto Budapest koncertmestere lett. Könyvtárunkban tartott hangversenysorozata előtt Miranda Liu kaliforniai születésű, Budapesten élő hegedűművésszel beszélgettünk Bartókról és Debussyről, Amerika és Európa zenei életéről, a csodagyerekekről, de szóba került Ruggiero Ricci fantasztikus balkéz-technikája is.

Többször koncerteztél már könyvtárunkban, de amire most készülsz zenésztársaiddal, az különösen izgalmas. Mire számíthatunk?
Háromrészes koncertsorozat indul a Zenei Gyűjteményben január 11-én Két arckép címmel. A huszadik század két nagy zeneszerzőjéről, Bartókról és Debussyről igyekszünk portrét festeni szavakkal és zenével, kamaraműveiken keresztül. Amikor felkérést kaptam a projektre, rögtön Bartók jutott az eszembe, aki nagyon közel áll a szívemhez. Mellette Debussyre esett a választás, mert ő volt Bartók egyik példaképe. A két szerző kamaraművei nagyon jól illeszkednek egymáshoz. A sorozat első koncertjének Virágzás a címe, erre a korai Bartók- és Debussy-darabok közül válogattunk. Áprilisban Az emberélet felén címmel a két komponista érett alkotói időszaka kerül sorra, végül májusban a Búcsú elnevezésű zárókoncerten Bartók néhány kései darabját játsszuk.

Debussy és Bartók kortársak voltak, noha nem tartoztak ugyanahhoz a generációhoz, és személyesen nem is találkoztak. Hogy érzed, a koncerteken elhangzó műveik párbeszédbe lépnek-e egymással?
Szerintem Bartók zenéjében érezhető Debussy hatása, mégis nagyon más a két stílus. Az is érdekes, hogy korai darabjaik mennyire eltérnek a későbbi műveiktől. Például Debussy G-dúr zongoratriója, amit 18 évesen írt, és amit az első koncertünkön játszunk majd, sokkal romantikusabb, mint az érett Debussy-darabok. Bartók 1902-ben írt Andante hegedűre és zongorára című művéről is kevesen mondanák meg, hogy ki szerezte. Ezt a nagyon ritkán játszott, szintén romantikus művet is előadjuk a sorozat első koncertjén.

Elhangzik majd Bartók II. hegedű-zongora szonátája is, amit a diplomahangversenyeden is játszottál. Melyik áll hozzád legközelebb a sorozatba beválogatott darabok közül?
Az az igazság, hogy mindkét zeneszerző személyes kedvencem, nehéz kiemelni egyetlen művet. Imádom a Bartók-vonósnégyeseket, a Central European String Quartettel, amelynek első hegedűse vagyok, nagy hangsúlyt fektetünk rájuk. A sorozat áprilisi koncertjén játsszuk majd a IV. vonósnégyest. Ez volt az első mű, amit együtt játszottunk a kvartettel 2017-ben, nagyon szeretem. Ha egy kedvenc művet kellene választani, akkor ez lenne az. De izgalmas lesz előadni Borbély Lászlóval és Szabó Judittal a már említett Debussy-triót is. Most játszom először, nagyon sok a szín benne.

Kevesen tudják rólad, hogy nemcsak hegedűművész vagy, hanem zeneszerzői háttered is van. Saját műveiden esetleg érezhető-e Debussy vagy Bartók hatása?
Az az igazság, hogy az utóbbi időben nem nagyon írtam darabokat. Kiskoromban igen, és játszottam is a saját műveimet, valamint mások is játszották őket. Voltak köztük szólóhegedűre írt szerzemények, duók hegedűre és zongorára, duók két hegedűre, volt egy vonóstrió, egy szoprán hangra írt dal. Modern stílusú művek, de azt nem mondanám, hogy Debussy vagy Bartók hatása érezhető rajtuk. Mindenesetre örülök, hogy a komponálást is kipróbáltam, mert azóta jobban értem a folyamatot, amelynek révén létrejön egy zenedarab.

Ha azt a szót hallod, hogy csodagyerek, mi jut először az eszedbe?
Az, hogy valaki nagyon fiatalon képes kimagasló színvonalon játszani. Vannak, akik szerint egy gyerek élettapasztalat hiányában nem tudhat olyan jól, értelmesen zenélni, mint egy felnőtt. Szerintem viszont nemcsak az élettapasztalat számít, hanem az is, hogy valaki mennyire ismer egy zenei nyelvet, mennyit játszott egy adott szerzőtől. Egy gyerek is benne élhet a zenében, ezért szerintem nem olyan fontos az életkor.

