„Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek”

BESZÉLGETÉS SZÁSZVÁROSI SÁNDORRAL

A melankóliáról, a könnyek öröméről, a halk zene fortissimójáról beszélgettünk könyvtárunkban tartandó koncertje előtt Szászvárosi Sándor gambaművésszel, a hazai gambaoktatás megteremtőjével, a Hungaroton gambaszólistájával. Szóba került az is, miért csodálkozik a közönség a koncertjein az első percekben, miért nagyon nehéz a hangszerével felvételt készíteni, és miért tanítja növendékeit improvizálni egy 16. századi gambaiskolából.

A könnyek művészete a címe annak a CD-nek, amit január 24-én Nagy Csaba lantművésszel egy koncert keretében bemutattok nálunk, a Zenei Gyűjteményben. Miért éppen ezt az elgondolkodtató címet választottátok?
Nem tudom, hogy a mai embernek mennyire elgondolkodtató ez a cím. Lehet, hogy sokakat teljesen hidegen hagy. Ha most megkérdezem valakitől, hogy te hogy vagy, akkor azt fogja mondani, hogy jól. Jól kell hogy legyünk. Te is jól vagy, én is jól vagyok, és az utcán mindenki jól van. Angolul How are you? Fine, thanks, and you?, és ennél már csak a francia semmitmondóbb, mert ha azt kérdezem: Ça va?, a válasz: Ça va. Mintha saját magunknak sem mernénk bevallani, igazából hogy vagyunk, nem mernénk elgondolkodni azon, hogy mi folyik körülöttünk. Ha megnézünk egy festményt a 15-16. századból, akkor gyakran érezzük melankolikusnak. Nem olyan magamutogató, mint egy mai fotó, amin mindenki mosolyog.

A reklámfotókon pláne…

Abszolút. Pál Feri mondta egy előadásában, hogy aki mindig boldog, azzal valami gáz van. Mi ezt a „könnyek művészetét” egy kicsit így gondoltuk… Ott vannak például Dowland dalai, nagyon mély emberi gondolatokat fejeznek ki, komplex szimbólumokat használnak, mint a halott fehér hattyú. Mi a halált valami megfoghatatlannak, titoknak véljük, sőt valami olyannak, amiről nem szabad beszélnünk. Pedig születésünktől haladunk a halál felé – és van ebben valami „könnyek művészete”. Hatalmas súly, hogy ketyeg az óra, de lehet öröm is, hogy valahová tartunk. A reneszánsz és a barokk kor embere jobban át tudta élni, hogy valahová tart, mert aki megszületett, nem biztos, hogy megérte a pár hetes kort. Egy anya nem biztos, hogy túlélte a szülést. Egy kicsit erre próbálunk reflektálni. Ezért nem valami vég nélküli ünneplésre kell számítani a koncerten, inkább önismereti túrára.

Szászvárosi Sándor: “Szerelmes akarok lenni a művekbe”

Az aktivitás, a teljesítmény, az erő kultuszát éljük ma. Van az emberekben fogadókészség a melankóliára?
Nem tudom, hogy van-e. Mindenesetre a művészet egyik fontos meghívása, hogy egy kicsit gyógyítsa a lelket. A művészeknek pedig kötelességük tálalni a közönségnek mindazt, amit művészi értéknek tartanak. A repülő is úgy megy, hogy a teste állandóan fölfelé áll, egyfolytában fölfelé kell repülnie ahhoz, hogy szinten tartsa magát. Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek. Ez áll az én munkámra, a növendékeimre, a közönségre.

Háromszáz év zenéjéből válogattatok a CD-re melankolikus hangulatú műveket, alapvetően a reneszánszra koncentrálva. Hogyan merült föl az ötlet, hogy éppen egy ilyen témájú albumot készítsetek?
Odáig kell visszamennem, hogy négy-öt éve megismerkedtünk Nagy Csabával, és elkezdtünk együtt dolgozni, kicsit kóstolgattuk egymást. Kiderült, hogy egyikünk habitusától sem idegen rácsodálkozni a dolgokra, a mindenségre, csak úgy szemlélődni. Sorba raktuk azokat a műveket, amiket egymás kóstolgatása közben játszottunk, és kiderült, hogy ezek a nagyon mély gondolatokat kifejező, lassú zenék mindkettőnket megfognak. Aztán lett ebből a közös munkából egy-egy hangverseny. Csaba Felsőörsön lakik, ahol van egy román kori, csodálatos templom, az első koncertet ott tartottuk. Elbűvölő volt az a pici hely, a közönséggel szinte egyenként, külön-külön kapcsolatot lehetett tartani… Ott éreztük meg, hogy érdemes lenne az anyagból összeállítani egy albumot. A felvétel a dunakeszi Szent Mihály templomban készült, aminek nagyon jó az akusztikája és az atomszférája. A CD-re feloldásként könnyebben befogadható darabokat is válogattunk, és egy kicsit más a darabok sorrendje is, mint a koncerteken.

A CD sorrendje csalogatóbb?
Igen… (nevet) Más felépítést kíván egy koncert és egy CD, mert másként hatnak. A Rognoni-darabot, koncerteken az aranymetszés helyén, amolyan csúcspontként szoktuk játszani, a CD-n a második szám.

A koncerteket hogyan fogadta a közönség?
Úgy érzem, jól szokták fogadni. Sokan vannak, akik jól érzik magukat egy elgondolkodtató koncerten, amihez nekik is hozzá kell tenniük a saját gondolataikat, amikor nem olyan erővel húzza őket a zene folyamata, mint egy nagyzenekari előadás során. Gondolj bele, hogy jön két ilyen hangszer: a lant, ami nem egy harsogó, hangos instrumentum, és jön hozzá a viola da gamba, ami ugyan tud lényegesen harsányabb lenni, mint a lant, de ez esetben a lanthoz idomul. Zárójelben megjegyzem, hogy nagyon jólesik nem harsányan játszani. Aki nem volt még ilyen koncerten, aki nem mindennapos régizene-hallgató, az úgy van vele, hogy hát azért ez nagyon halk! De ha kierősítenénk, akkor is lenne egy minimuma meg egy maximuma, és a dinamikai távolság nem lenne nagyobb. Vagyis az elején, amíg megszokja a közönség a hangzást, addig van pár perc, ami alatt sokan felteszik magukban a kérdést: ez ennyi? Igen, ez ennyi! Háromszáz évvel ezelőtt a lantzenére táncoltak. Ma ez fura, de pár perc alatt meg lehet szokni. Ennek a zenének is van amplitúdója, igenis van fortissimója és pianissimója.

Nehéz volt rátalálni a darabokra vagy éppen a bőség zavarával küzdöttetek?
Hatalmas a tárháza ennek a zenének, ezért inkább a darabok kihagyása okozott gondot. Nehéz valamit elengedni azzal, hogy ezt már ne rakjuk bele a programba, mert hosszú lesz, mert a közönség türelmére is kell gondolni. A Flow my tears témájára például Dowland hat vagy hét fantáziát írt, most akkor melyiket válasszuk? Szívünk szerint mindet eljátszanánk, de azt nem lehet. Mindemellett a gamba hangjának, úgy érzem, van valami többlete a többi hangszerhez képest, lehet hosszú ideig hallgatni, lehet gondolatokat megfogalmazni rajta, mintha az ember lelki gyakorlaton venne részt.

Szerepelnek a CD-n olyan művek, amelyek eredetileg nem gambára, hanem hegedűre íródtak – Nicola Matteis és John Playford szerzeményei. Mi indokolja, hogy ezek gambán szólaljanak meg? A korabeli előadói gyakorlatban is volt erre példa?
A korabeli gyakorlatban valószínűleg nem volt mindennapos, hogy hegedűdarabokat gambás játsszon. Forquray-ről, a francia zeneszerzőről és gambavirtuózról írták le, hogy ő aztán még hegedűkottából is tudott játszani. Én is hegedűkottából játszom mind a két darabot, csak egy oktávval lejjebb, mint a hegedűsök. A gamba hangja fényes, főleg a fölső regiszterében, ezért nem zavaró, hogy nem az eredeti magasságban szólalnak meg a művek. Leclairnek vannak két hegedűre, illetve két fuvoára írt triószonátái, de van egy olyan is, ami fuvolára és gambára íródott. Innen jött az ötlet, hogy ha a fuvola és a gamba nem zavarja egymást, akkor próbáljuk ki a hegedű szerepében a gambát más zenéknél is. Playford műve egy La folía–variáció, amit annak idején számtalan formában játszottak, ezért sem idegen tőle, hogy gambán szólaljon meg. Matteis darabja nehezebb kérdés, mert ott a hegedű gyorsaságára is alapoz a zeneszerző. Azért mertem beválasztani, mert noha a hegedű gyorsaságával nem szeretnék, nem is tudnék versenyezni, a gamba is gyors reagálású hangszer. Remélem, hogy a gambás előadással újdonságot tudunk mutatni.

A viola da gamba a reneszánsz és a barokk egyik fő hangszere volt, ma leginkább a csellóhoz érezzük közelinek, de kevesen tudják, honnan jött és aztán miért tűnt el a 18. század második felére.
Mint minden vonós hangszernek, a gambának is pengetősök voltak az elődei. A legkorábbi gambákon sok húr volt, ezek össze is szóltak. A csengő-bongó hangzás megmaradt a későbbi gambáknál is. Fontos sajátosság, hogy a nagybőgőhöz – ma élő egyetlen rokonához – hasonlóan a gamba háta teljesen lapos. Létezett szoprán, alt, tenor és basszus változata is – az Erzsébet-kori Angliában pedig rendkívül népszerű volt a consort, amelyben a gamba család különböző méretű tagjai együtt szólaltak meg. Dowland a dalait megírta lantfantáziaként is, majd készített belőlük énekegyütteseknek, aztán consortoknak szánt verziót is, így rögtön egy szélesebb közönséghez tudta eljuttatni a zenéjét. Voltak olyan nagyméretű kották, amiket kitettek egy asztal középére, és körbeültek: a kotta minden oldalról olvasható volt. Gondoljunk bele, milyen közösségformáló ereje lehetett ennek: együtt alkotni valamit, együtt lélegezni… Mivel a tenor hangszernek volt megfelelő magas és mély fekvése is, ő kapta meg a dallamot játszó, az igazi gambairodalmat játszó szerepet. Történtek kísérletek arra, hogy másként faragják a hangszert vagy más típusú vonókat készítsenek. Így aztán ma más-más vonót használunk különböző korok zenéjéhez: sokkal jobban lehet egy korai zenét korai vonóval, egy késeit kései vonóval játszani. A 18. század első felében Bachnál kapott érdekes szerepet a hangszer, ő a gambát mindig az elmúlás kifejezésére használta: Máté-passió, János-passió, 106-os kantáta. Mintha Bach tudatosan épített volna a hangszer melankóliájára. Amikor a hegedűcsalád tagjai kiszorították a gambát, egy sokkal extrovertáltabb hangzás kapott teret, a megváltozó igényeknek a gamba már nem felelt meg. Az 1700-as évek második felében Carl Friedrich Abel azt kéri, hogy vele együtt temessék el a gambáját. Ez a valóságos temetés a hangszer jelképes sírba tétele is volt.

