Interjú kategória bejegyzései

„Mindig van egy komolyzenei kapudrog”

BESZÉLGETÉS MOLNÁR SZABOLCCSAL

Kisgyerekként ellógta a zongoraórákat, de tizenévesen már pompásan improvizált az orgonán. Zeneszerzőnek készült, filozófusnak tanult, végül zenetörténész, zenekritikus, filmzenék komponistája lett. Molnár Szabolcsot kérdeztük a zeneértés és a zenekritika válságáról, a kortárs zene szubkultúrájáról. Szóba került az a könyvtárunkban indult programsorozat is, amelynek keretében előadóművészekről, interpretációkról beszélget az érdeklődőkkel.

Másfél órával vagyunk a beszélgetéssorozat  első része előtt. Mi a sorozat célja? Mikor lenne elégedett?
Minden alkalommal az lesz a fő csapásirány, hogy mutatok egy bizonyos művet, és fölvetem, hogy a különböző interpretációk hogyan változtatják meg a jelentését. Talán akkor lennék elégedett, ha a résztvevők napokig nem tudnának lejönni az internetről vagy kiszabadulni a könyvtárból, mert úgy éreznék, muszáj tovább kutatniuk, referenciákat keresniük.

Elsőként Cecilia Bartoliról lesz szó, aztán Bartók Concertójának karmestereiről, végül Mozart-zongoristákról. Ha csak az énekeseket nézzük, akkor is a lehetőségek végtelen tengeréből választhatott. Miért éppen Bartoli?
Azért, mert én nagyon szeretem, ugyanakkor néhány énekestől és kollegáktól is hallom, hogy kifejezetten ki nem állhatják. Modorosonak tartják, túlzásnak érzik azt a felépített világot, ami körülveszi, értetlenkedve állnak bizonyos hangképzési technikái előtt. Bartoli világsztár, de – számomra meglepő módon – azért elég megosztó. Ugyanakkor három évtizede van a pályán, van egy jól megfogható életműve, amelynek látszanak a tendenciái. Elég világosan meg lehet fogalmazni, mit akart elérni és mit ért el énekesként.

A karmesterek közül miért Bartók Concertójának dirigensei kerülnek szóba?
Azért, mert a Concertónak van egy fontos referenciapontja. 1944-ben, néhány nappal a mű bostoni ősbemutatója után készült egy rádiófelvétel Serge Koussevitzkyvel és a Bostoni Szimfonikusokkal, tehát ugyanazzal a karmesterrel és zenekarral, akik a bemutatót tartották. Ezt az előadást Bartók ismerte, és tudjuk, hogy elégedett volt vele. Ha nem is kontrollálta a bemutatóra való felkészülést – nem volt az a beleszólós alkat –, de valamilyen kommunikációt feltételezhetünk közte és Koussevitzky között. Ugyanakkor a negyvenes évek hangfelvételi technikája már elég jó ahhoz, hogy képet alkossunk, mit kezdett egy karmester egy számára kortárs komponista új művével. A Concerto mindig valahogy forró területe volt az interpretációnak. Olyan karmesterek is vezényelték, akiknek a profiljához nem tartjuk igazán közelinek, mondjuk Karajan és Celibidache. Valamiért elköteleződéseken, ízléseken fölülemelkedő darab lett. Érdekes a tempókérdés is: 30-40 év, talán több is eltelt, mire ragaszkodni kezdtek a karmesterek azokhoz a tempókhoz, amiket Bartók metronómszámként leírt. Kérdés, miért nem tartották ezeket a tempókat évtizedeken keresztül.