Nem véletlenül firtatom ezt. Hároméves korodban már zongorakoncertet adtál, hétévesen hegedűs szólistaként léptél föl. Csodagyereknek érezted magad?
Kaliforniában születtem, és egy olyan iskolába jártam, ahol nagyon tehetséges, okos gyerekek tanultak, nem éreztem magam különlegesnek köztük. Sokan sportoltak, versenyeket nyertek, én csak annyiban voltam más, hogy nem sportoltam versenyszerűen, inkább zenéltem. Édesanyám zongoraművész, először tőle tanultam zongorázni, aztán elkezdtem hegedülni. De a zene mellett jutott idő balettra, teniszre is. 9-10 évesen döntöttem úgy, hogy hegedűművész szeretnék lenni.

Komolyan foglalkoztál a zongorával és a hegedűvel is, de egy idő után választani kellett…
Igen, két hangszeren gyakorolni nagyon sok lett volna. A hegedű nehezebb, mint a zongora, főleg az elején. Ahhoz, hogy szép legyen a hegedűhang, nagyon sokat kell dolgozni, ezért az órákra készülve egyre többet gyakoroltam hegedűn, és lassan beleszerettem a hangszerbe.

Emlékszel, hogy hétévesen mit játszottál az első fellépéseden?
Az biztos, hogy az a koncert is egy könyvtárban volt (nevet). Úgy emlékszem, többek között Dvořák szonatináját, Oskar Rieding egyik hegedűversenyét, Mozart-táncokat és Kreislert játszottam.

Tízéves korodtól Salzburgban, a Leopold Mozart Intézetben, illetve a Mozarteumban tanultál. Hogy kerültél Kaliforniából Salzburgba?
Egy nyári kurzusra mentünk el anyukámmal, és nagyon megtetszett a város, az egyetem. Úgy gondoltuk, a fejlődésem szempontjából jó lenne, ha Salzburgban tanulnék, és közelebbről megismerkednék az európai kultúrával. A Leopold Mozart Intézet a Mozarteumon belül a fiatal különleges tehetségek képzésével foglalkozik, felvételi után ott folytattam a tanulást. Nemcsak hegedűoktatást kaptunk, hanem sok zeneeleméletet is, karmesteri ismereteket, nagyon komoly óráink voltak. Négy év után aztán egyetemi szinten tanultam tovább a Mozarteumban.

A hegedűművészi diplomádat mégsem Salzburgban, hanem a Zeneakadémián szerezted. Hogy kerültél Budapestre?
Véletlenül…(nevet). Erasmus ösztöndíjjal jöttem egy évre, aztán annyira megszerettem itt akkori tanáromat, Perényi Esztert, és annyira megtetszett a város, hogy úgy gondoltam, maradok. Salzburg nagyon szép, de mégiscsak kisváros, Budapest viszont nagy és izgalmas. Hat év után jólesett a környezetváltozás.

Sokat koncerteztél az Egyesült Államokban és Európában is. Látsz-e különbséget az amerikai és az európai komolyzenei élet között? Mások-e az elvárások, más-e a közönség?
Nem nagy a különbség, de azért van. A komolyzene Európában és Magyarországon is sokkal inkább része az emberek hétköznapjainak, mint Amerikában. Az USA-ban nagyon drágák a koncertjegyek, inkább csak az igazán jómódúak tudnak rendszeresen koncertre járni. De a közönség mindenhol hálás.

A Zeneakadémián szereztél mesterdiplomát 2017-ben a legmagasabb kitüntetéssel, jelenleg a doktori iskola hallgatója vagy. Megvan már a disszertációd témája?
Igen, Benjamin Britten hegedűre komponált műveiről írom a disszertációmat, és egy doktori koncertet is kell majd tartanom. A kettő közül a koncert lesz a könnyebb (nevet). Két éve játszottam Britten hegedűversenyét, és nagyon megtetszett. Magyarországon ritkán előadott, alig ismert alkotás, pedig szerintem igazi mestermű, bátran összehasonlítható a 20. század nagy hegedűversenyeivel, Bartókéval, Prokofjevével. A Zeneakadémián, a doktori iskolán korábban senki nem foglalkozott a darabbal, ezért választottam témául.

