Beszélgetés kategória bejegyzései

Egy Mozart-tételben a világ

Mozart a-moll zongoraszonátájának (KV. 310) középső tétele került górcső alá azon az előadáson, amelyet tegnap este Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus tartott könyvtárunkban több mint ötven érdeklődő előtt. Izgalmas volt összehasonlítani Dinu Lipatti, Mitsuko Uchida, Grigorij Szokolov, Alfred Brendel és mások interpretációit.

A szűkre fókuszált témából kiindulva tág horizontú kérdésekig jutott el a beszélgetés: Mozart alkotói gondolkodásmódja, a zeneszerzés és a zenei előadás lélektana, az esztétikai forma és jelentés kérdései kerültek szóba. A mindvégig színes, élvezetes előadás kiindulópontjaként  Molnár Szabolcs érintette az 1778-ban, a preromantika korában komponált  szonáta keletkezésének körülményeit. Fölvetődött, hogy milyen hangszereken lehet, illetve érdemes előadni a darabot: modern zongorán vagy éppen fortepianón, clavichordon, esetleg csembalón. A mai hallgatók füléhez természetesen a modern zongora hangzása áll közel, ezért is volt érdekes meghallgatni a szonátatételt a korabeli, egészen más képességű hangszereken.  

A kivetített kottán nyomon követhettük a zenei szöveget

Az este során a befogadó, a hallgató szemszögéből váltak elemzés tárgyává a tétel formai, szerkezeti kérdései, ezért az előadás egyáltalán nem hatott száraznak. Izgalmas volt megfigyelni, hogy a tétel első szakaszának nyugodt, szemlélődő idilljét hogyan szaggatja föl a középrész zaklatottsága, hogyan “botlik meg” a ritmus és a szerkezet, hogyan halmozza Mozart a disszonanciákat, hogyan adja át a helyét a napsütés valami fájdalmas besötétedésnek. A tétel zárórésze ismét a harmónia világát  hozza el, de ha azt egy ilyen felsebző közjáték után kapjuk vissza, akkor a zene jelentése megváltozik: azt érezzük, hogy a harmónia könnyen elveszíthető. A Maynard Solomon Mozart-könyvéből felolvasott “miniesszé” plasztikusan fejtette ki ugyanezeket a gondolatokat: Solomon ebben a szonátatételben Mozart alkotóművészetének egyik alapvető mintázatát véli fölfedezni: a nagy kettősségekre építő szerkesztést, amelyben esztétikai értelemben “minden benne van”, hiszen egész életünk és a világegész is felfogható születés és pusztulás, fény és sötétség, emelkedés és süllyedés, közeledés és távolodás – és a sor végtelenül folytatható – nagy kettősségeiben.

Maynard Solomon Mozart-könyve kikölcsönözhető könyvtárunkból

Sok múlik azon, hogy  az előadóművész hogyan mutatja föl harmónia és diszharmónia viszonyát, mindenesetre, ahogy Molnár Szabolcs fogalmazott, ezen a téren és ebben a zenében a zongoristának bizony “dolga van”. Az este során ki-ki eldönthette, hogy Lipatti személyes, finoman kontrollt vesztett előadása, netán Brendel távolságtartóbb interpretációja vagy Szokolov jól strukturált játéka áll-e hozzá közelebb. A  beszélgetés záróakkordjaként Molnár Szabolcs felhívta a figyelmet egy kevéssé ismert, fiatal svájci zongoraművész, Fabrizio Chiovetta felvételére, aki “nemes melankóliával, sokrétűen” interpretálja a szonátát kiváló, új Mozart-CD-jén. 

Valószínű, hogy az előadás után hazatérve sokan kedvet éreztek ahhoz, hogy saját gyűjteményből vagy a világhálóról újabb felvételeket keressenek és az este tanulságaival felvértezve hallgassák meg Mozart csodálatos művét.  Ha így van, akkor az előadás – amely az Ízlések, művészek, közönség című sorozatunk záró programja volt – elérte célját. Reméljük, folytatása következhet!

SCHALK
FOTÓ: FSZEK

Fotóalbum

Reklámok

Variációk a Concertóra

 

Bartók Concertója került mikroszkóp alá Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus jóvoltából tegnap este könyvtárunkban. A hang- és videóbejátszásokkal kísért beszélgetőesten jó néhány olyan szempont vetődött fel, amely gazdagíthatja a műről bennünk élő képet.