A Mozart-zongoristák közül kik jönnek majd szóba?
Nem szeretnék még elárulni neveket. Gondolkodom, hogy a számomra nagyon kedves vagy éppen az elrettentő példák irányába menjek. Azért választottam Mozartot, mert a legellentétesebb interpretációs reflexeket váltja ki, tényleg nincs két egyforma Mozart-előadás. Bartók Concertója sokkal inkább tudott sztenderdizálódni, valahogy Mozart – és Haydn – zenéje nem. Mozarttal kapcsolatban mindenkinek a fejében van valami ismerősség, de ha ugyanazt a Mozart-szonátát két különböző előadásban egymás mellé teszem, akkor kiderül, hogy hangról hangra különböznek. Nála valamiért a legkisebb eltérés, változás is gigantikusnak tűnik. Persze ha valaki elég ügyesen zongorázik, akkor már 12-13 éves korában játszhat Mozartot…

…bizonyos szempontból könnyű.
Igen, bizonyos szempontból könnyű, ugyanakkor ismerjük a nagy zongorista mamutokat Horowitztól kezdve, akik 70-80 éves korukra mondták azt, hogy úgy érzik, végre elérkeztek Mozarthoz. Másban van ennek a zenének a nehézsége, nem feltétlenül a technikában.

Molnár Szabolcs a könyvtári beszélgetéssorozat első rendezvényén

A beszélgetéssorozat talán arra is jó lehet, hogy a zene értő, kritikus befogadásához adjon szempontokat. Schiff András mondta nemrég egy interjúban, hogy „a komolyzenei közönség létszáma egyre nő, de az ízlése és az ismeretgazdagsága sajnálatos módon ezzel fordított arányban csökken”. Elég sarkos megállapítás, egyetért vele?
Abszolút egyetértek. De ez nem az utóbbi évek vagy évtizedek fejleménye: ez a folyamat már a 18-19. század fordulóján elindult. Nőttek a koncerttermi, operaházi kapacitások, szaporodtak a kizárólag előadó-művészetből megélni akaró muzsikusok… Ha egy város megépít magának egy hangversenytermet, utána azt üzemeltetni kell, megtölteni hallgatókkal napról napra, hétről hétre. Meg lehet figyelni, hogy ezzel párhuzamosan hogyan romlik a zene. A közönség rányomja a bélyegét arra, amit komponálnak neki. Ha valami iránt túl sokan érdeklődnek, akkor az óhatatlanul az átlag felé fog tendálni. Ha ma egyre többen kíváncsiak egy Schumann-zongoraestre, az nem jelenti, hogy egyre többen értik Schumannt. Épp ellenkezőleg. És lehet, hogy előadóművészként ezt az ember tényleg tragikusan éli meg. Schiff András a 60-as 70-es években elsajátított egy zenekultúrát, figyelte az akkori nagyokat, Fischer Annie-t, Szvjatoszlav Richtert, lemezekről hallotta Dinu Lipattit, és tudta, hogy az előadói döntéseire hogyan reagál a közönség. Ebben szocializálódott, de ez ma egészen máshogy megy. Hozzáteszem, Fischer Annie nem játszott Müpa-méretű előadótermekben.

Mit tanácsolna annak, aki most kezd érdeklődni a komolyzene iránt? Hol találhatunk releváns véleményeket, hogyan tájékozódhatunk ma, amikor a streaming szolgáltatók, videómegosztók kaotikusan ömlesztik elénk a felvételeket?
Az ismeretségi körömben többen vannak, akik 30-40 éves korukra váltak a klasszikus zene fogyasztójává. Azt vettem észre, hogy szinte mindig van egy komolyzenei kapudrogként működő zenemű, stílus vagy előadó, és arra építve az ember létrehozza a személyes „tracklistáját”. Hogy ehhez ki honnan és milyen információkat gyűjt, arra ma már nagyon nehéz egyértelmű ösvényeket javasolni. Mondhatnám, hogy járassunk zenei folyóiratokat, de nem mondom, mert éppen most szűnt meg az utolsó magyar zenei folyóirat (a Muzsika nyomtatott kiadása – S. E. K.). Mondhatnám, hogy járjunk sokat koncertre, de aki már érdeklődik a klasszikus zene iránt, az nyilván fog járni. Talán az válik be leginkább, ha az ember az ismerőseitől kér tanácsot… Meglepő egyébként, hogy milyen művek tudnak kapudrogként működni. Találkoztam olyannal, akinek kifejezetten a kortárs zene volt ilyen váratlan, sokkszerű élmény: évtizedeken keresztül kerülte, aztán egyszer csak valamivel találkozott, ami páli fordulatként megváltoztatta a zenéhez való viszonyát. Másnál A kékszakállú herceg vára volt ilyen, néhány hónap alatt a létező összes felvétel ott volt a polcán. És akkor onnantól kezdve a folytatás már adja magát: mit írt még Bartók?… De kapudrog lehet a régizene, főleg a 17. századi előtti zene is. Ezekkel a művekkel nem találkozik az ember véletlenül a liftben, áruházban, strandon. Mindig valamilyen speciális helyzethez, időponthoz kötődnek, amit később fel tudunk idézni: a velük való találkozásban van valami sorszerű.