Miranda Liu, a Concerto Budapest koncertmestere FOTÓ: KARL PETZKE

Milyen nyelven írod a dolgozatot?
Angolul. Bár magyar nyelvű a doktori képzés, a disszertációt nem kötelező magyarul megírni. Brittenről kevés a magyar nyelvű forrás, ezért találom praktikusabbnak az angolt.

Azért is kérdezem, mert csodálatosan jól beszélsz magyarul. Miért tanultad meg ezt a nehéz nyelvet? Zenészként az angollal, némettel is boldogulnál.
Azért tanultam meg magyarul, mert itt vagyok, és kellemetlen lenne, ha nem érteném, mit mondanak az emberek. Bár Magyarországon sokan beszélnek angolul, ha valaki személyes kapcsolatokat szeretne építeni itt, akkor azért fontos, hogy magyarul szólaljon meg. Nyelvórákra jártam, igazából jobban írok magyarul, mint ahogy beszélek.

Mindenesetre gratulálok a magyartudásodhoz!
Köszönöm (nevet).

19 évesen lettél a Concerto Budapest koncertmestere 2016-ban. Nem néztek rád furcsán az idősebb zenészek, hogy mit keres itt ez a kislány?
Nem, szerencsére rögtön elfogadtak. Nagyon örülök és hálás vagyok ezért, nemcsak nagyszerű zenészek, hanem nagyon kedves emberek is a kollégáim.

Mi kell szerinted ahhoz, hogy valaki jó koncertmester legyen?
Fontos, hogy nagyon gyorsan meg tudja tanulni a darabokat. Egymás után jönnek az újabb és újabb koncertek, hatalmas a repertoár, kevés az idő, és ugye az egész vonóskar a koncertmestert követi. A koncertmester szólampróbákat tart, vonásokat ír, mutatja a játékmódot. Minden darabnak millióféle jó interpretációja van, ezért muszáj egységet kialakítani a zenekarban. Persze szabad a zenészeknek is elmondani a véleményüket, és a karmester is hol erre, hol arra indulhat el a próbákon. Ez nem baj, sőt hasznos, mert ha a próbákon több irányt kipróbálunk, akkor a végeredmény érettebb lesz. Fontos az is, hogy a koncertmester jól tudjon kommunikálni, mert mint minden munkahelyen, egy zenekarban is végül emberi kapcsolatokról van szó. Tudnia kell, mikor és hogyan mondja az instrukciókat, hogy hatékonyabb legyen a munka.

Említetted már a Central European String Quartetet, amelynek alapító tagja és első hegedűse vagy. A név a megcélzott repertoárra utal?
Igen, az elmúlt évadokban sokat játszottunk Bartókot, Dvořákot, Janaceket, Smetanát, de Haydnt, Beethovent, Brahmsot is. Szeretnénk tematikus, közép-európai műsorokat összeállítani. És arra is utal a nevünk, hogy Budapest fontos zenei központ Közép-Európában.

A régi szerzők művei mellett a kortárs zenére is figyeltek: nemrég zeneszerzői pályázatot írtatok ki vonósnégyes elkészítésére…
Az Óbudai Társaskörben játszottunk tavaly májusban a Madarak és fák napján egy madaras tematikájú műsort, ez adta az ötletet, hogy a következő szezonra összeállítsunk egy pacsirtás programot. Eszünkbe jutott néhány darab, de több kellett volna, ezért arra gondoltunk, hogy érdemes lenne kortárs szerzőket felkérni vonósnégyesek komponálására. Végül pályázatot írtunk ki, amelynek ajánlott témája a pacsirta volt. Szerettük volna ezzel is segíteni a kortárs zeneszerzőket és szélesíteni a vonósnégyes-repertoárt. 75-en jelentkeztek pályaművel, úgyhogy jelenleg legalább 40 pacsirtás vonósnégyes van a világon (nevet). A győztes, Leonardo Mezzalira darabját többször eljátsszuk majd, először most februárban az Óbudai Társaskörben, de szeretnénk később a többi díjazott munkáit is előadni.