Szóba került számos érdekesség a Concerto keletkezés- és előadástörténetével, tempókérdéseivel, népszerűségének okaival kapcsolatban. Molnár Szabolcs felvillantotta a zenemű létrejöttének hátterét, amelynek fontos mozzanata, hogy  amerikai közönség számára íródott, ezért választott Bartók a kelet-európai népzenei gyökerektől elszakadó, világszerte érthető zenei nyelvet. A viszonylagos közérthetőség magyarázhatja a Concerto kivételes népszerűségét, ami a felvételek számában is tükröződik: jelenleg körülbelül 150 változatban hallgathatjuk meg.

Molnár Szabolcs táblázaton muttata be a különböző interpretációk tempóit

Bartók akkurátusan meghatározta a mű tételeinek, sőt egyes tételszakaszainak kívánatos játékidejét, ám a zeneszerző időjelzéseit nagyon kevés karmester tartja be. Hogyan értékeljük ezt a jelenséget? – tette fel a kérdést a zenetörténész, hozzátéve, talán az sem lenne jó, ha mindenki nagyon pontosan betartaná Bartók tempóit, mert akkor egy csapásra közel egyformává válnának az interpretációk.

Az est centrumában a Concerto harmadik és negyedik tételének bizonyos részei álltak, melyek különféle felvételeit hasonlította össze Molnár Szabolcs. Fölvetődött, hogy a negyedik tétel híres „honvágy” motívuma, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország operett-betétdal megidézése vajon tényleg szimplán a honvágy kifejezése-e. Miért pont ezzel az operett-idézettel fejezné ki Bartók a honvágyát, amikor egész életében küzdött a felszínesen könnyű művészet ellen? Érdekes, hogy miközben a vonósok ezt a motívumot játsszák, kánonban egy angolkürt szólam indul el, viszont számos interpretációban ez az ellenszólam alig hallható, így a végül egyedül maradó angolkürt „a semmiből tűnik elő”. Pedig – ahogy Molnár Szabolcs fogalmazott –  Bartók itt nem egyszerűen egymás mellé helyez motívumokat, hanem „átkanyarítja” a zenei anyagot, „gyurmázik” vele. Seiji Ozawa – a legnagyobb videómegosztón is látható – egyik felvétele olyan példaként került elő, mint amely érzékelteti ezt az alkotói szándékot.

Videóbejátszások is színesíteték az estét

A Concerto harmadik, Elegia tételének egyik részletével kapcsolatban felvetődött, hogy Bartók itt visszautal A kékszakállú herceg vára Könnyek tava jelenetére. Az utalás egyetlen desz hangba torkollik, majd ellenpontos játék jön a fúvósokkal. Molnár Szabolcs megfigyelése szerint ez az átvezető rész a legtöbb felvételen megoldatlan, például Fricsay Ferencnél is. Ellenpéldaként Celibidache került elő, akinek nagyon lassú tempójú interpretációjában ez az átvezető szakasz „valahogy nem idétlen”, az éles ritmusok helyett sajátos akcentust kapunk. Kinek van akkor igaza a tempóval kapcsolatban, Bartóknak vagy Celibidache-nak? – tette fel a költői kérdést a zenetörténész. Az utolsó bejátszásban ismét Seiji Ozawát láthattuk és hallhattuk vezényelni, aki az Elegia tételt is meggyőzően interpretálja, némi japános ritualizáltsággal, fegyelmezettséggel és erővel.

Az est zárógondolata az volt, hogy nem teszünk jót Bartóknak, ha azt hirdetjük, őt csak mi, magyarok tudjuk jól előadni. Bartók olyan nagyságrendű zeneszerző, aki az egész világé.

SCHALK
FOTÓ: FSZEK
Fotóalbum

Bartoliról pró és kontra

Mi köze van Cecilia Bartolinak a könyvtárosok cérnakesztyűjéhez? Hogyan lehet valaki egyszerre világsztár és régi korok művészeinek kutatója? Tegnap este könyvtárunkban a Bartoli-jelenségről beszélgetett az érdeklődőkkel Molnár Szabolcs zenekritikus, zenetörténész .

