csembaló címkéhez tartozó bejegyzések

„A csembalóval nem lehet sumákolni”

INTERJÚ FÁBRI FLÓRÁVAL

Gyerekként imádott rajzolni, később operarendezőnek készült, végül csembalóművész lett. Mi vonzotta a hangszeréhez, és hogyan vált az évek alatt tanítványból mesterré? Fábri Flórával könyvtárunkban tartott nagysikerű szólóestje másnapján beszélgettünk: szóba került a csembaló kíméletlensége, a koncertek dramaturgiája és a Japánban átélt kultúrsokk is.

Meglepted a közönséget tegnap a ráadással: énekeltél és csembalón kísérted magad. Mi volt ez a ráadás? Mennyire megszokott tőled, hogy énekelsz?
Mondjuk úgy, hogy az éneklés folyamatosan jelen volt az életemben, de tény, hogy nyilvánosan ezt ritkán szoktam prezentálni. Anyukámmal mindig énekeltünk otthon: népdalokat és sok minden mást is. A zeneiskolában gyerekkórusba jártam, a Bartók konziban, a szolfézs szakon és később a Zeneakadémia karvezetés szakán is állandóan énekeltünk. Hogy mi volt a ráadás? Valami olyat akartam választani, ami beleillik a koncert világába, de nem túl hosszú. Végül többé-kevésbé szerencsével bukkantam rá egy Haydn-dalra, ami a koncertet záró Haydn-szonátához kapcsolódik. Haydn ugyanis felhasználta G-dúr szonátájának első tételét egy dal zenei anyagához.

Rengetegen voltak a koncerteden. Játék közben mennyire érzed a közönség reakcióit?
A tegnapi közönség különleges volt. Németországban élek, de most Budapesten játszottam, ezért sok régi ismerősöm is eljött. Volt, aki szinte ott ült a hátamban, éreztem, hogy feszülten figyelnek az emberek. Jelen voltak a szüleim is, az ő közelségüket is nagyon erősen éreztem, és ez fontos volt számomra. Nem tudtam nem rájuk nézni egy-egy darab után. Egy koncerten nagyon sok múlik azon, hogy éppen milyen lelkiállapotban van a közönség. Kialakul egy kollektív hangulat, én pedig megérzem a lehetőségeimet: mennyi időt vehetek egy-egy helyen, mennyire építhetek be egy-egy zenei viccet. Volt néhány dolog, amit tegnap azért játszottam éppen úgy, mert reagáltam arra, ami körülvett.

Mit kell tudni a csembalóról, amin játszottál?
Egy késő francia stílusú Taskin csembaló kópiája, 15 éve építette František Vyhnálek cseh mester. Papp Rita csembalóművésztől kölcsönöztem erre az alkalomra, Kecskemét mellől szállíttattuk Budapestre. Saját választásom volt, mert kifejezetten szép és expresszív a hangja, sok mindent meg lehet rajta valósítani. Szerencse, hogy itt van ez a hangszer Magyarországon, és Papp Rita nélkülözni tudta.

Fábri Flóra: “Éreztem, hogy feszülten figyelnek az emberek”

Mennyi idő alatt jutottál el a darabokkal való ismerkedéstől a kész előadásig?
A végleges műsort csak pár hónapja fixáltam le, előtte hónapokig ízlelgettem a darabokat, ki akartam alakítani valamilyen koncepciót. Nagyon sok művet kellett végigjátszanom blattolás szinten ahhoz, hogy kiválasszam, melyik illik a műsorba. Volt néhány darab, amit mindenképp játszani akartam, aztán mégse lett helye. Vagyis nálam megelőzi a konkrét gyakorlást egy több hónapos kiválasztási folyamat. Érdemes elnyújtani ezt az ízlelgetést, mert egyébként könnyen elfáradnak az ember érzékei. Olyan ez, mint amikor a parfümériában megszagolunk egymás után húsz parfümöt, és akkor kávét kell szagolnunk, hogy újra semlegesen érezzünk. Aztán volt egy sűrűbb, néhány napos szakasz, amikor tényleg konkrétan dönteni kellett. Onnantól kezdve két-három hónapra volt szükség a kényelmes gyakorláshoz. Csak két olyan darab került a műsorba, amit korábban tüzetesen tanulmányoztam, ezeket sikerült hamar felfrissíteni, az összes többi új volt. Egy főpróba jellegű házi koncertet is tartottam zenész közönség előtt. Érdekesek voltak a visszajelzések. Többen azt mondták, hogy a Burney-szonáta tetszett nekik a legjobban. Ezt nem gondoltam volna, mert inkább zenetörténeti kuriózumként választottam. Eleinte kicsit jelentéktelenek tűnt, aztán beérett.