Nekem Beethoven hegedűversenye volt ilyen…
Ahogy Kern Andrásnak is a Sztracsatella című filmben…. (nevet)

Rendben, eljutunk odáig, hogy érdekel a klasszikus zene, de a következő fázis gyakran az, hogy valamiért bezáródunk saját ízlésünk ketrecébe. Ha Wagnert szeretem, akkor nem hallgatok Verdit, ha a romantikus zenéért rajongok, akkor ki lehet üldözni a világból egy barokk fúgával. Természetesnek érzi ezt a jelenséget vagy problémának?
Abszolút természetesnek tartom. A szüleim generációjában például voltak az illésesek, a metrósok meg az omegások. Vagy voltak a Rolling Stones-osok meg a beatlesesek. Aki a Rolling Stonest meg a Beatlest is csak távolról nézi, az nem érti, mi köztük ez az öldöklő különbség. Aki távol áll a komolyzenétől, nem érti, hogy egy wagneriánus miért nem tud meghallgatni egy Verdi-operát. De ha az ember benne van, akkor nagyon is érzi ezt. Én is így vagyok vele: ha éppen nagyon intenzíven foglalkozom a tanítás miatt Wagnerrel, akkor abban az időszakban nagyon nehéz egy bel canto operát meghallgatnom. Kell egy eltávolodási periódus, hogy egy másfajta zenei gondolkodásra is nyitott legyek.

Akkor hogyan lehet mégis átlépni egyik körből a másikba, tágítani az ízlés határait?
Úgy, hogy az ember nagyon szigorúan figyeli magát. Vegyük észre, hogy mikor műélvezünk, mikor reflektálunk a műélvezetünkre és mikor rajongunk. Rajongói pozícióból nagyon nehéz mást meglátni, mint a rajongás tárgyát. De ha egy Wagner-rajongó nagyon mélyen magába néz, és elgondolkodik, hogy miért van rá akkora hatással ez a zene, ha kialakít magában egy kritikai attitűdöt, akkor lehet, hogy két hét múlva azt mondja, nem is olyan rossz ez a Puccini (nevet). Ez a trükk: fenn kell tartanunk a képességet magunkban arra, hogy a legnagyszerűbb dolgokkal kapcsolatban is kritikai véleményt formáljunk. Ez az, amit egyébként az iskola egyáltalán nem tanít meg, pedig lehet József Attilát, Mozartot is kritizálni. Nagyon ritkán hangzik el, hogy Beethovennek vagy Bartók Bélának is vannak gyengébb művei.