Játszol zenekarban, koncertszólistaként és kamarazenészként is – a pályádnak ez a három iránya egyformán fontos számodra, vagy valamelyik különösen közel áll hozzád?
Ez a három egyformán közel áll hozzám, de nagyon nehéz kiegyensúlyozni, eltalálni az arányokat. Nyilván nagyon sok munkát ad a zenekar, a koncertmesteri állásom. De fontosnak tartom, hogy játsszak szólistaként és kamarazenészként is. Minél jobban tudok kamarázni vagy kvartettezni, annál jobban tudok egy egész szimfonikus zenekart vezetni. Az egyik segíti a másikat. A zenekar részei is párbeszédet folytatnak egymással, mint a kamarazenében a hangszerek. Koncertmesterként pláne fontos a szólózás is, mert sok darabban van hegedűszóló, amit a koncertmester játszik. Másrészt a zenekari tapasztalataim előrevisznek a kamarában és a szólóban is. Beethoven hegedűszonátáit előadva éreztem, mennyit segített, hogy játszottam a szimfóniákat. Bevillan például, hogy ez most egy fúvós szólam, nem elég, hogy mozogjon a kezem a hegedűn, és eljátsszam tisztán, szépen, hanem bele kell vinni valamilyen színt. De ez szerintem egy zongoristánál is így van: egy Beethoven-szonátát játszva segít, ha a zongorista arra gondol, ez most egy tutti rész, ez egy oboaszóló, ez egy vonós kíséret.

Miranda Liu kedvence a régi nagy hedűsök közül David Oistrakh és Michael Rabin

Olyan híres művészek mesterkurzusain vettél részt, mint Ruggiero Ricci, Igor Oistrakh, Perényi Miklós, sok neves karmesterrel is együtt dolgoztál. Ki tette rád a legnagyobb hatást?
Hatalmas élmény volt 11 évesen Ruggiero Riccinek eljátszani Mendelssohn hegedűversenyét. Nagy lehetőség volt ez, sajnos Ricci néhány évvel később elhunyt. Majdnem három órát foglalkozott velem. Kaliforniában találkoztunk, ott élt élete utolsó időszakában. Sok mindent megmutatott különleges balkéz-technikájából, amelynek az a lényege, hogy fekvésváltások helyett csak ujjainak nyújtásával játszott. Persze én nem pont ugyanezzel a technikával játszom most, de segít, hogy megismertem ezt is.

Ha már Riccinél tartunk, a régi nagy hegedűsök között van-e kedvenced?
David Oistrakh és Michael Rabin. Mindketten gyönyörűen játszottak. Főleg a hegedűhangjuk, tónusuk és a zenei ízlésük az, ami megfog. Ma is vannak nagyszerű hegedűsök, technikailag talán még jobbak is, mint a régiek, a régi mesterekben mégis érezni valami különlegeset: szerintem kicsit őszintébben játszottak.

Ezek szerint szoktál hangfelvételeket hallgatni.
Igen, bár azokat a darabokat, amiket éppen játszom, nem hallgatom meg, mert nem szeretném, hogy befolyásoljon a felvétel.

Mit tartasz eddigi legnagyobb sikerednek?
Sok-sok izgalmas, felejthetetlen emlékem van számos hazai és külföldi fellépésről. Például amikor 14 éves koromban szólistaként debütáltam a Rhode Island Philharmonic Orchestra-val: két nap alatt négy teltházas koncerten játszottam Ravel Tzigane-ját a Veterans Memorial Auditoriumban összesen több mint húszezer iskolásnak. Óriási élmény volt a diplomakoncertem is 2017-ben a Zeneakadémia Nagytermében. Bach a-moll szonátája és Bartók II. szonátája mellett Dvořák hegedűversenyét játszottam – akkor már egy éve a Concerto Budapest koncertmestere voltam, és a zenekar eljött kísérni.

Drukkoltak neked, gondolom…
Igen, és nagyon szépen játszottak (nevet).

Mit szólnál hozzá, ha egy kis időutazással zárnánk a beszélgetést? Képzeld el, hogy nem 2019 van, hanem 2029. Hol él, mit csinál majd Miranda Liu tíz év múlva?
Remélem, hogy tíz év múlva is ugyanilyen sok koncertem lesz, és talán akkor is Budapesten élek majd, mert nagyon szeretek itt lenni. Remélem, addigra meglesz a doktori fokozatom is….

Az sokkal hamarabb meglesz szerintem…
Igen, négyéves ez a képzés, két év van még hátra (nevet).

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: KARL PETZKE, SUHA PÉTER
Fotóalbum