Nem maradhatott fenn túl sok eredeti hangszer a reneszánsz korból. A te gambád kópia vagy eredeti?
Kópia. Egy 1671-ben Jacob Steiner által készített tenor hangszer másolata, Pavel Cely brnói mester műhelyéből. Az eredeti José Vazquez magángyűjteményében van, én többek között nála tanultam Bécsben.

Néhány hónappal ezelőtt az ország egyetlen historikus klarinétosával, Egri Mártonnal beszélgettem, és ő mondta, hogy a kópiák drágábbak, mint egy eredeti régi klarinét. Ez a gambák esetében is így van?
Nem. Az eredeti ára… kimondhatatlan (nevet). A vonós hangszer értéke mindig nő.

Tenor gamba Pavel Cely brnói mester műhelyéből. Egy 1671-ben Jacob Steiner által készített hangszer másolata

A növendékeid hogyan jutnak hangszerhez?
Amíg egy iskolának nincs több évtizedes múltja, nincsenek saját hangszerei, addig nagyon nehezen. Bérlünk, kölcsönkérünk.

A Ward Mária és a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakgimnáziumban is tanítod a viola da gambát, sőt, te indítottad el a hangszer alap- és középfokú oktatását itthon. Milyen korú, előképzettségű növendékekkel foglalkozol?
Nem középiskolás korúakat tanítok, hanem főként olyanokat, akik mellette a Zeneakadémiára vagy más egyetemre járnak. A nálunk végzett növendékek OKJ-s bizonyítványt kapnak. Sajnos a Zeneakadémián nem oktatnak viola da gambát, ezért aki szeretne továbbtanulni, az vagy valamilyen más hangszerből szerez diplomát itthon, vagy külföldre mehet. Én megpróbálok ez utóbbira biztatni mindenkit, mert jó megismerni más kultúrákat, plusz tudást fölszedni. Egyetemi szinten tanulható a hangszer Ausztriában, Olaszországban, Németországban is sok helyen. Baselben működik egy nagy régizenei központ, egy növendékem ott tanult Paolo Pandolfónál, egy másik most van kint Hágában, ketten Angliában tanulnak.

Mennyire érdeklődnek a fiatalok a gamba iránt?
Egyre többen jönnek. Van egy nagyon kedves kollégám a Bartók konziban, Dinyés Soma, aki sok vonós növendéket irányít hozzám. Fantasztikus, amit csinál: „csöpögteti” a fiataloknak a régizenélés, a gambázás szépségét…

Látsz arra esélyt, hogy a Zenekadémián is legyen gambaoktatás?
Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Az oktatási rendszerünk egy kicsit lassabban fordul, mint másutt, a régizenélésnek sincs olyan hagyománya nálunk, mint külföldön. János passiót budapesti kamarazenekarok még mindig minden további nélkül játszanak gamba nélkül, amikor pedig Bach gambára írta, igaz, csak nagyon kevés tételt, de azt akkor is gambára. És nem azért írta gambára, mert a csellista nem tudta eljátszani, hanem mert ennek a hangszernek a hangkészletét, hangszíngazdagságát érezte megfelelőnek. Bachot „szent tehénnek” tartjuk, akihez nem szabad hozzányúlni, de azért  érdekes, azokat a tételeket mégis csellóval játszatjuk… (nevet)

Hogyan lettél csellóművészből gambaművész? Hogyan találkoztál a hangszerrel és mi fogott meg benne?
Láttam egy filmet. Minden reggel a címe, Saint-Colombe-ról és Marin Marais-ról szól, egy csoda! A feleségem – akkor még menyasszonyom – mondta, hogy feltétlenül nézzem meg. Odáig nem voltam nagy barátja a historizmusnak, nem értettem a lényegét, nem értettem a gambázást sem: miért jó az, ha valaki gambázik, amikor csellón mindent el tudunk játszani. Azóta rá kellett jönnöm, hogy azért ez nem így van. Amit gambára írtak, azt egyszerűen nem lehet eljátszani más hangszeren: a gamba hangolása, struktúrája más. A film végére azt mondtam: meg kell ismernem közelebbről a gambát, mert olyan dolgokat lehet csinálni vele, amit a modern hangszerekkel nem. Ezt ki kell mondani: nem lehet, és kész.

Mi az a plusz, ami a gambában van például a csellóhoz képest?
Az a bizonyos melankólia: világos és mégis sötét, mosolyog és mégis könnyezik. A vonófogás is ezt segíti. Nem tudunk úgy játszani rövid hangokat, hogy emelgetjük a vonót, mint a csellónál, mert nincs a kezünkben a vonó: elsősorban a húron van rajta. Ettől lesz hihetetlen zengése még egy rövid hangnak is. Lehet gyorsan is játszani rajta, nemcsak egyszerűen a lassúságból adódik a melankólia. Egyszer valaki megkért, mutassak már neki a gambán valami vidám zenét is. Amiről én azt gondoltam, hogy ez már tényleg felhőtlen vidámság, arra ő azt mondta, hogy ez még mindig szomorú (nevet).

Korábban is számos CD-t készítettél, a Hungarotonnál Johann Schenk és Johann Friedrich Ruhe szonátáit vetted fel, mindkét album világpremier volt. Előadóként mi a nagyobb kihívás: koncertezni vagy hangfelvételt készíteni?
Ez a hangszer – némi túlzással – alkalmatlan arra, hogy felvételt csináljon vele az ember. Elhangolódik, zajos, nagyon könnyen besípol, csörög, serceg. Ezeket mind hallja a mikrofon. A modern vonós hangszerekkel sem könnyű felvételt készíteni, de itt az alapfeltételek hiányoznak. A gamba mindenre reagál, tényleg nagyon sokat kell hangolni. És ami elmegy egy koncerten, az stúdióban nem elfogadható. Ha a közönség hallja, hogy egy kicsit elhangolódott a hangszer, nem várja el, hogy azonnal álljak meg és hangoljak, fontosabb, hogy zavartalanul kibontakozzon a zenei folyamat. Ennek ellenére tulajdonképpen szeretek felvételt készíteni, mert jó egy olyan dolgot rögzíteni, ami egyébként elszáll az éterben. A zenésznek nincs más a kezében, ami fennmarad, csak a felvételek. A modern élethez amúgy is hozzátartozik, hogy mindent rögzítünk, lefotózunk, levideózunk. Ennyi úri huncutságot én is megengedek magamnak.

Milyen új projektekre készülsz? Esetleg várható újabb CD?
Tervem rengeteg van, egy-két életre elég lenne (nevet). Egy felvétel készítése nálam nem úgy kezdődik, hogy veszek egy kottát a kezembe, és azt most azonnal… Nem, én először szerelmes akarok lenni a művekbe. Csak utána, a megszületett szerelmet szeretném csak rögzíteni. Vannak ilyenek, Marin Marais néhány műve, néhány középkori program, tehát most is fel tudnék sorolni két-három CD-re valót. De most nagyon motoszkál bennem a CD-k mellett valami más is: hogy lehetne úgy alakítani… az életet, a művészetünket, hogy visszanyerjük az közönségünket a mobiltelefontól, az internettől, a tévétől, az autótól, kinek mi a mániája. Szinte észre sem vesszük, hogy határtalan értékektől távolodtunk el: az olvasástól, a zenehallgatástól.

Mit tud tenni egy zenész az értékek mentése érdekében?
Nehéz kérdés, amikor még baráti körben is úgy néznek rám, mint a fehér hollóra. „Jó, rendben van, hogy gambázol, de mivel foglalkozol?” Két dolog talán segíthetne. Az egyik az improvizáció. Ha meg lehetne szerettetni a gyerekekkel, akkor talán vissza tudnánk nyerni őket a hangszertanulásnak. Erre a gamba kifejezetten alkalmasabb, mint a hegedű. A növendékeimet Diego Ortiz 16. században írt gambaiskolája alapján tanítom improvizációra – a CD-n és a koncerten is elhangzik a kétkötetes műből egy darab – , és nem is gondoltam volna, mennyi nyereséggel jár a használata. Javítja a növendékek hallását, ritmusérzékét, és hihetetlen közösséget teremt. A másik: a szórakoztató zenétől el kellene lesni azokat a technikákat, marketingmódszereket, amelyekkel eléri és megnyeri a közönségét. A szórakoztató műfajban e tekintetben hihetetlen potenciál van a videoklipektől a közösségi média használatán át a hatásos plakátokig. Nekünk is meg kell tudnunk szólítani az embereket: gyere és hallgasd, gyere és csináld!

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: SZÁSZVÁROSI SÁNDOR
Fotóalbum

 

Reklámok

„Nem elég eljátszani szépen”

BESZÉLGETÉS MIRANDA LIUVAL

Hétévesen szólóhangversenyt adott, tízévesen fölvették a Mozarteum különleges tehetségeket képző intézetébe, tizenkilenc évesen a Concerto Budapest koncertmestere lett. Könyvtárunkban tartott hangversenysorozata előtt Miranda Liu kaliforniai születésű, Budapesten élő hegedűművésszel beszélgettünk Bartókról és Debussyről, Amerika és Európa zenei életéről, a csodagyerekekről, de szóba került Ruggiero Ricci fantasztikus balkéz-technikája is.

Többször koncerteztél már könyvtárunkban, de amire most készülsz zenésztársaiddal, az különösen izgalmas. Mire számíthatunk?
Háromrészes koncertsorozat indul a Zenei Gyűjteményben január 11-én Két arckép címmel. A huszadik század két nagy zeneszerzőjéről, Bartókról és Debussyről igyekszünk portrét festeni szavakkal és zenével, kamaraműveiken keresztül. Amikor felkérést kaptam a projektre, rögtön Bartók jutott az eszembe, aki nagyon közel áll a szívemhez. Mellette Debussyre esett a választás, mert ő volt Bartók egyik példaképe. A két szerző kamaraművei nagyon jól illeszkednek egymáshoz. A sorozat első koncertjének Virágzás a címe, erre a korai Bartók- és Debussy-darabok közül válogattunk. Áprilisban Az emberélet felén címmel a két komponista érett alkotói időszaka kerül sorra, végül májusban a Búcsú elnevezésű zárókoncerten Bartók néhány kései darabját játsszuk.