Nagyon gondosan építetted föl a műsort. Miért tartod fontosnak, hogy egységes és koncepciózus legyen egy koncert?
Ebben biztosan szerepe van annak, hogy színházi családból származom: anyukám Kováts Kriszta színésznő, énekesnő, rendező; apukám Fábri Péter író, dalszövegíró, műfordító. Nem is tudok olyan előadást elképzelni, amiben nincs dramaturgiai koncepció. Bennem hallgatóként is erre van igény, ha elmegyek egy koncertre. Azt látom, hogy az igazán jó zenekaroknál a műsortervezésben már évad szinten is van átfogó elképzelés. És persze van egyfajta dramaturgia, ami átszövi az egyes műsorokat. Ez szerintem a befogadáshoz kifejezetten segítség. Az összefüggések megtalálása segít nekem is az előadásban. Jó játék is ez: felfedezni a rokonságot a zenei nyelvben, vagy tudni, hogy két szerző találkozott és hatott egymásra. Akár elképzelhetem a köztük kialakuló emberi szituációt is. Egyébként a hangnemekkel kapcsolatban is van egy  „rögeszmém”, ezért az est első felében csak bés hangnemek voltak, a másodikban csak keresztesek. Aki éppen így akarta hallani a koncertet, az hallhatta (nevet).

A legtöbb csembalóművész zongoristaként kezdi, nálad is így volt ez? Hogyan kerültél közel a hangszerhez?
Igen, én is a zongora felől érkeztem, bár egyébként sokan kezdik orgonával is. A Bartók konziba jártam zongora és szolfézs szakra, és egy fakultáció keretében kerültem Soltész Anikóhoz. Korábban egész egyszerűen semmit nem tudtam a csembalóról. Nem ismertem nagy csembalisták felvételeit, nem vezérelt régizenei kutatóösztön akkor még, csak az volt bennem, hogy akkor most ezt kipróbálom. Anikó egész lénye, a hangulat, amit az órán teremtett, varázslatos volt. Az is lehet, hogy ha bendzsózni tanított volna, akkor most bendzsóznék. Kinyitotta a szemem egy kimeríthetetlen zenei világra, aminek a szólójáték csak egy aspektusa: ott van a kontinuózás, a kamarazene, a zenekari, operai előadás is. Valahogy a hangszer beszippantott. Kíméletlen pontosságra ösztökél. Bocsánat, hogy ezt mondom, de a zongorával ellentétben a csembalóval nem lehet sumákolni, és ez nagyon megtetszett. Muszáj valamit kezdeni a dolgokkal, mert minden hallatszik. Soltész Anikó mellett a további tanáraimmal is nagy szerencsém volt: Christine Schornsheimhoz jártam Münchenbe öt évig, aztán Essenben, a Folkwang egyetemen Christian Riegernél tanultam. Christinének fontos volt, hogy a billentyűs hangszerek széles spektrumát megmutassa, mindent, amit a 18. században a clavier szóval illettek. Két évig fortepianóztunk, volt kötelező orgona is egy évig, két vagy három évet kellett clavichordozni. Christinének köszönhető az is, hogy múzeumokba jártunk, ahol eredetei hangszereken játszhattunk. A régi billentyűs hangszerek között egészen extrém különbségek lehetnek, mindegyiket másként kell megszólaltatni, ez különleges kihívás. Christian Riegernél sokat foglalkoztunk a kontinuózás rejtelmeivel, nála egyfajta elmélyülésre volt lehetőség.

Úgy tudom, gyerekkorodban rengeteget rajzoltál, festettél, de az opera is érdekelt, sőt operarendezőnek készültél. Hogyan kristályosodott ki, hogy hangszeres előadóművész leszel?
Jól felkészültél (nevet). Sokáig úgy gondoltam, hogy a csembalózást megtanulom, aztán ha kint leszek Münchenben, akkor majd elkezdem ott az operarendezést. Ehelyett valahogy még jobban belemélyedtem a csembalóba. Úgy éreztem, a hangszer világa kimeríthetetlen, és teljes embert kíván. Vagy félig csinálok valamit, belekezdek ebbe is, abba is, vagy rendesen. De fontos megőrizni a nyitottságot. A ma napig nagyon inspirál, ha más műfajokkal kerülök kapcsolatba. Eddig jó ritmusban találtak meg különböző feladatok, alakulhat úgy, hogy egyszer megrendezek egy kisebb operát. Most is készülök egy előadásra, egy kedves ismerősöm felkérésére egy kísérleti színházi produkcióban fogok zenélni. Nem szabok műfaji határokat magamnak: most április 30-án anyukámnak lesz egy könnyűzenei koncertje a Müpában, és az a megtiszteltetés ért, hogy életemben először nyilvánosan fogok vele zenélni. Csembalón játszom majd, lesz egy szám, amit csak ketten adunk elő. El kellett telnie pár évnek, hogy megtaláljak egy saját zenei nyelvet, ma már egyenrangú partnerként tudunk egymással kommunikálni a zenében. Ez nagyon új és jó élmény.