Cecilia Bartoli korunk egyik legjelentősebb operaénekesnője, ezzel együtt megosztó személyiség: művészetével kapcsolatban rajongó és fanyalgó véleményvezérek állnak szemben egymással. Ehhez a helyzethez kapcsolódott Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus bevezető kérdése is a tegnap este könyvtárunkban tartott beszélgetésen:  azt firtatta, hogy a jelenlévők között milyen arányban képviselik magukat “rajongók” és “viszolygók”. Úgy tűnt, az olasz mezzoszoprán pártján állók vannak a teremben  többségben, de azért akadtak, akik fenntartásaikat hangoztatták az énekesnővel kapcsolatban. Az Ízlések, művészek, közönség című sorozatunk keretében zajló beszélgetés így alapvetően szerencsés alapállásból indult: miközben az előadó/moderátor érdekes szempontokból járta körül a Bartoli-jelenséget, lehetőség nyílt a vélemények ütközetetésére is.

Szóba került, hogy Bartoli különleges projektjeivel szereti „föltámasztani”, (újra)fölfedezni régi korok művészeit. Felvethető e projektekkel kapcsolatban, hogy mennyiben fakadnak művészi küldetéstudatból, szerepjátékból vagy (ön)iróniából, esetleg mennyire játszanak bennük szerepet (lemez)piaci szempontok. A híres 19. századi énekesnőnek, Maria Malibrannak szentelt albumán Bartoli szinte a nagy előd reinkarnációjaként lép föl, egy videón pedig cérnakesztyűt húzó könyvtári kutatóként keresi a hiteles Malibran-kottákat. Molnár Szabolcs fölhívta a figyelmet arra, hogy Malibran egyszerre énekelt drámai szoprán, „buffo” és alt hangfajokban, a kvázi örökébe lépő Bartoli pedig legalább ennyire összetett jelenség: “bohóc karakterrel megáldott tragika, aki próbál szoprán lenni, miközben mezzo”.

A föltámasztás, föltárás missziója felől értelmezhető Bartoli Mission című albuma is, amelyet a többé-kevésbé elfeledett 17. századi zeneszerzőnek, Agostino Steffaninak szentelt. Szintén mélyrétegekbe ástak Bartoli Vivaldi-lemezei, és ezek – ahogy Molnár Szabolcs fogalmazott – egyenesen zenetörténeti percepciónkat alakították át. Míg 25 évvel ezelőtt Vivaldi elsősorban hegedűversenyek szerzőjeként élt a köztudatban, addig ma már Bartolinak köszönhetően sokan elsősorban operaszerzőként tekintenek Vivaldira.

Molnár Szabolcs zenetörténész, zenekritikus vezette a beszélgetést

Izgalmasak voltak a Molnár Szabolcs által bemutatott Bartoli-felvételek, különösen más interpretációkkal összevetve. Kitűnt, hogy Bartoli milyen tudatosan és bátran él a tempóválasztás szabadságával: két bemutatott felvétel is szokatlanul lassú tempója miatt tűnhet kiemelkedő, jelentős interpretációnak, vagy más szemszögből éppen megkérdőjelezhető „bartolizmusnak”. Érdekes volt a hallgatóság soraiból érkező egyik  kérdés: Bartoli karrierje vajon miért mozdult el a projektek, felvételek irányába, miért nem “áll be” gyakrabban szériában futó operaházi produkciókba. Voltak, akik –  mintegy védelmükbe véve a művésznőt – arra utaltak, hogy Bartoli ma már akkora sztár, hogy “mindent megtehet”, és ha így van, miért ne alakíthatná szabadon karrierjét saját művészi vonzalmai szerint.

A beszélgetés továbbgondolásra érdemes szempontokat adott nemcsak a Bartoli-rajongók és -fanyalgók, hanem a “semleges” érdeklődők számára is. Ők talán éppen az este hatására kapnak kedvet ahhoz, hogy jobban megismerjék az énekesnő munkásságát.

SCHALK
FOTÓ: FSZEK

Fotóalbum

A beszélgetéssorozat következő részében, április 24-én Bartók Concertójának karmestereiről, felvételeiről lesz szó szintén Molnár Szabolcs zenekritikus, zenetörténész moderálása mellett. Részletes információk a Facebook-eseménynél olvashatók. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!

Egészen fantasztikus!

„Egészen fantasztikus!” – hallatszott a közönség soraiból az elragadtatott sóhaj, miután tegnap este könyvtárunk fogadótermében egy bejátszásban elhangzott Tosca imája Sass Sylvia előadásában. Volt, aki vidékről több száz kilométert utazott, hogy jelen lehessen a művésznő hang- és videofelvételekkel illusztrált beszélgetőestjén.