Debussy és Bartók kortársak voltak, noha nem tartoztak ugyanahhoz a generációhoz, és személyesen nem is találkoztak. Hogy érzed, a koncerteken elhangzó műveik párbeszédbe lépnek-e egymással?
Szerintem Bartók zenéjében érezhető Debussy hatása, mégis nagyon más a két stílus. Az is érdekes, hogy korai darabjaik mennyire eltérnek a későbbi műveiktől. Például Debussy G-dúr zongoratriója, amit 18 évesen írt, és amit az első koncertünkön játszunk majd, sokkal romantikusabb, mint az érett Debussy-darabok. Bartók 1902-ben írt Andante hegedűre és zongorára című művéről is kevesen mondanák meg, hogy ki szerezte. Ezt a nagyon ritkán játszott, szintén romantikus művet is előadjuk a sorozat első koncertjén.

Elhangzik majd Bartók II. hegedű-zongora szonátája is, amit a diplomahangversenyeden is játszottál. Melyik áll hozzád legközelebb a sorozatba beválogatott darabok közül?
Az az igazság, hogy mindkét zeneszerző személyes kedvencem, nehéz kiemelni egyetlen művet. Imádom a Bartók-vonósnégyeseket, a Central European String Quartettel, amelynek első hegedűse vagyok, nagy hangsúlyt fektetünk rájuk. A sorozat áprilisi koncertjén játsszuk majd a IV. vonósnégyest. Ez volt az első mű, amit együtt játszottunk a kvartettel 2017-ben, nagyon szeretem. Ha egy kedvenc művet kellene választani, akkor ez lenne az. De izgalmas lesz előadni Borbély Lászlóval és Szabó Judittal a már említett Debussy-triót is. Most játszom először, nagyon sok a szín benne.

Kevesen tudják rólad, hogy nemcsak hegedűművész vagy, hanem zeneszerzői háttered is van. Saját műveiden esetleg érezhető-e Debussy vagy Bartók hatása?
Az az igazság, hogy az utóbbi időben nem nagyon írtam darabokat. Kiskoromban igen, és játszottam is a saját műveimet, valamint mások is játszották őket. Voltak köztük szólóhegedűre írt szerzemények, duók hegedűre és zongorára, duók két hegedűre, volt egy vonóstrió, egy szoprán hangra írt dal. Modern stílusú művek, de azt nem mondanám, hogy Debussy vagy Bartók hatása érezhető rajtuk. Mindenesetre örülök, hogy a komponálást is kipróbáltam, mert azóta jobban értem a folyamatot, amelynek révén létrejön egy zenedarab.

Ha azt a szót hallod, hogy csodagyerek, mi jut először az eszedbe?
Az, hogy valaki nagyon fiatalon képes kimagasló színvonalon játszani. Vannak, akik szerint egy gyerek élettapasztalat hiányában nem tudhat olyan jól, értelmesen zenélni, mint egy felnőtt. Szerintem viszont nemcsak az élettapasztalat számít, hanem az is, hogy valaki mennyire ismer egy zenei nyelvet, mennyit játszott egy adott szerzőtől. Egy gyerek is benne élhet a zenében, ezért szerintem nem olyan fontos az életkor.

Nem véletlenül firtatom ezt. Hároméves korodban már zongorakoncertet adtál, hétévesen hegedűs szólistaként léptél föl. Csodagyereknek érezted magad?
Kaliforniában születtem, és egy olyan iskolába jártam, ahol nagyon tehetséges, okos gyerekek tanultak, nem éreztem magam különlegesnek köztük. Sokan sportoltak, versenyeket nyertek, én csak annyiban voltam más, hogy nem sportoltam versenyszerűen, inkább zenéltem. Édesanyám zongoraművész, először tőle tanultam zongorázni, aztán elkezdtem hegedülni. De a zene mellett jutott idő balettra, teniszre is. 9-10 évesen döntöttem úgy, hogy hegedűművész szeretnék lenni.

Komolyan foglalkoztál a zongorával és a hegedűvel is, de egy idő után választani kellett…
Igen, két hangszeren gyakorolni nagyon sok lett volna. A hegedű nehezebb, mint a zongora, főleg az elején. Ahhoz, hogy szép legyen a hegedűhang, nagyon sokat kell dolgozni, ezért az órákra készülve egyre többet gyakoroltam hegedűn, és lassan beleszerettem a hangszerbe.

Emlékszel, hogy hétévesen mit játszottál az első fellépéseden?
Az biztos, hogy az a koncert is egy könyvtárban volt (nevet). Úgy emlékszem, többek között Dvořák szonatináját, Oskar Rieding egyik hegedűversenyét, Mozart-táncokat és Kreislert játszottam.

Tízéves korodtól Salzburgban, a Leopold Mozart Intézetben, illetve a Mozarteumban tanultál. Hogy kerültél Kaliforniából Salzburgba?
Egy nyári kurzusra mentünk el anyukámmal, és nagyon megtetszett a város, az egyetem. Úgy gondoltuk, a fejlődésem szempontjából jó lenne, ha Salzburgban tanulnék, és közelebbről megismerkednék az európai kultúrával. A Leopold Mozart Intézet a Mozarteumon belül a fiatal különleges tehetségek képzésével foglalkozik, felvételi után ott folytattam a tanulást. Nemcsak hegedűoktatást kaptunk, hanem sok zeneeleméletet is, karmesteri ismereteket, nagyon komoly óráink voltak. Négy év után aztán egyetemi szinten tanultam tovább a Mozarteumban.

A hegedűművészi diplomádat mégsem Salzburgban, hanem a Zeneakadémián szerezted. Hogy kerültél Budapestre?
Véletlenül…(nevet). Erasmus ösztöndíjjal jöttem egy évre, aztán annyira megszerettem itt akkori tanáromat, Perényi Esztert, és annyira megtetszett a város, hogy úgy gondoltam, maradok. Salzburg nagyon szép, de mégiscsak kisváros, Budapest viszont nagy és izgalmas. Hat év után jólesett a környezetváltozás.

Sokat koncerteztél az Egyesült Államokban és Európában is. Látsz-e különbséget az amerikai és az európai komolyzenei élet között? Mások-e az elvárások, más-e a közönség?
Nem nagy a különbség, de azért van. A komolyzene Európában és Magyarországon is sokkal inkább része az emberek hétköznapjainak, mint Amerikában. Az USA-ban nagyon drágák a koncertjegyek, inkább csak az igazán jómódúak tudnak rendszeresen koncertre járni. De a közönség mindenhol hálás.

A Zeneakadémián szereztél mesterdiplomát 2017-ben a legmagasabb kitüntetéssel, jelenleg a doktori iskola hallgatója vagy. Megvan már a disszertációd témája?
Igen, Benjamin Britten hegedűre komponált műveiről írom a disszertációmat, és egy doktori koncertet is kell majd tartanom. A kettő közül a koncert lesz a könnyebb (nevet). Két éve játszottam Britten hegedűversenyét, és nagyon megtetszett. Magyarországon ritkán előadott, alig ismert alkotás, pedig szerintem igazi mestermű, bátran összehasonlítható a 20. század nagy hegedűversenyeivel, Bartókéval, Prokofjevével. A Zeneakadémián, a doktori iskolán korábban senki nem foglalkozott a darabbal, ezért választottam témául.

Miranda Liu, a Concerto Budapest koncertmestere FOTÓ: KARL PETZKE

Milyen nyelven írod a dolgozatot?
Angolul. Bár magyar nyelvű a doktori képzés, a disszertációt nem kötelező magyarul megírni. Brittenről kevés a magyar nyelvű forrás, ezért találom praktikusabbnak az angolt.

Azért is kérdezem, mert csodálatosan jól beszélsz magyarul. Miért tanultad meg ezt a nehéz nyelvet? Zenészként az angollal, némettel is boldogulnál.
Azért tanultam meg magyarul, mert itt vagyok, és kellemetlen lenne, ha nem érteném, mit mondanak az emberek. Bár Magyarországon sokan beszélnek angolul, ha valaki személyes kapcsolatokat szeretne építeni itt, akkor azért fontos, hogy magyarul szólaljon meg. Nyelvórákra jártam, igazából jobban írok magyarul, mint ahogy beszélek.

Mindenesetre gratulálok a magyartudásodhoz!
Köszönöm (nevet).

19 évesen lettél a Concerto Budapest koncertmestere 2016-ban. Nem néztek rád furcsán az idősebb zenészek, hogy mit keres itt ez a kislány?
Nem, szerencsére rögtön elfogadtak. Nagyon örülök és hálás vagyok ezért, nemcsak nagyszerű zenészek, hanem nagyon kedves emberek is a kollégáim.

Mi kell szerinted ahhoz, hogy valaki jó koncertmester legyen?
Fontos, hogy nagyon gyorsan meg tudja tanulni a darabokat. Egymás után jönnek az újabb és újabb koncertek, hatalmas a repertoár, kevés az idő, és ugye az egész vonóskar a koncertmestert követi. A koncertmester szólampróbákat tart, vonásokat ír, mutatja a játékmódot. Minden darabnak millióféle jó interpretációja van, ezért muszáj egységet kialakítani a zenekarban. Persze szabad a zenészeknek is elmondani a véleményüket, és a karmester is hol erre, hol arra indulhat el a próbákon. Ez nem baj, sőt hasznos, mert ha a próbákon több irányt kipróbálunk, akkor a végeredmény érettebb lesz. Fontos az is, hogy a koncertmester jól tudjon kommunikálni, mert mint minden munkahelyen, egy zenekarban is végül emberi kapcsolatokról van szó. Tudnia kell, mikor és hogyan mondja az instrukciókat, hogy hatékonyabb legyen a munka.

Említetted már a Central European String Quartetet, amelynek alapító tagja és első hegedűse vagy. A név a megcélzott repertoárra utal?
Igen, az elmúlt évadokban sokat játszottunk Bartókot, Dvořákot, Janaceket, Smetanát, de Haydnt, Beethovent, Brahmsot is. Szeretnénk tematikus, közép-európai műsorokat összeállítani. És arra is utal a nevünk, hogy Budapest fontos zenei központ Közép-Európában.

A régi szerzők művei mellett a kortárs zenére is figyeltek: nemrég zeneszerzői pályázatot írtatok ki vonósnégyes elkészítésére…
Az Óbudai Társaskörben játszottunk tavaly májusban a Madarak és fák napján egy madaras tematikájú műsort, ez adta az ötletet, hogy a következő szezonra összeállítsunk egy pacsirtás programot. Eszünkbe jutott néhány darab, de több kellett volna, ezért arra gondoltunk, hogy érdemes lenne kortárs szerzőket felkérni vonósnégyesek komponálására. Végül pályázatot írtunk ki, amelynek ajánlott témája a pacsirta volt. Szerettük volna ezzel is segíteni a kortárs zeneszerzőket és szélesíteni a vonósnégyes-repertoárt. 75-en jelentkeztek pályaművel, úgyhogy jelenleg legalább 40 pacsirtás vonósnégyes van a világon (nevet). A győztes, Leonardo Mezzalira darabját többször eljátsszuk majd, először most februárban az Óbudai Társaskörben, de szeretnénk később a többi díjazott munkáit is előadni.