Egy kamaradarab is elhangzott a koncerten Fábri Flóra (csembaló) és Baranyay Piroska (cselló) előadásában

A képzőművészettől eltávolodtál?
Ez a képzőművészeti dolog egy hosszú ideig tartó gyerekkori álom volt, ami traumatikus véget ért. Sokáig mindennap rajzoltam, el sem tudtam mást képzelni, aztán a szüleim a legjobb hiszemben elküldtek egy jelmeztervező barátjukhoz, hogy vegyek rajzórákat, tanuljam meg a technikát. Elég nagy művész volt, de sajnos pedagógiai érzék nemigen szorult belé, gyakorlatilag két-három óra alatt teljesen elvette a kedvemet. Minden óráról sírva jöttem ki, úgy éreztem, hogy elnémította a fantáziámat. Nem hibáztatom, értem, hogy miért csinálta ezt, de 12 évesen nem értettem. Nehéz és kényes időszak volt.

Ekkor már zongoráztál is?
Igen, hatéves korom óta zongoráztam, és a Soltész Anikóval való találkozás azért is volt különleges ajándék, mert ő megint fölnyitotta a szememet egyfajta kreatív, pozitív hozzáállásra. A csembalózásban újra megtaláltam, ami addig hiányzott.

Hogyan alakult a Bartók konzi után a pályád?
A Zeneakadémián elkezdtem az ének-zene tanár – karvezetés szakot. Tudtam, hogy nem akarok zongorista lenni, de nem láttam magam szolfézstanárként, karvezetőként sem. Voltak nagyon jó tanáraim, kiemelném Komlós Katalint, akitől régizenei téren is sokat tanultam, nagy élmény volt az óráira járni. Mégis elég hamar eldöntöttem, hogy nem fogok lediplomázni a Zeneakadémián. Kinéztem, hogy a müncheni fősikolára – Hochschule für Musik und Theater München – érdemes menni Christinéhez, ezért a második évben már csak a számomra fontos órákra jártam be. A szolfézs, összhangzattan nagyon tetszett mindig, nem kérdőjelezem meg, hogy ennek a szaknak is van értelme, de ez alkatfüggő.

Münchenben aztán a színház is bejött a képbe…
Igen, voltak színházi produkciók, és van ott operarendezői szak is, amivel azért kokettáltam. De csembalistaként sok operaprodukcióban is részt tudtam venni, és amikor belülről láttam egy-egy próbafolyamatot, akkor erős kételyeim támadtak, hogy biztosan akarom-e ezt csinálni. Közelről látva a próbákat inkább örültem, hogy a hangszer mellett ülök. Van ez így az álmokkal néha.

Túl sok konfliktust kell vállalnia egy rendezőnek?
Nagyon sokat. Az egy igazán véres-verejtékes munka. Megszállottság kell hozzá, hogy az ember mindenáron keresztülvigye a saját ötletét, meggyőzzön róla olyanokat, akiknek esetleg teljesen más az elképzelése, és a végén valahogy összeálljon egy produkció. Ez is alkat dolga… De mi is volt az eredeti kérdés?

Hogy hogyan alakult a pályád.
Münchenből ösztöndíjjal kikerültem egy szemeszterre Tokióba, aztán visszajöttem, és az alapdiplomámat Münchenben kaptam meg. Ezután csembalóból és kontinuóból szereztem master diplomát Essenben. Öt éve dolgozom csembaló-korrepetitorként. Frankfurtban, az ottani főiskola – Hochschule für Musik und Darstellenede Kunst – régizene-tanszékén. Jelentkeztem egy állásra, részt vettem próbatanításon, és fölvettek.

Jól érzed magad Németországban?
Nagyon jól. Frankfurt nincs olyan mesze, ha nagyon rám tör a honvágy, haza tudok jönni. Szerencsére vannak itthon is dolgaim: Vashegyi Györggyel viszonylag rendszeresen szoktam játszani, lesz az a színházi előadás is, amit említettem, vagyis elég gyakran előfordulok Budapesten. Nem tudok sokáig egy helyen lenni, ilyen szempontból a zenészség áldás: az embernek mindenfelé vannak koncertjei.

Fábri Flóra (Fotó: Raffay Zsófi)

Szabad idődben mit csinálsz szívesen?
Relatív, hogy mi az a szabad idő. Nagyon szeretek színházba, moziba járni és sportolni is: kimenni az erdőbe vagy úszni. Ezek hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Ha ez társaságban zajlik, az szuper: a barátaimmal és a családommal való minőségi együttlét nagyon fontos. Azért be tudnak sűrűsödni a napjaim a zenével, talán erre jobban is odafigyelhetnék. De ha éppen nagyon sok szabad időm van, akkor nyelvet tanulok, ez az egyik hobbim. A német, angol, olasz után jelenleg a francia van soron. Hónapok óta tervezem, de most már tényleg elmegyek egy nyelvtanárhoz. A japán is jól ment, amíg kint voltam, de fél év nem volt elég ahhoz, hogy igazán megtanuljam.