“Vegyük észre, hogy mikor rajongunk”

Ma, amikor a közösségi médiában, blogokban bárki zenekritikus lehet, hogyan látja a zenekritika szerepét, jövőjét?
A kérdést ketté lehet választani aszerint, hogy mit értünk zenekritikán. Ha azt a 200 éves múltra visszatekintő hagyományt tekintem zenekritikának, amelybe Hanslick, Schumann, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence vagy Kroó György simult bele, akkor ennek nem látom különösebben rózsásan a jövőjét. Ha a zenekritika azt jelenti, hogy mindenkinek van véleménye, és egyébként minden vélemény valid, akkor eljutottunk abba a helyzetbe, hogy valóban minden véleménynek van platformja is. Megdöbbentem, amikor nemrég Bella Máté zeneszerző megjegyezte, hogy én még az a régi vágású kritikus vagyok. Nem olyan, mint a bloggerek. Ez azért volt számomra furcsa, mert nem gondolok magamra úgy, mintha idős ember lennék vagy a 200 éves tradíciójú zenekritikának lennék az örököse. De mégis inkább pozitív megállapítás volt ez: mert olyan kritikusként jellemzett, aki próbál állítani valamit, érveket sorakoztat fel, és a tapasztalatot a kritikai fegyvertára részévé teszi. S mindezek hitelesítik is. Nem tudjuk, hogy egy blogbejegyzés két-három jelzőjét mi hitelesíti. Lehet, hogy az írója egy hét múlva filmekről fog megnyilvánulni, két hét múlva egy focimeccsről. Én nem írok zenén kívül másról, pedig van véleményem másról is.

Mekkora az olvasóközönsége a tradicionális zenekritikának?
Nem tudom, de azt igen, hogy az olvasóközönség nem korlátozódik a kritika megjelenését követő egy hétre. Egy ilyen kritika tíz, ötven vagy száz év múlva is releváns szöveg lehet. Zenetörténészként ma gyakran nem is tudunk más forrásokhoz nyúlni, mint a 30-40 évvel ezelőtti kritikákhoz. Nem gondoltam volna, hogy a zeneakadémiai mestereim kritikáit, például Kroó György rádióban elhangzott szövegeit 25 év múlva valamiért vissza fogom keresni. Ma visszakeresem őket.

Kritikusként és zenetörténészként is elsősorban kortárs zenével foglalkozik. Miért van az, hogy a kortárs zene a komolyzene közönségén belül is csak egy szűk réteget érdekel? Mintha zenehallgatóként ma a gregoriántól a modernizmusig minden korban benne élnénk, csak éppen a saját korunkban nem.
Szinte minden zenetörténésznek ez a legvégső kérdése. Hogy miért állt elő ez a teljesen abnormális helyzet. Az a művészet, amely a jelenre akar reflektálni, valóban szubkulturális, sőt, szub-szubkulturális jelenség ma. Sok ezer éven keresztül a művészek arra kapták a társadalmi felhatalmazást, hogy mondjanak valamit arról, ami az embert a világban körülveszi. Ma viszont olyan zenéket hallgattunk, olyan irodalmat olvasunk, és olyan filmeket nézünk, amelyek sok mindenre reflektálnak, de arra nem, ami éppen most van. Vagy a múltra figyelnek, vagy a jövőre, felépítve valami meseszerű világot, mint a Csillagok háborúja vagy a szuperhős-történetek. Annyira elegünk van abból, ami körülvesz, hogy műalkotásokban sem akarunk vele találkozni. Mintha ma a művészet a valóságtól való elfordulás segédeszköze lenne. Mindig is volt a művészetnek egy olyan funkciója, hogy elvarázsoljon, a fantázia világába vigyen, de mintha most kizárólag ez lenne a dolga.