Játszol zenekarban, koncertszólistaként és kamarazenészként is – a pályádnak ez a három iránya egyformán fontos számodra, vagy valamelyik különösen közel áll hozzád?
Ez a három egyformán közel áll hozzám, de nagyon nehéz kiegyensúlyozni, eltalálni az arányokat. Nyilván nagyon sok munkát ad a zenekar, a koncertmesteri állásom. De fontosnak tartom, hogy játsszak szólistaként és kamarazenészként is. Minél jobban tudok kamarázni vagy kvartettezni, annál jobban tudok egy egész szimfonikus zenekart vezetni. Az egyik segíti a másikat. A zenekar részei is párbeszédet folytatnak egymással, mint a kamarazenében a hangszerek. Koncertmesterként pláne fontos a szólózás is, mert sok darabban van hegedűszóló, amit a koncertmester játszik. Másrészt a zenekari tapasztalataim előrevisznek a kamarában és a szólóban is. Beethoven hegedűszonátáit előadva éreztem, mennyit segített, hogy játszottam a szimfóniákat. Bevillan például, hogy ez most egy fúvós szólam, nem elég, hogy mozogjon a kezem a hegedűn, és eljátsszam tisztán, szépen, hanem bele kell vinni valamilyen színt. De ez szerintem egy zongoristánál is így van: egy Beethoven-szonátát játszva segít, ha a zongorista arra gondol, ez most egy tutti rész, ez egy oboaszóló, ez egy vonós kíséret.

Miranda Liu kedvence a régi nagy hedűsök közül David Oistrakh és Michael Rabin

Olyan híres művészek mesterkurzusain vettél részt, mint Ruggiero Ricci, Igor Oistrakh, Perényi Miklós, sok neves karmesterrel is együtt dolgoztál. Ki tette rád a legnagyobb hatást?
Hatalmas élmény volt 11 évesen Ruggiero Riccinek eljátszani Mendelssohn hegedűversenyét. Nagy lehetőség volt ez, sajnos Ricci néhány évvel később elhunyt. Majdnem három órát foglalkozott velem. Kaliforniában találkoztunk, ott élt élete utolsó időszakában. Sok mindent megmutatott különleges balkéz-technikájából, amelynek az a lényege, hogy fekvésváltások helyett csak ujjainak nyújtásával játszott. Persze én nem pont ugyanezzel a technikával játszom most, de segít, hogy megismertem ezt is.

Ha már Riccinél tartunk, a régi nagy hegedűsök között van-e kedvenced?
David Oistrakh és Michael Rabin. Mindketten gyönyörűen játszottak. Főleg a hegedűhangjuk, tónusuk és a zenei ízlésük az, ami megfog. Ma is vannak nagyszerű hegedűsök, technikailag talán még jobbak is, mint a régiek, a régi mesterekben mégis érezni valami különlegeset: szerintem kicsit őszintébben játszottak.

Ezek szerint szoktál hangfelvételeket hallgatni.
Igen, bár azokat a darabokat, amiket éppen játszom, nem hallgatom meg, mert nem szeretném, hogy befolyásoljon a felvétel.

Mit tartasz eddigi legnagyobb sikerednek?
Sok-sok izgalmas, felejthetetlen emlékem van számos hazai és külföldi fellépésről. Például amikor 14 éves koromban szólistaként debütáltam a Rhode Island Philharmonic Orchestra-val: két nap alatt négy teltházas koncerten játszottam Ravel Tzigane-ját a Veterans Memorial Auditoriumban összesen több mint húszezer iskolásnak. Óriási élmény volt a diplomakoncertem is 2017-ben a Zeneakadémia Nagytermében. Bach a-moll szonátája és Bartók II. szonátája mellett Dvořák hegedűversenyét játszottam – akkor már egy éve a Concerto Budapest koncertmestere voltam, és a zenekar eljött kísérni.

Drukkoltak neked, gondolom…
Igen, és nagyon szépen játszottak (nevet).

Mit szólnál hozzá, ha egy kis időutazással zárnánk a beszélgetést? Képzeld el, hogy nem 2019 van, hanem 2029. Hol él, mit csinál majd Miranda Liu tíz év múlva?
Remélem, hogy tíz év múlva is ugyanilyen sok koncertem lesz, és talán akkor is Budapesten élek majd, mert nagyon szeretek itt lenni. Remélem, addigra meglesz a doktori fokozatom is….

Az sokkal hamarabb meglesz szerintem…
Igen, négyéves ez a képzés, két év van még hátra (nevet).

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: KARL PETZKE, SUHA PÉTER
Fotóalbum

„Ha egy növendék tanulni akar, én melléállok”

BESZÉLGETÉS KISS JULIANNÁVAL

Mi a különbség a tökéletes játék és az igazán megragadó zenélés között? Mi kell ahhoz, hogy egy zenei verseny építse a résztvevők személyiségét? Kiss Julianna zongoraművészt, Bonis Bona díjas zenepedagógust, a Danubia Talents nemzetközi zenei verseny létrehozóját kérdeztük. A verseny 2018-as győztesei január 4-én újévi koncertet adnak könyvtárunkban.

Mire számíthat a közönség a koncerten? Kik lesznek a fellépők?
A Danubia Talents 2018-as győztesei közül kerülnek ki az előadók. Puskás Máté 16 éves, Chopin-, Liszt- és Bartók-darabokat zongorázik majd. A versenyen olyan technikával, hangszínnel és zeneiséggel játszott, ami igazán megragadta a zsűrit. Puporka Jenő 17 éves, ő Schubert-, Weiner-, Bach- és Bottesini-műveket ad majd elő nagybőgőn. A versenyen nemcsak technikailag kiválóan uralta hangszerét, hanem zeneileg is értelmezte és értette darabjait. Végül Kiss Zsuzsanna és Máté Hanna játszanak majd ritkán hallható négykezes zongoraműveket, köztük Poulenc és Ligeti egy-egy szerzeményét. De lesznek a műsorukban vidám, az újévi hangulathoz illő darabok  is.

Kiss Julianna

Mi a helyes megfogalmazás: ön a Danubia Talents nemzetközi zenei verseny alapítója, fő szervezője, művészeti vezetője, megálmodója – vagy mindez egyszerre?
Művészeti vezetője vagyok, és természetesen az egyik alapító tag Kiss Mária és Moravcsik Attila mellett, akikkel együtt álmodtuk meg a versenysorozatot.

Hogyan támadt az ötlet, hogy létrejöjjön a Danubia Talents?
Zongoratanár vagyok, mindig voltak ügyes növendékeim, akikkel lehetett versenyezni itthon és külföldön. Olaszországban járva találkoztunk támogató jellegű zenei versenyekkel, és úgy gondoltam, hogy itthon is létre kell hozni egy ilyen típusú versenyt.

Mitől támogató egy verseny? Vagy kérdezhetem úgy is: a Danubia Talents miben más, mint a többi zenei megmérettetés?
A versenyt több előadói kategóriában – például zongora, vonós, fúvós, kamara, ének, harmonika – öt korcsoport számára írjuk ki gyermekkortól felnőttkorig, felső korhatár nélkül. Más versenyektől eltérően nincs konkrétan meghatározva, hogy mit kell játszani, csak azt írjuk elő, milyen hosszú lehet a műsoridő. A támogató jelleg megnyilvánul abban is, hogy a 6-10 éves résztvevők mindenképpen támogató díjazásban részesülnek, hogy zenei tanulmányikat örömmel folytassák. Az idősebb versenyzőknek koncertlehetőségeket és más szakmai lehetőségeket biztosítunk, így próbáljuk őket segíteni pályájukon.

Úgy tudom, a harmadik, második és első díj mellett úgynevezett abszolút első díjat is adhat a zsűri, de ezt csak a legkiemelkedőbbek kaphatják…
Igen, abszolút első díjat az a versenyző kap, aki nemcsak tökéletesen játszik, hanem van benne valami plusz, amitől mindenkinek a tekintete rá szegeződik. 2017-ben három ilyen díjat adtunk ki, 2018-ban a váci versenyen négyet. Az abszolút első díj pénzjutalommal és koncertlehetőséggel is jár, a 2018-as római versenyen pedig a Casio cég egy különdíjat, egy digitális zongorát is felajánlott az abszolút első díjas magyar versenyzőnek,  Puskás Máténak. Igyekszünk koncertlehetőséghez juttatni a többi díjazottat is. 2018-ban például az Erasmus program keretében több magyar versenyző volt kint Olaszországban egy nemzetközi kulturális rendezvényen, ahol zenével mutatták be Magyarországot. Szállásukat, útiköltségüket az Erasmus fedezte. Rómától 40 kilométerre, egy gyönyörű kis faluban koncerteztek, kapcsolatokat alakítottak ki, visszavárják őket a nyári fesztiválra.  Mondanom sem kell, mit jelent egy fiatal magyar zongoristának személyesen megnézni Tivoliban a Villa d’este szökőkútjait… A Római Magyar Akadémiával is nagyon jó a kapcsolatunk, ők is felajánlottak koncertlehetőséget a díjazottaknak, továbbá a zsűri tagjai is.

Kiss Julianna és Rintaro Akamatsu is gratulált Puskás Máténak, a  Casio különdíjasának

A fiatal tehetségek felfedezése, ösztönzése mellett a magyar zenei hagyományok megismertetése is a Danubia Talents célja. Érdeklődnek a külföldiek a magyar zenekultúra iránt?
Érezhetően igen. Legtöbbjük úgy válogatja össze a versenyműsorát, hogy legyen benne magyar szerző műve. A legtöbben nem egy-két napra jönnek, hanem körülnéznek a Duna-kanyarban, a fővárosban, sokan elmennek például a Liszt-múzeumba vagy a Bartók emlékházba.

Miért éppen Váchoz kötődik a verseny?
Az a szempont vezetett, hogy ne minden Budapesten legyen. Én Budapesten élek, de sokszor koncerteztem Vácon, és több ismerősöm lakik ott. A város Duna-parti fekvése, történelmi múltja miatt is érdekes. Fontos, hogy könnyen megközelíthető Budapestről, ez nagy könnyebbség a külföldi résztvevőknek. Ami egy kis gondot jelent: a szálláshelyek száma.  2018-ban több mint 160 versenyző érkezett Vácra 17 országból, nem kis feladat elszállásolni őket.  Érdekes, hogy eleinte több külföldi résztvevő volt, mint magyar, mostanra nagyjából fele-fele az arány.