Három művészeti ág, három város és két nagyszerű karmester körül forgott a szó tegnap este könyvtárunk fogadótermében. A főszereplő, aki a témákat összefogta és élettel töltötte meg, Sass Sylvia Kossuth-díjas opera-énekesnő volt. Egy kedves tanítványa, Székács Barbara kérdéseire válaszolva emlékezett pályájára és osztotta meg gondolatatait a termet teljesen megtöltő, lelkes közönséggel.

Sass Sylviával Székács Barbara beszélgetett

Ami a művészeti ágakat illeti, a legendás énekesi pálya sarokpontjai mellett szóba került a festészet is, amely Sass Sylvia életének fontos dimenziója. A művésznő felidézte, hogy gyermekkorában, amikor régész szeretett volna lenni, szívesen rajzolt hieroglifákat, ősi szimbólumokat, aztán a húszas éveiben egy megterhelő németországi próbafolyamat alkalmával festőkészletet vásárolt, és a szállodában elkezdett festeni. Ez felszabadítóan hatott rá, az otthonosság érzetét keltette benne. Megtudhattuk, hogy az országban több helyen – például kis zalai falvak templomaiban – láthatók főleg vallási témájú munkái. Az írás és az irodalom szintén központi szerepet játszik Sass Sylvia életében, jelenleg ötödik könyvén dolgozik. A szárny című kötete nemrég jelent meg (hamarosan könyvtárunkból is kikölcsönözhető lesz), ez lényegében egy teljes esztendő eseményeit átfogó, nyilvános napló. A művésznő elmondta, többen óvták a túlzott kitárulkozástól, de úgy gondolja, írni csak őszintén érdemes. A kendőzetlen ábrázolásra példaként hozta föl Saul Bellow emlékezetes Herzog című regényét.

Sass Sylvia szívéhez három város áll igazán közel, hangzott el az est során: Budapest, Róma és a dél-franciaországi Pézenas. Budapesthez kötődik életének, művészi pályájának nyüzsgő időszaka, tele fellépésekkel, lemezfelvételekkel. Rómában a Római Magyar Akadémián sokáig művészeti tanácsadóként, kulturális nagykövetként tevékenykedett; nagyon szerette ezt a munkát és magát a várost is. Úgy fogalmazott, Pézenasnak köszönheti, hogy egészséges, hogy él: a tengerközeli település klímája, nyugalma és szépsége testileg-lelkileg gyógyhatású. 16 éve van ott háza kerttel, a festésre leginkább ott van módja, ideje.

Minikiállítás Sass Sylvia felvételeiből

Sass Sylvia rengeteg karmesterrel dolgozott együtt pályafutása során, ezen az estén kettőt emelt ki közülük: Lamberto Gardellit és Lukács Ervint. Gardelli a művésznő mentora volt, ami azért is izgalmas, mert az olasz karmester művészete egy olyan hagyomány része, amely Tulio Serafinon és Toscaninin keresztül egészen Verdiig ér el, tőle eredeztethető. Gardelli dirigálásának számos finom megoldása mögött ott van az olasz operajátszás kézzelfogható, élő tradíciója. Mint Sass Sylvia elmondta, Gardelli kérte föl, hogy A lombardok premierjén énekeljen az Erkel Színházban, ezt a nagysikerű, Mikó András rendezte előadást azután egy az egyben meghívta a Covent Garden. A művésznő számos lemezfelvételt is készített Gardellivel – ezek közül a Médeiát tartja a legsikerültebbnek. Szóba került a lemezkészítés hátulütője az élő előadással szemben: ha technikai okok miatt sokszor kell felénekelni egy áriát, akkor bizony nehéz megtartani a hatás frissességét. Lukács Ervinnel szintén a pályája elején találkozott Sass Sylvia. Úgy gondol vissza rá, mint rendkívül „tiszta, pontos kezű” dirigensre, akinek például Mozart-interpretációi kiválóak voltak. Emlékezetes Mozart- és Richard Strauss lemezfelvételeket készítettek együtt, érzékeny zeneművész volt, akinek halála nagyon megrázta az énekesnőt.