Senki nem várja el a filmkritikustól, hogy filmet rendezzen, az irodalomkritikustól, hogy regényt írjon, de érdekes módon a zenekritikussal kapcsolatban időnként felmerül, hogy tud-e kottát olvasni, hangszeren játszani. Egyrészt mi erről a véleménye, másrészt akkor rá is kérdeznék: tud zenélni?
Gimnazistaként már színdarabokhoz írtam zenét, aztán elcsábultam a filmhez: olyan 20-25 film zeneszerzője vagyok. Ilyen értelemben van közöm a zenéhez. És olyan értelemben is, hogy orgonistaként indultam. A szüleim falusi értelmiségiek voltak, úgy döntöttek, tanuljon a gyerek zenélni, ezért hatéves koromban vásároltak egy rendes nagy zongorát. Két évig jártam zongoraórára, de megmondom őszintén, ebből az időből csak arra emlékszem élénken, amikor ellógtam az órákat. Azok voltak a nagy élmények, amikor elindultam zongoraórára, és nem érkeztem meg (nevet)… Utána fölköltöztünk Budapestre, és annyira megváltozott az életünk, hogy évekre kimaradt a zenélés. Az általános iskola felső tagozatában aztán néhány orgonamű kapudrogként hatott rám: elkezdtem újra érdeklődni a zene iránt. Mivel abban az első két évben tökéletesen megtanultam kottát olvasni, nem volt nehéz visszaülni a hangszerhez, de ekkor már nem zongorázni akartam, hanem orgonálni. Szerencsére találtam egy olyan templomot, ahová bármikor mehettem gyakorolni. Voltak is sikereim orgonistaként, a közvetlen környezetemet mindig el tudtam varázsolni. Előfordult, hogy 30-40 percen keresztül improvizáltam, leesett állal hallgatták. Aztán következett a gimnázium, elkezdtem zenét írni, és jött a színházi zenék korszaka. Az is elég jól működött, volt olyan darab, ami országos karriert futott be amatőr színházi fesztiválokon.

“Mintha ma a művészet a valóságtól való elfordulás segédeszköze lenne”

Úgy tudom, először mégsem zenei pályán indult el, hanem bölcsész lett…
Igen, az ELTE Bölcsészkarára jártam filozófia-magyar szakra, de filozófusként nagyon elkezdett foglalkoztatni a 17-18. századi zeneesztétika. Nagyszerű tanáraim voltak: Fodor Géza, Ludassy Mária, Steiger Kornél, Tengelyi László, Munkácsy Gyula – ők azt mondták, érdemes lenne ezzel professzionális szinten is foglalkozni. Akkor én a Zeneakadémián bekéredzkedtem Kroó György óráira, bejártam hozzá, a következő évben pedig felvételiztem, és felvettek a zenetudomány szakra. Vonzott, hogy a zenetudósok számára is öt éven keresztül volt kötelező zeneszerzés, amit abban az időben Jeney Zoltán tanított. Úgy voltam vele, ha Jeney lesz a zeneszerzéstanárom, az nekem tökéletesen elég, nála jobb nem kell. Serei Zsolt tanított hangszerelést, Szabó Miklóstól tanultunk reneszánsz vokális ellenpontot, nagyon masszív zeneszerzés-elméleti képzést kaptunk. Őszintén szólva ebből olyan nagyon sok minden nem ragadt rám – abban az értelemben, hogy nem kezdtem el másfajta filmzenéket írni. De azt gondolom, a zeneakadémiai tanulmányaimnak köszönhetően bizonyos dolgokat sokkal könnyebben és gyorsabban megoldottam. A filmstúdióban azonnal változtatni tudok, ha egy vágás miatt erre van szükség, vagy gyorsan föl is tudok játszani valamit.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: jogos elvárás egy zenekritikussal szemben, hogy zenéljen?
Abszolút nem. Vannak, akik azt mondják, egy kritikus tudjon elemi szinten kottát olvasni, de szerintem nem kell. A kritikus az élményeiről számol be – miről számolhatna be másról? Én is az élményeimről írok, csak esetleg megpróbálom egzaktabb módon megfogalmazni, valahogy becsomagolni. Azt pedig már a 18. században megmondta Edmund Burke, hogy minél jobban értünk egy adott dologhoz, annál kevesebb élvezetet okoz. Gyakran irigykedek azokra a kritikusokra, akik teljesen őszintén le tudnak írni ostobaságokat, mert az nekik szívbéli meggyőződésük. Az érzelmi bevonódásra egyébként törekednie kell a professzionális szakembernek is, mert tényleg könnyen járhat úgy, hogy már nem okoz örömet neki, amit szakértő szemmel néz. Sok színikritikus gyűlöl színházba járni (nevet).