Tokióban ösztöndíjasként milyen élmények értek?
Kultúrsokk volt. Az ott töltött szemeszter nyilván jó volt arra, hogy táguljon a horizontom, de amikor visszatértem, éreztem, hogy igen, én Európában vagyok otthon. Szinte levegőhöz sem jutottam, annyira más volt Japánban, annyira sok élmény ért. Érdekes dolog ez a perspektívaváltás: Frankfurtban, a főiskolán távol-keleti növendékeket is tanítok, Japánban rálátást nyertem a helyzetükre. Ott voltam egy teljesen más kultúrkörből, és megtapasztaltam, hogy az élet legapróbb dolgaiban is hatalmasak a különbségek, leginkább persze az emberek közti kommunikációban. Elég nagy empátia van most már bennem mindenki iránt, aki megpróbál egy másik földrészen otthonra találni.

SCHALK ENDRE KORNÉL
PORTRÉFOTÓ: RAFFAY ZSÓFI, KONCERTFOTÓK: FSZEK

Reklámok

Fantáziavarázslat

A reneszánsz és a barokk zene határát feltérképező sorozat második koncertjét tartotta tegnap este könyvtárunkban a Recurring Company régizenei együttes. A termet zsúfolásig megtöltő közönséget most Angliába kalauzolták az előadók.

Az estet idősebb és ifjabb Alfonso Ferrabosco fantáziái nyitották. Olaszos nevükből ítélve nem nyilvánvaló, de a 16-17. század fordulóján élt apát és fiát angol szerzőként tartja számon a zenetörténet, így darabjaik tökéletesen illettek az anglofil műsorba. A három előadó, Edőcs Fanni (csembaló), Haraszti Dóra (furulya) és Regős Júlia (viola da gamba) ezúttal is pontos játékkal, élményszerű interpretációkkal varázsolta el a közönséget.

Angol szerzők műveit hallhattuk a sorozat második koncertjén

A koncertet a továbbiakban is a fantázia műfaj és annak változatai határozták meg. Különösen élvezetesek voltak fantáziaszvitek (Matthew Locke, William Lawes, John Jenkins darabjai), amelyek egy nyitó fantáziából és táncjellegű tételek sorozatából állnak. Érdekes volt megfigyelni – amire Haraszti Dóra is utalt bevezetőjében – , hogy az inkább egymással egyenrangú szólamokat alkalmazó reneszánsz zenei építkezés hogyan mozdult el a határozottabb dallam-kíséret viszony irányába a korai barokk korra.

Edőcs Fanni, Haraszti Dóra, Regős Júlia

Edőcs Fanni egy darab erejéig szólistaként is bemutatkozott, Thomas Morley egy fantáziáját adta elő csembalón remek formaérzékkel. A teremben egy kicsit melegebb volt az ideálisnál, amire az érzékeny hangszerek is reagáltak, ezért az előadóktól külön figyelmet igényelt a pontos intonálás. Összességében kiválóan sikerült régizenei kamaraest hallgatói lehttünk – köszönet érte minden résztvevőnek!

Figyelmükbe ajánljuk az együttes két tagjával készített interjúnkat: “Testünk akkor is van, ha komolyzenét hallgatunk”

SCH-
Fotóalbum

Haydn és kortársai

Hatalmas érdeklődés kísérte Fábri Flóra tegnap este könyvtárunkban tartott csembalóestjét: két nagy dísztermünket kellett összenyitnunk, hogy mindenki elférjen. A fiatal előadóművész Haydn és kortársai világába kalauzolta a lelkes közönséget.

A műsor első felének darabjait stilisztikai hasonlóság, a szünet utáni második rész programját inkább a szerzők életrajzi kapcsolódásai kötötték össze. Az este során Haydn csembalóra írt néhány szonátája és divertimentója mellett elhangzott Carl Philipp Emanuel Bach, Ernst Wilhelm Wolf, Nicola Porpora és Charles Burney egy-egy műve is.

Egy szólóhangszeres előadó számára mindig kihívás, hogy egy teljes koncert időtartamára lekösse a közönség figyelmét, játéka a teljesség érzetét keltse – Fábri Flórának ez tegnap sikerült. Gondosan összeállított, hosszú műsorral készült, amit meggyőző érzékenységgel adott elő, így nem csoda, hogy a rendkívül lelkes közönség egy frappáns ráadást is kikövetelt tőle. Az alapvetően szólóestnek szánt programot egy kamaraelőadás színesítette: Porpora csellószonátája Baranyay Piroska csellóművész közreműködésével hangzott el.

Fábri Flóra és Baranyay Piroska

Malina János, a társszervező Magyar Haydn Társaság elnöke bevezető és záró gondolatai fokozták az este ünnepélyességét. A közönség hálásan fogadta, hogy Fábri Flóra néhány mondattal bemutatta a műveket, érdekességeket említett, így könnyebben befogadhatóvá tette a ritkán hallható darabokat, és közvetlen, kedves egyéniségéből is felvillantott valamit.  Sokan megjegyezték a koncertet követően, hogy nagyszerű élményben volt részük, akadt, aki e-mailben jelezte örömét, hogy egy kiváló fiatal előadót ismerhetett meg. 