Az este során az is szóba került, mint jelent Sass Sylviának a tanítás, annak fényében, hogy a világ legtávolabbi sarkaiból is járnak hozzá növendékek, sokukkal Skype-on tartja a kapcsolatot. A művésznő úgy fogalmazott, a tanítványok jelentik számára a családot, „bennük tud folytatódni”. Ez nem azt jelenti, hogy tanárként ráerőszakolná a saját művészi elgondolásait a növendékekre, inkább abban látja a felelősségét, hogy segítsen egyéniségüket, saját elképzeléseiket kibontakoztatni.

A beszélgetőest után Sass Sylvia könyveit és lemezeit dedikálta

Nem kell bánkódniuk azoknak sem, akik most a terem korlátozott befogadóképessége miatt nem lehettek jelen. Mint végül elhangzott, a Jókai Anna Szalon november 6-i rendezvényén is találkozhat a közönség Sass Sylviával: A szárny című könyvéről beszélget majd vele kollégánk, a Zenei Gyűjtemény munkatársa, Bartók Gergely.

SCH-

Fotóalbum

Andor Évára emlékeztünk

Ma négy éve hunyt el Andor Éva operaénekesnő, az Operaház örökös tagja, Liszt Ferenc-díjas érdemes művész, visszavonulásáig a Zeneakadémia ének tanszékének vezetője. Az évforduló alkalmából a legendás lírai szopránra emlékezett ma este szalonunkban Halmai Katalin operaénekes, a Zeneakadémia docense, az MMA Ösztöndíjasa, Sólyom-Nagy Sándor Kossuth-díjas operaénekes és Angelika Lippe, a Zeneakadémia oktatója, az Andor Évát bemutató, Nyílegyenesen című könyv szerkesztője.

Halmai Katalin mint egykori tanítvány, kolléga idézte fel az énekesnő alakját, művészi egyéniségét, emlékezetes szerepeit: nagyszerűségét Paminaként, Manonként, Donna Elviraként vagy a Székelyfonó leányaként. Kiemelte Andor Éva allűröktől mentes, egyszerű közvetlenségét, hatalmas műismeretét, finoman korrigáló, a növendéket kollégának tekintő pedagógusi hitvallását. Mint elmondta, a Zeneakadémián immár másodszor tartották meg az Andor Éváról elnevezett énekversenyt, amit jövőre országos megmérettetéssé fognak bővíteni.

Angelika Lippe – szintén Andor Éva egykori tanítványa – bemutatta az általa összeállított, az énekesnő pályáját áttekintő könyvet, amely az Operaház örökös tagjairól szóló könyvsorozatban jelent meg. A dokumentum értékű fotókat is tartalmazó kiadvány címe Andor Éva nyílegyenes vonalú művészi karrrierjére utal. Angelika Lippe a bátorságot, a kitartást és a lendületességet nevezte Andor Éva legfőbb emberi-művészi erényeinek.

Sólyom-Nagy Sándor mint egykori kolléga emlékezett az énekesnőre, felidézve kedves alakját, és azt, hogy énekes partnerként mindig abszolút megbízható volt. Elmesélt egy anekdotikus esetet is: egy alkalommal Andor Éva így fordult hozzá: “Sándor, neked mindig ott szól a hangod, ahol te akarod.” Mire Sólyom-Nagy Sándor szerényen így felelt: “Hát pont ez a baj, ott szól a hangom, ahol akarom, de nem ott, ahol kell!”

Az este során felvételről meghallgattunk Andor Éva és Sólyom-Nagy Sándor előadásában egy Brahms-duettet, de élő előadásnak is tapsolhattunk: a II. Andor Éva Énekverseny díjazottjai dalokat és áriákat énekeltek, a többi közt Brahms-, Mendelssohn-, Schubert- és Wolf-műveket. Herczeg Máté, Kissjudit Anna és Kósa Lőrinc meggyőző zeneiségű, áradó energiájú éneklése – Pogány Imola és Rózsa Gábor zongorakísérete mellett – méltó volt a megidézett művésznő emlékéhez. Az este befejezéseként kapott szót a közönség soraiból B. Horváth Andrea, az Andor Ilona Baráti Társaság elnöke, aki arra emlékeztetett, hogy Andor Éva nagy példaképe volt “Ilonka néni”, a legendás karnagy, zenepedagógus. Köszönjük az emlékezetes, lélekemelő estét minden résztvevőnek!

SCH-

Fotóalbum