És ön? Örömet talál még abban, ha szakmai feladatként meg kell hallgatnia egy előadást?
Azért lettem kortárs zenére specializálódott kritikus, mert magamtól is leginkább kortárs zenei hangversenyekre jártam. Az a bizonyos kapudrog számomra Liszt orgonazenéje volt: úgy éreztem, tökéletesen, szinte hangról hangra tudom követni, hogy mi történik, akár első hallásra is. És Liszt orgonazenéjétől az ember gyorsan eljut a kései Liszthez, onnan pedig már egyáltalán nincs mesze a modern és a kortárs zene. Megkísérelni kifürkészni egy zeneművet, amit ma játszanak először, az pont olyan élmény, mint amikor 1783-ban valaki leült és meghallgatott egy Mozart-daljátékot. Ebbe nem lehet belefásulni. Huszonnyolcadszor meghallgatni az Eroica szimfóniát, abba már inkább.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: FSZEK

Reklámok

„A csembalóval nem lehet sumákolni”

INTERJÚ FÁBRI FLÓRÁVAL

Gyerekként imádott rajzolni, később operarendezőnek készült, végül csembalóművész lett. Mi vonzotta a hangszeréhez, és hogyan vált az évek alatt tanítványból mesterré? Fábri Flórával könyvtárunkban tartott nagysikerű szólóestje másnapján beszélgettünk: szóba került a csembaló kíméletlensége, a koncertek dramaturgiája és a Japánban átélt kultúrsokk is.

Meglepted a közönséget tegnap a ráadással: énekeltél és csembalón kísérted magad. Mi volt ez a ráadás? Mennyire megszokott tőled, hogy énekelsz?
Mondjuk úgy, hogy az éneklés folyamatosan jelen volt az életemben, de tény, hogy nyilvánosan ezt ritkán szoktam prezentálni. Anyukámmal mindig énekeltünk otthon: népdalokat és sok minden mást is. A zeneiskolában gyerekkórusba jártam, a Bartók konziban, a szolfézs szakon és később a Zeneakadémia karvezetés szakán is állandóan énekeltünk. Hogy mi volt a ráadás? Valami olyat akartam választani, ami beleillik a koncert világába, de nem túl hosszú. Végül többé-kevésbé szerencsével bukkantam rá egy Haydn-dalra, ami a koncertet záró Haydn-szonátához kapcsolódik. Haydn ugyanis felhasználta G-dúr szonátájának első tételét egy dal zenei anyagához.

Rengetegen voltak a koncerteden. Játék közben mennyire érzed a közönség reakcióit?
A tegnapi közönség különleges volt. Németországban élek, de most Budapesten játszottam, ezért sok régi ismerősöm is eljött. Volt, aki szinte ott ült a hátamban, éreztem, hogy feszülten figyelnek az emberek. Jelen voltak a szüleim is, az ő közelségüket is nagyon erősen éreztem, és ez fontos volt számomra. Nem tudtam nem rájuk nézni egy-egy darab után. Egy koncerten nagyon sok múlik azon, hogy éppen milyen lelkiállapotban van a közönség. Kialakul egy kollektív hangulat, én pedig megérzem a lehetőségeimet: mennyi időt vehetek egy-egy helyen, mennyire építhetek be egy-egy zenei viccet. Volt néhány dolog, amit tegnap azért játszottam éppen úgy, mert reagáltam arra, ami körülvett.

Mit kell tudni a csembalóról, amin játszottál?
Egy késő francia stílusú Taskin csembaló kópiája, 15 éve építette František Vyhnálek cseh mester. Papp Rita csembalóművésztől kölcsönöztem erre az alkalomra, Kecskemét mellől szállíttattuk Budapestre. Saját választásom volt, mert kifejezetten szép és expresszív a hangja, sok mindent meg lehet rajta valósítani. Szerencse, hogy itt van ez a hangszer Magyarországon, és Papp Rita nélkülözni tudta.