SCH-

Fotóalbum

Régizene a határon

A reneszánsz és a barokk zene határvidékére kalauzolt tegnap este a könyvtárunkban telt ház előtt koncertező Recurring Company együttes. Akár táncra is perdülhetett, aki akart.

A koncert az első állomása volt a Metamorphoses című háromrészes sorozatnak, amelyben a Recurring Company a reneszánsz és a barokk közötti átmeneti korra irányítja figyelmünket, most elsőként olasz, legközelebb angol, végül spanyol szerzők darabjaival. A fiatal zenészek – Edőcs Fanni (csembaló), Regős Júlia (viola da gamba) Haraszti Dóra (blockflöte) és a vendégművészként jelen lévő Gyüdi Eszter énekes – alaposan átgondolt, jól felépített műsort mutattak be. Egy improvizatív szólóblockflöte-darabtól haladtunk az egyre bonyolultabb, összetettebb, egyre kifinomultabb művek felé, végül mindenki együttjátékával három könnyedebb vokális darab zárta a programot, mosolyt és vastapsot csalva ki a közönségből.

Jól felépíttett műsort adott a Recurring Company

A koncert gerincét ritkán hallható madrigál-diminúciók adták: Bovicelli, Bassano és Rognoni bonyolult szövésű munkái, melyek fölső (ének vagy furulya) szólamának virtuózan díszített futamait mind Gyüdi Eszter, mind Haraszti Dóra nagyszerű biztonsággal és zeneiséggel közvetítette. Bassano művében a viola da gamba is nehéz szólamot kapott, amit Regős Júlia szépen zengő tónussal, pontosan játszott. Ezeken a műveken keresztül érthettük meg a koncert alcímét: Cantare o suonare?, azaz Énekelni vagy játszani? A diminúció ugyanis a vokális műfajokat preferáló reneszánsz és a hangszeres zene felé forduló barokk közötti átmenet tipikus műfaja, mely az énekelt polifónia felől az instrumentális zene felé tesz egy nagy lépést. Edőcs Fanni nemcsak kísérőként, hanem szólistaként is szerephez jutott: Frescobaldi egyik billenytűs fantáziáját játszotta csembalón, sikerrel mutatva meg a darab finomságát. Külön öröm volt találkozni egy ritkán hallható, nagyon szép hangú hangszerrel, a reneszánsz tenor blockflötével, amit Haraszti Dóra igen érzékenyen szólaltatott meg.

Edőcs Fanni, Regős Júlia, Gyüdi Eszter, Haraszti Dóra

Ahogy a koncert előtt adott interjúban Edőcs Fanni és Haraszti Dóra elmondták, szívesen kísérleteznek azzal, hogy felbontsák a hagyományos koncertszituációt, ezért gyakran játszanak szokatlan helyszíneken vagy éppen mozgásra, táncra biztatják a zenehallgatókat. Ezen a koncerten is lehetőség volt arra, hogy a zenét hallgatva felálljunk, megmozduljunk, amivel néhányan, főleg gyerekek, a terem hátsó részében, illetve előterében éltek is. Nem könnyű feladni koncertlátogatói beidegződéseinket, a “jól nevelten”, egy helyben, csendben ülő hallgató szerepét, de talán érdemes néha megpróbálni ezt is, hogy még mélyebben hasson ránk a zene.

Lehetett mozogni, táncolni is

Köszönjük a különleges estét minden résztvevőnek, és nagyon várjuk a folytatást!

SCH-
Fotógaléria

„Testünk akkor is van, ha komolyzenét hallgatunk”

BESZÉLGETÉS HARASZTI DÓRÁVAL ÉS EDŐCS FANNIVAL

Furcsa koncerthelyszínek, szabadon mozgó, táncoló közönség, különböző művészeti ágak összekapcsolása – mindez nem szokványos a régizene világában. Hogyan lehet összeegyeztetni a határok feszegetését és a művészi alázatot? A Recurring Company két tagját, Haraszti Dóra blockflöteművészt és Edőcs Fanni csembalóművészt kérdeztük könyvtárunkban tartandó koncertjük előtt.

Recurring Company – elég szokatlan név egy régizenei együttes esetében. Mit jelent, mire utal?

Fanni: Az alapkoncepciónk az volt, hogy a régizenei előadáshoz mindig csatlakozzon más is: valamilyen társművészet, kortárs produkció. Ezért kerestünk nem hagyományos nevet. A recurring azt jelenti, visszatérő, megújuló – ezt érthetjük úgy, hogy a régizenét életre keltjük a mában, de úgy is, hogy az együttes mindig új projektekben gondolkodik, mindig új tagok csatlakoznak egy néhány főből álló, fix maghoz.

Hol és mikor alakultatok meg?