Vác mellett 2018-ban már Rómában és Bécsben is volt Danubia Talents. Hogyan sikerült kilépni a nemzetközi porondra?
Egy kicsit nekem is hihetetlen ez az egész, ugyanis nem állnak mögöttünk tőkeerős támogatók. A római verseny megszervezésében a Római Magyar Akadémia sokat segített. A bécsi verseny gondolata már egy ideje foglalkoztatott, tavaly sikerült megszervezni több mint ötven résztvevővel. Remélem, mindkét fővárosban lesz folytatás. A versenyek mellett kurzusokat és nyári zenei tábort is szervezünk.

A Danubia Talents nemezetközi zenei verseny szervezői

Anyagilag mennyire önfenntartók? A nevezési díjak mellett milyen más bevételi források jöhetnek szóba?
Nagyrészt önfenntartók vagyunk. Nagyobb szponzori támogatást eddig nem kaptunk, de keressük a lehetőségeket, és minden segítségnek örülünk. Nagyszerű lenne például, ha egy szimfonikus zenekar folyamatosan együttműködne díjazott szólistáinkkal.

A zsűritagok verbuválása mennyire nehéz?
Általában örömmel jönnek a művészek zsűrizni. Van néhány állandónak mondható zsűritagunk, például a japán Rintaro Akamatsu zongoraművész vagy Csáki András gitárművész. Zongorában én vagyok az állandó pont, de mindig változik egy kicsit az összetétel, többször volt olasz, spanyol zsűritagunk is.

Hallani időnként olyan hangokat, hogy a versenyzés nem jó, mert megterheli a gyerekeket, egyébként is idegen a művészettől. Mi a véleménye erről?
Én úgy látom, hogy a gyerekekben eleve van egy versenyszellem. Ha ezt jó értelemben aknázzuk ki, akkor az segíti őket. Persze fel kell készíteni a fiatalt a versenyzésre: tudnia kell, hogy az mivel jár. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel akár azt, hogy nyer, akár azt, hogy nem nyer. De egészségesen kezelve a verseny előrevisz mindenkit. A római abszolút győztes zongoristánál, Puskás Máténál is ezt látom. Ő korábban három Danubia Talents versenyen is elindult, de az motiválta, hogy abszolút győztes legyen, amit most el is ért. Nagyon akart fejlődni. Vácon is kiválóan zongorázott, de legutóbb Rómában már benne volt az a plusz, ami talán korábban hiányzott.

Milyennek látja a hazai zenei tehetséggondozás, egyáltalán a zeneoktatás helyzetét? Miben vagyunk erősek, és mi az, amin érdemes lenne változtatni?
Azt hiszem, a tanárképzés gyakorlati részét lehetne erősíteni. A végzős tanárjelöltek a tanítási gyakorlatra kevés időt kapnak. A tanulmányaim során én négy évig vettem részt gyakorlati oktatásban, az első félévben csak figyeltem a tanárt, ahogy tanított, aztán én is folyamatosan tanítottam tanári felügyelet mellett. Mivel mentor tanár is vagyok, és az elmúlt években szaktanácsadóként a fővárosban és vidéken is látogattam többek között kezdő kollegákat, tanárjelölteket, ezért tudom, hogy a tanítási gyakorlat a tanárjelölteknek nagyon fontos.

Ön zongoraművész is, de az előadói karriernél talán fontosabb az életében a tehetséggondozás, a tanítás. Mi motiválja?
Mindig is inkább tanárnak készültem, nehezen tudnám megmondani, hogy miért. Az biztos, hogy nem szeretném teljesen feladni a zongorázást. Egy tanárnak is fontos, hogy időnként koncertezzen, ez segíti a pedagógiai munkát is. A tanítványaim között egyébként többen vannak, akik nem készülnek zenei pályára, de a zenetanulás, a zongorázás építi a személyiségüket, örömet szerez nekik, ami a legfontosabb ebben a „munkában”.

Esetleg voltak olyan meghatározó tanárai, akik a pedagógia vagy a versenyeztetés felé indították?
Ami a versenyeztetést illeti, nem nagyon volt előttem tanári példa. Inkább a növendékeim jelezték, hogy szeretnének indulni versenyeken. Voltak köztük olyanok, akikről mások már lemondtak vagy nem vették őket komolyan. Én komolyan vettem őket, és akkor persze elkezdődött egy radikális változás, a cél érdekében a növendéknek máshogy kellett viszonyulnia a zenéhez, a gyakorláshoz. Ha egy gyerek azt mondja, hogy tanulni akar, akkor én melléállok. Ez persze nagy munka, nagy lemondás is. Volt az életemben olyan periódus, amikor szinte semmi mással nem foglalkoztam, csak a tanítással és egy-két növendékkel, hogy elérjék álmaikat. Minden nap több órát gyakoroltunk. Ezt úgy fogom fel, hogy hozzátartozik a zeneiskolai munkámhoz. Magántanítványokat nem vállalok, az már nem férne bele, de ha a zeneiskolában feladat van, akkor azt örömmel végzem. Nem úgy működik, hogy kettőtől hatig tanítok, aztán vége. Az óráimon egyébként nem csak egy gyerek van, hanem bejönnek többen is, figyelnek, kíváncsiak, ez eleinte furcsa volt, de mára elfogadta mindenki. A tanítványaimmal koncertekre járunk, legutóbb Bécsbe utaztunk együtt, hangszereket néztünk. Ez inspirálja őket, olyan kapcsolat van közöttük, amivel egymást is ösztönözni tudják.

Mi volt a legnagyobb személyes öröme, sikere zenetanárként?
Nagyon sok öröm van ebben. Öröm, amikor látom, hogy valaki fejlődik, eredményeket ér el, pedig néhány éve még hangszere sem volt. Nagy dolog látni, hogy a növendékek álmai megvalósulnak. És ott vannak az emberi kapcsolatok: egy olaszországi utam alkalmával éppen nagyon viharos időjárás volt kint, és egy 27 éves volt tanítványom rám írt aggódva, hogy jól vagyok-e, vigyázzak magamra. Egy másik növendékem hat éve abbahagyta a zongorázást, de nemrég egy koncerten találkoztunk, beszélgettünk, és most visszajött hozzám tanulni. Azért ezek a dolgok nagyon nagy örömöt adnak, és mindig újabb erőt a folytatáshoz.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: KISS JULIANNA

Fotógaléria 

„El kell mesélni a szonátában rejlő történetet”

INTERVIEW WITH YOUNG JAPANESE PIANISTS
FOR ENGLISH TEXT PLEASE SCROLL DOWN

BESZÉLGETÉS FIATAL JAPÁN ZONGORISTÁKKAL

A romantikus zongorairodalom legszebb darabjait játsszák, de nemcsak Lisztről, Rachmaninovról és Szkrjabinról beszélgettünk velük, hanem a Ghibli rajzfilmstúdióról, vicces zenészkalandokról és a magyar borokról is. A három fiatal japán zongorista, Mai Okuda, Arashi Kawamoto és Souhei Yamagami december 10-én ad koncertet könyvtárunkban.

Arashi Kawamoto, Mai Okuda, Souhei Yamagami

Kinek mi a kedvence a koncerten elhangzó darabok közül?

MAI: Én Chopin E-dúr noktürnjét, Szkrjabin Feuillet d’Albumának első darabját és Liszttől egy Wagner-átiratot, Izolda szerelmi halálát fogom játszani. Mindegyiket szeretem, de ha egyet kell választani, akkor a Liszt-mű lenne az. Izolda szerelmi halála az egyik legismertebb Wagner-operajelenet, ének és zenekari hangzás rendkívüli hatású egysége. Sűrű, rengeteg hangot tartalmazó zene ez, nagy kihívás egyetlen hangszeren felidézni a zenekari hatásokat.

ARASHI: Én Chopin op. 10-es F-dúr etűdjét, egy Sibelius-darabot és két Szkrjabin-művet zongorázok majd, ezek közül Szkrjabin II. szonátáját emelném ki. Szkrjabin nagyon jó zongorista volt, ez a darabja egy többrétegű, gazdag hangzású kompozíció bonyolult ritmusokkal, tempóváltásokkal. Gyönyörű, romantikus mű.

SOUHEI: Én Raveltől az Alborada del  Graciosót, illetve Rachmaninov II. szonátáját adom elő. Ez az első alkalom, hogy Rachmaninovot játszok koncerten, ráadásul egy technikailag rendkívül nehéz darabot. Erősen érzelmes és egy kicsit zsúfolt zene ez, szinte egy szerelmi történet bontakozik ki belőle. Akkor lennék elégedett, ha nemcsak a szonáta technikai tűzijátékát, hanem zenei szépségét is meg tudnám mutatni, ha el tudnám mesélni a benne rejlő történetet. 

Mindhárman a Zeneakadémia zongoraművész mesterszakos növendékei vagytok. Hogyan kerültetek Magyarországra? 

SOUHEI: Japán északi részéről, Sapporóból származom, ott végeztem a Sapporo Otani Egyetem zeneművészeti karán. Rendszeresen tartottak nálunk kurzusokat magyar vendégtanárok, így ismertem meg Kemenes András professzort. Miután lediplomáztam, három évig egy hangszerboltban dolgoztam, de nagyon hiányzott a zongorázás. Folyton az járt a fejemben, milyen jó lenne Kemenes professzornál tanulni, aztán végül jelentkeztem hozzá a Zeneakadémiára.

ARASHI: Tizenkét éves koromban egy japán zongorista, Yasuda Hiroki koncertje nagy hatással volt rám.  Később a tanítványa lettem, és megtudtam, hogy a budapesti Zenekadémián végzett. Aztán amikor néhány év múlva találkoztam Nádor Györggyel, a Zeneakadémia tanárával, szinte sokkoló élményként ért a játéka, az európai, magyar zongorajáték hagyománya. Szerettem volna nála tanulni, de akkor még túl fiatal voltam. Később, miután a tokiói Toho Gauken Zeneakadémián lediplomáztam, jelentkeztem hozzá a Zeneakadémiára.

MAI: Én is sapporói vagyok, Souheihez hasonlóan háromszor vagy négyszer vettem részt a Zeneakadémia kurzusain a Sapporo Otani Egyetemen. A legutolsó ilyen képzésen volt szerencsém megismerni Falvai Sándor professzort. Olyan mély benyomást tett rám, hogy eldöntöttem, a diplomaszerzés után nála folytatom a zongoratanulást Budapesten.

Hogy érzitek magatokat Magyarországon? 