Dóra: Lipcsében, az ottani régizene tanszakon találkoztunk néhányan: Márfi Eszter elektronikus zenész, Illés Szabolcs barokk hegedűs, Fanni és én. Mindannyian nyitott, kísérletező alkatok vagyunk, többször tartottunk műfajokon átívelő, improvizatív koncerteket. Diplomázásunk után, amikor Lipcséből hazaszállingóztunk Budapestre, ezek a kísérletek teljesedtek ki az itthon megalakított együttesben.

A lipcsei egyetem mennyire inspirálta a törekvéseiteket?

Dóra: Inkább negatív módon inspirált (nevet). A nagyon specifikus régizenei tanulmányaink mellett valami mást is akartunk csinálni. Volt ebben egy kis dac, kitörési vágy is. De főleg belülről fakadt az újítás szándéka: mindketten erősen nyitottak vagyunk sok irányba.

Hogyan jött létre egy-egy produkciótok?

Fanni: Általában bennem születtek meg a koncepciók egy-egy előadásra, aztán a konkrét darabokat inkább Dóra választotta, vagy együtt találtuk ki. Én elsősorban helyszínekben gondolkodtam. Próbáltunk különleges koncerthelyeket keresni, alternatív klubokban is játszottunk.

Dóra: Például a Gólyában és az Aurórában, mindkettő nagyon jó élmény volt. Szerintem rajtunk kívül még senki nem vitt le csembalót ezekre a helyekre.

Fanni: A közönség is teljesen más volt, mert előttünk és utánunk elektronikus zene szólt. De előfordult az is, hogy idősebbekből álló, klasszikus komolyzenei közönséget sikerült bevonzanunk alternatív helyekre. Tavalyelőtt nyáron pedig, a veszprémi régizenei napokon egy gyönyörű kis templomban játszottunk, nagyon inspiráló helyszínen. Amikor beléptem oda és körülnéztem, arra gondoltam, hogy valamilyen elektronikus hangzás nagyon szépen, tisztán meg tudna itt szólalni. Végül barokk műveket játszottunk, például Telemann egy szólóhegedű-fantáziáját, előbb eredetiben, historikus előadásban, majd Márfi Eszter közreműködésével előadtuk a darabokat továbbgondolva: elektronikus hatásokkal módosítva, részben improvizálva. Nem akartunk elektronikával “felturbózott” barokk zenét játszani. Arra törekedtünk, hogy legyen valamilyen újítás, de az eredeti műveket ne sértsük meg. Ugyanezt a programot egyébként nemsokára előadjuk majd Budapesten is.

Haraszti Dóra (blockflöte) és Edőcs Fanni (csembaló).

Szerettek kísérletezni, de azért az eredetihez is ragaszkodtok…

Dóra: Igyekszünk alázattal közeledni a művekhez. Másként nem is látnánk értelmét.

A koncertközönség „megmozdításával” is próbálkoztok. Hogyan történik ez?

Dóra: Több koncertünkön felkínáltuk a közönségnek, hogy szabadon mozoghat. Ez a Kokas-pedagógia kapcsán jött, én ezt tanultam, foglalkoztam vele, és nagyon fontosnak tartom. Jó lenne minél inkább behozni a klasszikus zenei életbe ezt a lehetőséget. Ne az legyen, hogy mindenki ül, mert ülnie kell, hanem mozoghasson, rajzolhasson, mindegy, mit csinálhasson, csak ne legyen leblokkolva az áramlás, tovább tudjon élni a zene. Tavaly az Evangélikus Országos Múzeumban volt egy sorozatunk Telemann-triókkal, az egy nagyon szerencsés tér volt ilyen szempontból: ketté van osztva, az egyik fele koncertterem székekkel, a másik egy kiállítási rész. A koncertek elején mindig mondtam egy pár szót, hogy fölbolydítsam a kedélyeket, többé-kevésbé meg is mozdultak az emberek. Az utolsó koncert nagyon jól sikerült, gyerekek is voltak a közönség soraiban, ami sokat lendített a dolgon. Azt mondtam nekik, tudom, hogy nektek a legnehezebb ülni, nyugodtan mozogjatok, táncoljatok. A gyerekek még természetes viszonyban vannak a testükkel, nem nagyon kellett őket biztatni.

Zene és tánc közös térben

A közönség mennyire nyitott az ilyen kísérletekre?

Fanni: Amikor meg van hirdetve egy alternatívabb előadás, akkor az többnyire olyan embereket vonz, akik nyitottak. De érthető az is, ha valaki idegenkedik az újdonságtól. Az első koncertünkön például, a Benczúr házban egy kortárs táncos projektet csináltunk, de nem volt színpad, körbe ültettük le az embereket. A nagypapámat az első sorban nagyon zavarta, hogy valaki az orra előtt táncolt. Van, aki idegenkedik a szokatlanabb formáktól, de van, akinek ez egy plusz.

Dóra: A “közönségtáncoltatás” jobban bejött, mint amire számítottam. Tényleg felállnak emberek, idősebbek is, és táncolnak a barokk zenére. Hollandiában ezzel különösen pozitív élményünk volt. Az utrechti régizenei fesztiválon egészen fellelkesedtek az emberek.

Elégedetlenek vagytok a hagyományos koncertszituációval?

Dóra: Én nemcsak klasszikus zenét hallgatok, egészen más koncerthelyzeteket is ismerek. És sajnálom, hogy ennyire el vannak szeparálva a különböző műfajok befogadási módjai egymástól. Vannak persze, akik elmennek meghallgatni egy rockkoncertet, aztán elmennek egy klasszikus zenei koncertre, de ezek mégis teljesen külön pályán futnak. Szerintem jó ezt megkérdőjelezni. Testünk mindig van, ha klasszikus zenét hallgatunk, akkor is.

Haraszti Dóra: Ne legyen leblokkolva az áramlás, tudjon élni a zene

A könyvtárunkban tartandó koncertetek hagyományos előadás lesz. Ma már nem ragaszkodtok minden esetben az újításhoz, a kísérletezéshez?

Fanni: Változott az évek alatt a felállásunk és a koncepciónk is. Viszonylag sokan vagyunk, és sokféle dolgot csinálunk. Ha valakinek úgy alakul az élete, hogy kevesebb ideje jut az együttesre, akkor nem feltétlenül keresünk a helyére új embert, hanem hagyjuk, hogy más irányokban erősödjünk. Elektronikával például mostanában kevesebbet dolgozunk, több hagyományos régizenei koncertünk van. Kezdtünk már elmenni a régizenétől egy könnyedebb irányba…

Dóra: … “hippi régizenészek” lettünk…

Fanni: … és egy idő után ez nem elégített ki minket teljesen. De a változásnak gyakorlati okai is vannak: várandós lettem, és egy kicsit kényelmetlenné vált a csembalót levinni furcsa helyekre, ahol még hangolni sem lehet. Anyagilag sem feltétlenül érte meg: komolyabb fesztiválokra, rendezvényekre ezeket a kísérletező projekteket nehezen tudtuk eladni.

Dóra: Eredetileg arra fektettük a hangsúlyt, hogy nagyon mást csináljunk. Most inkább a régizenén van a hangsúly, ezért konvencionálisabb koncerteket is tartunk. Ha ebben magasabb szintre lépünk, akkor utána megint erősödhet a másság.

A régizenén kívül milyen zenei műfajok állnak közel hozzátok?

Dóra: A népzenét nagyon szeretem, a cigányzenét kifejezetten, de a kortárs zenét is.

Fanni: Rockot sokat hallgattam egy időben. A dzsessz is folyamatosan jelen van az életemben, már csak azért is, mert a férjem, Korb Attila dzsessz-zenész.

Ha már a dzsessz került szóba, fontos-e számotokra az improvizáció?

Dóra: Annak idején úgy ismerkedtünk meg Fannival, hogy nagyon akartam improvizálni vele. Mondtam neki, hogy igenis tud improvizálni, de nem hitte el (nevetnek). Addig győzködtem, míg le nem ült a zongora mellé. Egy népdalra improvizáltunk, végül azt mondtam neki: na látod, hogy tudsz! Később volt néhány olyan koncertünk, például szegedi jazzkocsmákban, hogy szándékosan semmit nem beszéltünk meg előre. Azt sem, hogy milyen hangszereken fogunk játszani, azt sem, hogy milyen stílusban. Fannin és rajtam kívül általában dobos, gitáros vett részt ezekben a projektekben.

Fanni: Kiraktam egy órát a zongorára vagy csembalóra, és figyeltem, hogy 60 percnél ne játsszunk többet, de más megkötés nem volt.

Ez a zene a dzsesszhez hasonlított?

Fanni: Nem kifejezetten. Volt benne minden a gregoriántól kezdve a népdalokig, de ének, szöveg, versfeldolgozás is. Ami eszükbe jutott, azt csináltuk. Aztán lassan egyre inkább igényünkké vált, hogy tudatosabbak legyünk. Felvettük ezeket a koncerteket, szerintem az anyag 70 százaléka hallgathatatlan, 30 százaléka jó.

Dóra: Nem biztos, hogy ezzel egyetértek. Inkább azt mondanám, a kifejező értékük ezeknek a koncerteknek nagyon nagy volt, az akusztikus értékük viszont nem biztos, hogy végig a magasban szárnyalt (nevet). De erős élményt adott, hogy megcsináltuk ezeket az eseményeket. Időnként ma is fellépek úgy, hogy teljesen szabadon improvizálok.

A régizenében is fontos az improvizáció…

Fanni: Nagyon fontos. Sokszor előfordul, hogy a kottában nincs pontosan jelezve, mit kell játszani, de még az sem, hogy milyen hangszeren. Ilyenkor az előadó találja ki, hogy mit hogyan játsszon, többnyire a korabeli előadási gyakorlathoz igazodva.