SOUHAEI: Nagyszerűen! Kiválóak a magyar borok. (nevetnek)

ARASHI: A magyar bor nekem is ízlik. (nevet) És nagyon szép Eger. Budapest is izgalmas, szinte a levegőben érezni a történelmét.

MAI: Én is jól érzem magam itt, de nemcsak Budapest szépsége miatt, hanem azért is, mert a belvárosban szinte mindenhová el lehet sétálni gyalog. Szeretem a magyar közönséget: koncentrált figyelemmel hallgatják az emberek a zenét, és nagyon kedvesek. Koncert után oda szoktak jönni hozzánk gratulálni, egy-két szót váltani. 

Az európai klasszikus zene nagyon népszerű Japánban, talán még népszerűbb, mint Európában. Mit gondoltok, miért?

MAI: Szerintem a japánok egy kicsit irigykedve tekintenek a nyugati kultúrára. Mintha a saját hagyományos kultúránkról kevesebbet tudnánk, mint az európairól.

ARASHI: Igen, a hagyományos japán művészet, például a kabuki iránt kevesen érdeklődnek. 

Ez fordítva is igaz: nekünk, európaiaknak nagyon érdekes és irigylésre méltó a japán kultúra.

SOUHAEI: Úgy tűnik, a távoli világ mindig érdekesebb… Japán sokáig bezárkózó ország volt, ennek ellenhatása, hogy ma nagyon nyitott világban élünk, vonzó számunkra a nyugati kultúra és életforma. Nemcsak az európai klasszikus zene, hanem az amerikai pop-rock és a dzsessz is.

Arashi Kawamoto, Mai Okuda és Souhei Yamagami az idén júniusban már koncerteztek szalonunkban 

Hogyan lett belőletek muzsikus, ki vagy mi tette rátok a legnagyobb hatást zenei pályátokon?

SOUHAEI: Hétéves koromban kezdtem zongorát tanulni. A nővérem nagyon sokat zongorázott otthon, és úgy éreztem, muszáj nekem is kipróbálnom! A legnagyobb hatással Martha Argerich volt rám: fantasztikus előadóművész és elképesztő technikai virtuóz! Lehet látni, mennyire élvezi a játékot, és mennyire figyel a zenekar minden rezdülésére. 

ARASHI: Hatéves korom óta zongorázom, a szüleim írattak be zeneiskolába. Kipróbáltam más hangszereket is: eufóniumoztam egy fúvószenekarban, aztán egy ideig japán bambuszfuvolán (shinobue) is játszottam. Kedvenc zeneszerzőm, Bach hatott rám a leginkább: egyszerre érzelmes és kiszámított a zenéje. Nagyon szeretem az egyházzenei műveit, és örülök, hogy Magyarországon ezek rendszeresen hallhatók a templomokban. Japánban nagyon kevés keresztény templom van, ott sokkal nehezebb élményszerűen találkozni a Bach-orgonaművekkel, -kantátákkal.

MAI: Gyerekkoromban rengeteget hallottam a testvéreimet gyakorolni a zongorán, így szinte természetes volt, hogy én is zongorázzak. Más hangszerrel nem is kísérleteztem. A legnagyobb hatás sajnos egy adminisztratív akadály volt: az idén júniusban szerettem volna felvételizni a Zeneakadémia egyik képzési programjára, nagyon sokat készültem rá, de végül nem mehettem el vizsgázni, mert kiderült, hogy zongoraművészi diploma kell a jelentkezéshez, nekem pedig zongoratanári végzettségem van. Csalódott voltam, még az is felmerült bennem, hogy abbahagyom a tanulást, és hazamegyek Japánba. De végül úgy döntöttem, maradok. Remélem, később lehetőségem lesz majd részt venni hasonló képzésen.

Arashi Kawamoto

A klasszikus zenén kívül milyen zenét hallgattok szívesen?

ARASHI: Nagyon szeretem Hiszaisi Dzsó zenéjét, játszottam is a műveit egy koncerten az Óbudai Danubia Zenekarral. Ő főként filmzeneszerzőként ismert, gyakran együttműködik a Ghibli rajzfilmstúdióval.

SOUHAEI: Én is a Ghibli rajzfilmek zenéit szeretem a legjobban. (nevet)

MAI: … én is!

Magyarországon is nagy sikerrel mutatták be a stúdió több filmjét, például a Vörös teknőst vagy a Szél támadot, de azért érdekes, hogy mindhármatoknak ugyanaz a kedvence…

 ARASHI: Igazság szerint Japánban mindenki odavan a Ghibli-rajzfilmekért!  (nevetnek)

Ha éppen nem zongoráztok vagy nem Ghibli-rajzfilmet néztek, mivel töltitek az időt? Hogyan kapcsolódtok ki?

SOUAHEI: Animációs játékokat játszok a telefonomon. (nevet)

ARASHI: Szeretem a bonyolult kártyajátékokat, az iPodomon szoktam kártyázni. 

MAI: Én másképp kapcsolódom ki, mint a fiúk! A nővéremnek ikrei születtek nemrég, két angyali kisfiú. A róluk készült videókat, fotókat nézegetem, nagyon aranyosak!

Mik a terveitek? Zongoraművészi pályára készültök?

SOUHAEI: Jelenleg a zongoraművészi mesterképzésen másodéves vagyok, hamarosan végzek a Zeneakadémián.  Jó lenne elvégezni a zongorakísérő-korrepetitor mesterszakot is, mert nagyon vonz a kamarazene. Remélem, hogy Európában maradhatok, zongoristaként képzelem el a jövőmet. 

ARASHI: Diploma után valószínűleg visszatérek majd Japánba, és beiratkozom egy bölcsészettudományi doktori képzésre. Érdekel a nyugati és a keleti kultúra közti különbség, ezt szeretném tanulmányozni. De nem kutató lennék, inkább olyan szakember, aki hasznos társadalmi projekteket kezdeményez, a kultúrák közötti kapcsolatot mozdítja elő, akár a zene segítségével. A japánok nagyon bezárkózóak, azon szeretnék dolgozni, hogy ez megváltozzon. 

MAI: Én mindig halogatom a hazatérést, de valószínűleg visszamegyek majd Japánba. Lehet, hogy zongoratanár leszek, de ez még képlékeny.

Zárjuk vidáman a beszélgetést: mi volt a legviccesebb dolog, ami zongoristaként megesett veletek?

MAI: Középiskolás koromban indultam egy zongoraversenyen. Mindenkinek egy teremben kellet várakoznia a pódiumra lépés előtt. Az egyik szervező dolga az volt, hogy kihívja a teremből a soron következő versenyzőt, de én ezt nem tudtam, ezért magamtól mentem ki a színpadra. Már játszottam a darabot, amikor a szervező még kétségbeesetten keresett a teremben meg mindenhol… (nevetnek)

ARASHI: Két éve Naganóban volt egy koncertem, Tokióból gyorsvasúttal utaztam oda. Leszállás után halálra rémülten vettem észre, hogy fönt felejtettem a vonaton a táskámat, benne a koncertruhámmal. Végül fekete öltöny helyett barna nadrágban és kék ingben játszottam. Nagyon kellemetlenül éreztem magam… (nevetnek)

SOUHAEI: A konzervatóriumi záróvizsgámon rettenetesen ideges voltam. Véletlenül egy oktávval magasabban kezdtem el játszani, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán visszatértem a rendes kerékvágásba.

És átmentél a vizsgán?

SOUHAEI: Át! (nevetnek)

SCHALK ENDRE KORNÉL
Fotóalbum

„You have to tell the story hidden in the music”

INTERVIEW WITH MAI OKUDA, ARASHI KAWAMOTO AND SOUHEI YAMAGAMI

They will play the most beautiful pieces from the romantic piano literature, but we talked not only about Liszt, Rachmaninov and Scriabin, but Studio Ghibli, funny musical adventures and Hungarian wine as well. The three young Japanese pianists, Mai Okuda, Arashi Kawamoto and Souhei Yamagami will perform in our library on 10th December.

Arashi Kawamoto, Mai Okuda,  Souhei Yamagami

What are your favorite pieces in your program?

MAI: I will play Chopin’s E major Nocturne, the first piece from Scriabin’s Feuillet d’album  and a Wagner-transcription by Liszt, Isolde’s love-death or Liebestod. I love them all, but if I have to choose one, it’s the work of Liszt. Isolde’s love-death is one of the most famous Wagnerian opera scenes, with extraordinary dramatic effect. It is dense music, containing a lot of notes, it will be a challenge to show the orchestral effects with a single instrument.

ARASHI: I will play Chopin’s F major Étude from Op. 10, a Sibelius piece and two pieces by Scriabin. If I have to choose one favorite, I would like to highlight Scriabin’s Sonata No 2. Scriabin was an excellent pianist, this piece is a multi-layered, rich-sounding composition with complex rhythms and  tempo changes. It’s beautiful, profoundly romantic music indeed.

SOUHEI:  I will play Ravel’s Alborada del gracioso and Rachmaninov’s piano sonata No. 2. This is the first time that I’ll play Rachmaninov at a concert, and it is a technically extremely difficult piece. Highly emotional and a bit crowded music, there is almost a love story that unfolds from it. I would be satisfied if I could show the audience not only the technical fireworks but the deep beauty of the music, if I could tell the story hidden in the sonata. 

All three of you are students of the Liszt Academy of Music studying MA piano artist performance. How come you decided to study in Hungary? 

SOUHEI: I am from the northern part of Japan, Sapporo, I graduated from the Sapporo Otani University Faculty of Music. Hungarian guest teachers regularly gave courses, that’s how I met professor András Kemenes. After graduating, I worked for three years in a musical instrument store but missed playing the piano a lot. I was always thinking how great it would be to learn from professor Kemenes, and finally I applied to him at Liszt Academy.

ARASHI: When I was a twelve-year-old I was greatly impressed by a Japanese pianist, Asude Hiroki. Later I became his disciple, and I learned that he graduated from the Liszt Academy. Then a few years later when I met György Nádor, a teacher of the Liszt Academy, I was almost shocked by the rich European, Hungarian piano tradition. I wanted to study from him, but I was too young at the time. Later, after graduating in Tokyo’s Toho Gauke Academy of Music, I applied to him at the Liszt Academy.

MAI: I’m also from Sapporo, like Souhei, and attended courses of Hungarian professors three or four times in Sapporo Otani University. During the last such course, I was lucky to get to know professor Sándor Falvai. I was so impressed that I decided to continue my studies in Budapest after graduation.

How do you feel in Hungary? 

SOUHEI: Great! Hungarian wines are excellent. (laughing)

ARASHI: I also like Hungarian wines. LlAnd the city of Eger is very nice. Budapest is also exciting, it has quite a historic atmosphere.