Dóra: Egy pár éve még teljesen elutasítottuk, hogy autentikus módon improvizáljunk régizenét, ahogy a könyvekben le van írva – mert egyébként le van írva könyvekben. Most már ott tartunk, hogy ez is érdekel, fontosnak tartjuk az autentikus improvizációt is.

Egy kicsit szelídült, elmélyült a Recurring Company?

Fanni: Talán nincs már bennünk az a diákos lázadás.

Edőcs Fanni: “Nincs már bennünk az a diákos lázadás”

A könyvtárunkban tartandó koncert egy háromrészes sorozat első programja lesz. Hogyan állt össze a műsor? Mik voltak a válogatás szempontjai?

Dóra: A sorozat címe Metamorphoses, mert mindhárom koncerten a reneszánszból a barokkba hajló zenére koncentrálunk majd. Az első alkalommal olasz, aztán angol, végül spanyol szerzők darabjait játsszuk. Az olasz program címe: Cantare ou sonare?, azaz Énekelni vagy játszani? Ebben a kérdésben benne van az átmenet lényege: míg a reneszánszban az ének, a kórusművészet volt a meghatározó, a barokkban a hangszerek kaptak nagyobb jelentőséget. Jól érzékelhető ez az átfordulás például Bovicelli vagy Rognoni madrigál-diminúcióiban. Eredetileg volt egy madrigál vagy motetta, amelynek énekes szólamaiból keletkezett egy kíséret, ezt játssza Fanni, fölötte pedig egy nagyon kidíszített felső szólam található, ez énekelhető vagy hangszeren is előadható. Bovicellitől két diminúciót is játszunk majd, mindkettőt ugyanarra a madrigálra írta, de a szövegük eltér. Gyüdi Eszter énekli majd az egyik verziót, én pedig a másikat játszom blockflötén. Meg lehet majd érezni, mennyire más diminúciót ír egy szerző ugyanarra a dallamra, ha annak más szövege van.

Fanni: Az eredeti négyszólamú madrigál kottából fogom játszani a kísértetet egy kicsit szabadon is hagyva, improvizálva. Valószínűleg másként fogom kísérni az énekes verziót, mint a furulyást, mert másra inspirál a két változat.

Dóra: A Pulchra es, amica mea motteta diminúciója is két verzióban hangzik majd el, az egyiket Giovanni Bassano, a másikat Riccardo Rognoni írta. Bassanónál két szólam kapott diminúciót, a szoprán szólamot Gyüdi Eszter fogja énekelni, a basszus szólamot Regős Júlia játssza viola da gambán, ehhez csatlakozik a csembalókíséret. Rognoninál a furulya és a csembaló jut szóhoz. Kifinomult és virtuóz művek ezek, nagyon sok inspirációt kaptam az előadásukhoz lipcsei tanáromtól, Januj Annától.

A koncert elsőként elhangzó darabjához nem adtatok meg szerzőt. Ez tulajdonképpen mi lesz?

Dóra: Egy szóló blockflöte darab, egy recercare, ami a kor egyik kedvelt műfaja volt. Én írtam, illetve félig improvizálva adom elő Aureliano Virgiliano stílusában. Virgiliano elég könnyen lekövethető ritmusokkal dolgozott, az improvizáció ez esetben autentikus lesz, abszolút stíluson belül marad.

Bő fél évszázad olasz zenéjéből válogattatok, vagyis időben nem annyira tágas, inkább mély ez a repertoár. Igényel-e zenetörténeti kutatómunkát egy ilyen program összeállítása, mennyire hozzáférhetők például a kották?

Dóra: Az egyetemen nagyon sokat foglakoztunk a korszak műveivel, ezért nem kell nulláról kezdeni a kutatást. Időnként persze utána kell néznünk bizonyos daraboknak. Félévente megfordulok a lipcsei könyvtárban, és olyankor nagyon sok mindent elérek. Szerencsére pont a diminúciók megjelentek összegyűjtve egy kötetben.

Hogyan képzelitek el az együttes jövőjét?

Fanni: Két éve részt vettünk a kolozsvári La Stravaganza régizenei versenyen trióként Regős Julival, és második helyezést értünk el. Megtetszett ez a felállás, azóta egyre többször játszunk autentikus régizét így, ezért felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne leválasztani a triót a Recurring Companyról, és más nevet találni neki. Régóta gondolkodunk egy kifejező néven, de még nem találtuk meg az igazit. Ezzel átláthatóbb lenne a tevékenységünk. Nem kellene megmagyarázni, mi köze van egy autentikus régizenét játszó triónak az inkább kísérletező Recurring Companyhez.

Dóra: Én most Dániában élek, és egyelőre egy kicsit nehéz összeszervezni a kinti és a magyarországi tevékenységemet. Ha Dániában már egy kicsit stabilabban érzem majd magam, akkor szeretnék oda is koncerteket szervezni. Fontos, hogy az ottani lehetőségeket az együttes szempontjából is kihasználjuk.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HARASZTI DÓRA, EDŐCS FANNI
Fotógaléria