MAI: I feel fine here, not only because of the beauty of Budapest but also because you can reach everywhere in the center by foot. I love the Hungarian audience: they pay concentrated attention and they are really nice. After concert they often come to congratulate us or to have a little chat.

European classical music seems to be very popular in Japan, perhaps even more popular than in Europe. Why do you think this is so?

MAI: I think the Japanese envy Western culture to some extent. We know less about our own traditions than European culture.  

ARASHI: Yes, not too many people show interest in traditional Japanese art forms such as kabuki. 

The opposite is also true: we, Europeans, find Japanese culture very attractive and enviable.

SOUHEI: It seems that far-away cultures are always more interesting… Japan was quite a closed country for a long time, and as a counter-effect today we live in an open world which is really attractive to us. We like not only European classical music but American pop-rock and jazz as well.

The three pianists have already performed in our library in June this year

How did you become a musician, who or what was the greatest influence on your musical career?

SOUHEI: I began to learn the piano when I was seven. My sister was  always practicing the piano at home, and I felt I had to try it out as well. The greatest impact for me was Martha Argerich: a fantastic performer and amazing technical virtuoso. You can see how much she is enjoying playing and how much attention she pays to every tiny action of the orchestra. 

ARASHI: I have been playing the piano since I was six years old, my parents enrolled me in a music school. I’ve tried other instruments as well: I was playing the euphonium in a brass band, later  I tried the Japanese bamboo flute (shinobu) as well. My favorite composer is Bach, I think his music influenced me a lot: it is full of feeling but also very calculated. I really like his church music, and I’m glad that in Hungary it is often performed. Japan has very few Christian churches, so it is much more difficult to enjoy live performances of  Bach’s organ works, cantatas and other church music.

MAI: I heard my brothers and sisters practice the piano a lot when I was a kid, so it was only natural that I took up the piano, too. I have not experimented with other instruments. The biggest impact on my career was an unfortunate administrative obstacle: this June I would have liked to enroll in a program of the Liszt Academy, I was practicing for the entrance exam quite a lot, but in the end I could not take the exam, because it turned out that a piano artist diploma was necessary and I have a piano teacher diploma. I was disappointed, it even occurred to me that I stop studying and go home to Japan. But in the end, I decided to stay. Maybe I’ll take part in a similar training program sometime in the future.

In addition to classical music, what music do you enjoy listening to right now?

ARASHI: I love the music of  Hisaishi Jo. I also played his music at a concert with the Óbuda Danubia Orchestra. He is mostly known as a film music composer, he often works for Studio Ghibli, the famous Japanese animation film company.

SOUHEI: I also love the music of Ghibli cartoons. (laughing)

MAI: Me, too!

Some of the studio’s films were screened in Hungary with great success like The turtue rouge or The wind rises, but it’s interesting that all three of you have the same favorite …

SOUHEI: The truth is everyone is obsessed with Ghibli animations in Japan… (laughing) 

If you’re just not playing the piano or not watching a Ghibli animation, how do you like to spend your spare time? 

SOUHEI:  I play animation games on my phone. (laughing)

ARASHI: I love the complicated card games, so I love playing cards on my iPod.

MAI: I enjoy different things than the boys! My sister has recently had twins,  two little baby boys. I love watching videos of them or looking at their photos, they are absolutely cute!

What are your plans for the future? Will you be a concert pianist?

SOUHEI: I am currently in the second year of the MA program in piano artist performance, I’ll be graduating soon.  It would be nice to enroll in the piano accompaniment MA program because I am very much attracted to chamber music. I hope that I can stay in Europe, I imagine my future as a pianist. 

ARASHI: After graduation, I will probably go back to Japan, and enroll in a doctoral program at a general university. I am interested in the differences between the culture of the West and the East.  I do not plan to be a scholar but more like a professional who initiates useful social projects to promote contact between cultures, maybe through music. The Japanese are very reserved and closed, they do not even contact their neighbors, I wish to help change this. 

MAI: I always procrastinate returning home, but I’ll probably go back to Japan. Maybe I’ll be a piano teacher, but it is still not fixed.

Let’s finish up this conversation with a cheery question: what was the funniest thing that happened to you as a pianist?

MAI: When I was at high school I took part in a piano competition.  Everyone had to wait in a room before stepping to the podium. One of the organizers from the staff was responsible for always calling the next competitor to stage, but I did not know this, so I went to the podium by myself. I was already playing, when this member of the staff was still  desperately looking for me in the room and everywhere… (all laughing)

ARASHI: Two years ago I performed in Nagano, I had to travel there by jet train from Tokyo. After I got off the train I was shocked to realize that I had left my bag with my performance clothes on the train.  Finally, instead of a formal black suit, I had to play in a blue shirt and brown trousers. I felt extremely uncomfortable … (laughing)

SOUHEI: I was terribly nervous at my final exam at the conservatory. I accidentally started playing an octave higher, I suddenly did not know if I was coming or going… then I returned to normal.  

And have you passed the exam?

SOUHAEI: Sure I have! (all laughing)

ENDRE KORNÉL SCHALK

Photo album

„Sajnos még nincs rajtam kívül historikus klarinétos itthon”

BESZÉLGETÉS EGRI MÁRTONNAL

Nikolaus Harnoncourt üzent neki és zenésztárásainak: szívesen meghallgatná a játékukat. Találkozásuk után döntötte el, hogy a korhű zenélés felé fordul. Egri Mártonnal, az ország egyetlen historikus klarinétosával beszélgettünk különleges hangszeréről, zenetörténeti kutatásairól, a bécsi klasszika kismestereiről és a bluesgitározásról.

Kezdhetünk egy kis játékkal? November 24-én könyvtárunkban Gurgel Fanny csellóművésszel bécsi klasszikus duetteket játszotok majd. Ha csak egyetlen jelzővel kellene leírnod a darabokat, mi lenne az?

Francois Devienne duettjére azt mondanám: melankolikus. Georg-Friedrich Fuchs darabja: játékos. Beethovené… ezt a legnehezebb megfogalmazni… végtelenül egyszerű.

Ez már két szó, de azért elfogadom.

(nevet)

Egri Márton: “Óriási a különbség a historikus és a modern klarinét között”

Milyen szempontok vezettek a koncert műsorának összeállításakor?

A legfontosabb szempont az volt, hogy a bécsi klasszika művei nagyon ritkán hallhatók korhű hangszereken, eltérően például a barokk daraboktól. Itthon rajtam kívül nem is nagyon játszik senki historikus klarinéton. Ezek a művek egyébként klarinétra és fagottra íródtak, de a fagott helyett Gurgel Fanny csellózni fog.

A fagott és a cselló tulajdonképpen csereszabatosak. A klasszika korában is előfordult, hogy egymással helyettesítették őket?

Igen, a korabeli kéziratokra gyakran oda is van írva, hogy alternatív módon cselló használható. De az biztos, hogy a csellistának fel van adva a lecke, csellóval nehezebb eljátszani ezeket a műveket.

Fanny csellója is régi hangszer?

Igen, egy barokk, bélhúros csellón fog játszani.

A koncert programjából is látszik, hogy szereted a 18-19. század fordulójának kismestereit. Hogyan alakult ki ez az érdeklődésed?

Idén júliusban végeztem a Grazi Zeneművészeti Egyetem klasszikus klarinét szakán, ott ismerkedtem meg a historikus klarinéttal. A mesterdiplomámat ugyan modern klarinétból szereztem, de mellette tanultam historikus klarinétot is. A hangszerre írt darabok keresése közben találkoztam olyan szerzőkkel, akikről korábban soha nem hallottam. Nagyon megszerettem Georg Drushetzkyt, Johann Baptist Vanhalt vagy a műsorunkban is szereplő Fuchsot, aki a párizsi Conservatiore első klarinéttanára volt, és rengeteg művet írt klarinétra. És ott van Josef Triebensee, aki fúvósegyüttesre írt darabjairól híres, aztán Johann Nepomuk Wendt, aki inkább átiratokat készített fúvósegyüttesekre. De természetesen szeretem a kor nagyjait, Mozartot, Beethovent is.

Miért tartod fontosnak, hogy ezek a szerzők korhű hangszereken szólaljanak meg?

Volt Grazban egy nagyon jó kamaratanárom, Stephan Goerner, egy csellista, akivel izgalmas projektekben vettünk részt. 2015-ben Beethoven szeptettjét tanultuk nála modern hangszereken, aztán egyszer csak küldött egy emailt, hogy Nikolaus Harnoncourt szeretné meghallgatni az előadásunkat, elmehetünk hozzá.

Ez nem akármi…

… nem hittünk a szemünknek és a fülünknek! Meglátogattuk Harnoncourt-t Sankt Georgen-i rezidenciáján, nagyon inspiráló környezetben egy egész napos kurzust tartott nekünk. Ekkor merült fel a kérdés, tulajdonképpen van-e értelme annak, hogy ezt a művet modern hangszereken játsszuk. Harnoncourt pályája a historikus hangszerektől indult, de később másfelé is tájékozódott, és nekünk is azt tanácsolta: nem kell mindent mindenáron historikus hangszeren játszani, de érdemes kipróbálni. Elgondolkodtam ezen, valahogy így indultam el az úton. De már a Bartók konzis évek alatt későbbi feleségem, Orgován Boglárka is ebbe az irányba terelt. Ő zongorista, és egy kiváló tanárnál tanult csembalózni Grazban. Beültette a bogarat a fülembe, hogy járjak utána a művek korhű előadásmódjának. Engem akkor a konziban ez még nem nagyon érdekelt: miért ne lenne jó úgy, ahogy játszom. Aztán egyszer csak kiderült, hogy jé, de érdekes, hány dolog van, amire nem figyelek oda: egy díszítéssel vagy egy kötőívvel mennyit lehet foglalkozni… Grazban valahogy belecsöppentem ebbe: elolvastam németül Leopold Mozart hegedűiskoláját, Quantz fuvolaiskoláját. Olyan alkat vagyok, hogy ha valami elkezd érdekelni, akkor azt a végsőkig próbálom megérteni.

Honnan szerzed be a kottákat? Nagyon sok minden nincs is kiadva.

Az RISM-ből (kottalelőhelyek online adatbázisa – S. E. K.), ami nekem kész paradicsom. (nevet) Ott megtudható, hogy melyik kéziratot hol őrzik. Hogy utána hozzájutni hogy lehet a kottához, az már nehezebb ügy. Néha elakadok az útvesztőben. Az egyetemen jó volt: a tanár, az egyetem szerezte be a kottákat, most már nekem kell.

Előfordult már, hogy egy kotta miatt elutaztál mondjuk egy német könyvtárba?

Még nem, de akár ez is megtörténhet. (nevet)

Hogy találtál rá Georg Drushetzkyre, akiről aztán megjelent egy könyved? Ő sem közismert szerző, ráadásul már a nevét is nehéz leírni, hét-nyolc névváltozata ismert.

Ez is Grazban kezdődött. Játszottunk tőle fúvósegyüttesre írt darabokat – több mint háromszázat írt –, és ahogy egyre több művét megismertem, láttam, egyáltalán nem rossz zeneszerző: valami nagyon félrecsúszott, hogy kiment a neve a köztudatból. Az egyetemen egyre inkább foglalkoztatott a személye, aztán a tanárom megkérdezte, miért nem róla írom a szakdolgozatomat, hiszen itt van minden forrás Magyarországon. Én ezt nem tudtam. Alapvetően kevés Drushetzkyről az információ. 1745-ben született Csehországban, de nagyon hamar Drezdába került, ott tanult oboázni, aztán Linzbe ment, ahol tartományi dobosi rangban működött, és nagyszerű timpaniversenyeket írt. Akkoriban még nem lehetett a timpanikat olyan könnyen hangolni, ezért az ütősök körberakták magukat 8-9 timpanival, és hihetetlen virtuóz dolgokat műveltek. Később Bécsbe került a Tonkünstler-Societäthez, majd Pozsonyba költözött, ahol Grassalkovich gróf és Batthyány József hercegprímás fúvósegyüttesét vezette. Batthyányival érkezett Pest–Budára, ahol élete végéig szolgált, 1799-től József nádornál.

Megfogadtad a tanácsot, és Drushetzkyről írtad német nyelvű szakdolgozatodat, de hogy lett ebből könyv?

Igen, az Országos Széchényi Könyvtárban, Drushetzky saját kezűleg összeállított kottahagyatékában kutattam a szakdolgozathoz. Komoly segítségemre voltak Sas Ágnes tanulmányai, amelyek Drushetzky tevékenységét és műveit taglalják. Könyv úgy lett ebből, hogy van egy német cég, amelyik szakdolgozatokra vadászik, ezek kiadásával foglakozik. Fantáziát láttak benne, megkerestek emailben. A nyomdai munka befejeződött, úgy tudom, heteken belül megrendelhető lesz a német nyelvű kiadvány az Amazonon. A címe magyarra fordítva: „Georg Drushetzky magyarországi tevékenysége különös tekintettel a harmoniemusik műfajára”. A harmoniemusik a kor divatos kamarazenei felállása volt: leggyakrabban fúvós szextett vagy oktett – két klarinét, két oboa, két fagott és két kürt –, ami gyakran kiegészült egy bőgővel vagy kontrafagottal. Olcsóbb volt, mint egy zenekar, mégis majdnem zenekari hangzást lehetett vele elérni. Azért azt fontos hangsúlyozni, hogy a könyv csak részben tartalmaz új eredményeket, a történeti háttér inkább összefoglalása az eddigi információknak.

De azért biztos volt, amire azt mondtad: hopp, ezt még senki nem fedezte föl, ez valami új!

Nagyon érdekes volt egy információ egy 1815-ös címtárból, amit a Hungaricana adatbázisban találtam teljesen véletlenül. Ebből kiderül, amit egyetlen publikáció sem említ, hogy Drushetzky Pesten az Egyetemi templomban mint zenei szervező – regens chori – működött évi ezerguldenes fizetéssel. Azt eddig is lehetett tudni, hogy a Dísz téren lakott a Várban, de mindig is érdekelt, hogy egyházzenei tevékenysége melyik templomhoz kötődött.

Mit kell tudni magáról a hangszeredről, a historikus klarinétról?

Óriási a különbség a historikus és a modern klarinét között. Ami leginkább szembetűnő: míg a modern klarinét fekete, mert ébenfából vagy grenadilfából van, addig a 18. századi hangszerek vörösesbarnák, buxusfából készültek. A fúvókájuk ébenfa, míg a modern fúvóka műanyag. Fontos, hogy ezek a régi hangszerek bizonyos hangnemekhez vannak hangolva, és transzponálni nem lehet rajtuk. Az én historikus hangszerem B hangolású, egy Mozart-korabeli, Drezdában készült hangszer kópiája. Három éve készült Kanadában, Stephen Fox műhelyében. Csak öt billentyű van rajta, a modern klarinéton 17-18 és 5-6 gyűrű.  Sok gyakorlást igényel, ugyanis nehéz rajta pontosan intonálni, a fogások is különböznek a megszokottól. Halkabb, lágyabb, sokkal felhangdúsabb, mint egy modern hangszer, az artikuláció, a korhű formálás könnyebb rajta. Természetéből adódóan a historikus előadói célnak jobban megfelel.

Mozart-korabeli, Drezdában készült klarinét kópiája

Egy kicsit beszéljünk a zenei tanulmányaid kezdetéről is. Hogyan kerültél zeneközelbe, és miért éppen a klarinétot választottad?

A szüleim mindig szerettek volna hangszeren játszani, de nem tehették, ez is közrejátszott abban, hogy hétéves koromban beírattak Újpesten a zeneiskolába. Furulyával kezdtem, aztán egy év után áttértem a klarinétra, tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően, ugyanis akkori tanárom, Csongár Péter klarinétos volt. Hozzá sajnos csak két évet járhattam. Néhány évvel később, 13 éves koromban egy szakfelügyelő tanárnő, Zentainé Valkai Ágnes javasolta, menjek át hozzá a 13. kerületbe, nála folytassam a tanulmányaimat. Nagyon tudatosan foglalkozott velem, nyáron is jártam hozzá, ő irányított a Bartók konziba. A konzit nagyon szerettem, de azt hiszem, mindenki szereti, aki oda jár.

Egymást inspirálják a diákok, meg zrikálják is egymást…

…igen (nevet), nagyon elkapott az a hangulat. A középiskolás évek azért egy kicsit kemények is voltak, mert a közismereti tárgyakat Vácon, a Piarista Gimnáziumban tanultam, és a délelőtti órák után Vácról mentem minden délután a konziba. Az utolsó konzis évben aztán megismerkedtem egy sráccal, aki már a grazi egyetemre járt, és nagyon ajánlotta a tanárát. Többször kimentem Stefan Schilling professzorhoz, a konzi után pedig felvételiztem hozzá. Meghatározóvá vált a zenei fejlődésemben: hat évet húztam le nála. Lenyűgöző volt, hogy milyen elmélyülten, precízen tanulmányozza a partitúrát, nagy élmény volt ennek a közös felfedezése. Ő egy egészen kiváló elme egyébként, bár nem volt könnyű vele emberileg…

Szigorú?

… nagyon! Nem volt vele egyszerű, de rengeteget tanultam tőle.

Mondhatjuk, hogy ő gyakorolta rád a legnagyobb hatást eddigi pályádon?

Igen. A hatását egyébként most kezdem igazán érezni, hogy befejeztem nála a tanulást. Kíváncsi vagyok, hogyan fogom látni őt néhány év múlva. Rajta kívül már említett kamaratanárom, Stephan Goerner is nagy hatással volt rám. A kamarazene a szívem csücske, és Grazban nagyon intenzíven foglalkoztunk vele.

Mi volt eddig a legnagyobb kihívás a pályádon?

…ugyancsak Stefan Schilling. Meghatározó volt a zenei és a hangszeres tudásom szempontjából, de eszméletlenül sokat izzadtam nála. Nem kevésszer kerültem mélypontra. Olyan magasra tette a lécet, hogy nála gyakorlatilag az életben maradásért küzdöttünk. A végén kezdtem el érezni, mekkora dolog, hogy lediplomáztam nála, amit aztán ő is elmondott.

Volt olyan pont, hogy azt érezted, nem csinálod tovább?

Igen. Érdekes, hogy a konziban még eufóriában voltam. Amikor láttam a vonósokat, hogy remegő kézzel mennek be órára, nem értettem, miért. Az egyetemen aztán én is megtapasztaltam, hogy van ez. Volt több olyan növendéktársam, aki abbahagyta a tanulmányait. De az is látszik, hogy nekünk, akik végigcsináltuk Schillingnél ezt a hat évet, milyen sokat jelent ez.

Úgy tudom, jelenleg a Zeneakadémián tanulsz. A grazi hat év után lehet még neked újat mondani?

Az egyéves művésztanári mesterképzést csinálom. A Dohnányi Ernő Zeneiskolában és a Józsefvárosi Zeneiskolában tanítok, ezért fontos, hogy az előadóművészi mellett meglegyen a tanári diplomám is.

Előadóművész vagy, beleástad magad a zenetörténeti kutatásokba, tanítasz is. Mik a terveid, merre fogsz továbbmenni?

A fő csapásirány egyértelműen a historikus klarinét. Szeretném, ha itthon is létre tudnánk hozni egy olyan fúvósegyüttest, amellyel a hatalmas Harmoniemusik repertoárt életre tudjuk kelteni. Ami probléma: egy ilyen együttesbe két historikus klarinétos kellene, de sajnos rajtam kívül nem tudok másról az országban. Az Orfeo Zenekar időnként előad műveket historikus klarinéttal, de ők is külföldről hívnak meg zenészeket. Lehet, hogy külföldről kell majd nekem is idecsábítanom valakit. Tanítani is szeretek, nagyon jó lenne például, ha a historikus klarinétot taníthatnám itthon. A zenetörténeti kutatás pedig historikus előadóként valójában elkerülhetetlen: utána kell menni a szerzőknek, meg kell keresni a darabokat.

Mit csinálsz, ha nem klarinétozol? Mi az, ami kikapcsol?

Basszusgitározom egy blueszenekarban, kocsmákban lépünk föl. Az öcsém autodidakta módon zseniálisan megtanult gitározni, vele kezdtem játszani. Most már van egy dobosunk is. Az egész még általános iskolában kezdődött, aztán gimiben erősödött föl, én is autodidakta módon tanultam a basszusgitárt. Vonz a fekete blues, de a jazz is. Szeretek gyalogtúrázni, az öcsémmel és barátokkal elkezdtük végigjárni az országos kéktúrát. A feleségemmel is sokat kirándulunk.

Játékkal kezdtük, fejezzük is be játékkal a beszélgetést! Ha önmagadat kellene három jelzővel leírni, mit mondanál? Milyen ember vagy?

Nyughatatlan. Érdeklődő. …Nem tudom, mi lehetne a harmadik…

Hadd javasoljak akkor én valamit. Az a hat év, amit a mestereddel végigcsináltál, arra utal, hogy kitartó vagy.

Azt hiszem, igen, kitartó is vagyok. (mosolyog)

SCHALK ENDRE KORNÉL
PORTRÉFOTÓ FORRÁSA: EGRI MÁRTON

Fotóalbum