Fábri Flóra: “Éreztem, hogy feszülten figyelnek az emberek”

Mennyi idő alatt jutottál el a darabokkal való ismerkedéstől a kész előadásig?
A végleges műsort csak pár hónapja fixáltam le, előtte hónapokig ízlelgettem a darabokat, ki akartam alakítani valamilyen koncepciót. Nagyon sok művet kellett végigjátszanom blattolás szinten ahhoz, hogy kiválasszam, melyik illik a műsorba. Volt néhány darab, amit mindenképp játszani akartam, aztán mégse lett helye. Vagyis nálam megelőzi a konkrét gyakorlást egy több hónapos kiválasztási folyamat. Érdemes elnyújtani ezt az ízlelgetést, mert egyébként könnyen elfáradnak az ember érzékei. Olyan ez, mint amikor a parfümériában megszagolunk egymás után húsz parfümöt, és akkor kávét kell szagolnunk, hogy újra semlegesen érezzünk. Aztán volt egy sűrűbb, néhány napos szakasz, amikor tényleg konkrétan dönteni kellett. Onnantól kezdve két-három hónapra volt szükség a kényelmes gyakorláshoz. Csak két olyan darab került a műsorba, amit korábban tüzetesen tanulmányoztam, ezeket sikerült hamar felfrissíteni, az összes többi új volt. Egy főpróba jellegű házi koncertet is tartottam zenész közönség előtt. Érdekesek voltak a visszajelzések. Többen azt mondták, hogy a Burney-szonáta tetszett nekik a legjobban. Ezt nem gondoltam volna, mert inkább zenetörténeti kuriózumként választottam. Eleinte kicsit jelentéktelenek tűnt, aztán beérett.

Nagyon gondosan építetted föl a műsort. Miért tartod fontosnak, hogy egységes és koncepciózus legyen egy koncert?
Ebben biztosan szerepe van annak, hogy színházi családból származom: anyukám Kováts Kriszta színésznő, énekesnő, rendező; apukám Fábri Péter író, dalszövegíró, műfordító. Nem is tudok olyan előadást elképzelni, amiben nincs dramaturgiai koncepció. Bennem hallgatóként is erre van igény, ha elmegyek egy koncertre. Azt látom, hogy az igazán jó zenekaroknál a műsortervezésben már évad szinten is van átfogó elképzelés. És persze van egyfajta dramaturgia, ami átszövi az egyes műsorokat. Ez szerintem a befogadáshoz kifejezetten segítség. Az összefüggések megtalálása segít nekem is az előadásban. Jó játék is ez: felfedezni a rokonságot a zenei nyelvben, vagy tudni, hogy két szerző találkozott és hatott egymásra. Akár elképzelhetem a köztük kialakuló emberi szituációt is. Egyébként a hangnemekkel kapcsolatban is van egy  „rögeszmém”, ezért az est első felében csak bés hangnemek voltak, a másodikban csak keresztesek. Aki éppen így akarta hallani a koncertet, az hallhatta (nevet).

A legtöbb csembalóművész zongoristaként kezdi, nálad is így volt ez? Hogyan kerültél közel a hangszerhez?
Igen, én is a zongora felől érkeztem, bár egyébként sokan kezdik orgonával is. A Bartók konziba jártam zongora és szolfézs szakra, és egy fakultáció keretében kerültem Soltész Anikóhoz. Korábban egész egyszerűen semmit nem tudtam a csembalóról. Nem ismertem nagy csembalisták felvételeit, nem vezérelt régizenei kutatóösztön akkor még, csak az volt bennem, hogy akkor most ezt kipróbálom. Anikó egész lénye, a hangulat, amit az órán teremtett, varázslatos volt. Az is lehet, hogy ha bendzsózni tanított volna, akkor most bendzsóznék. Kinyitotta a szemem egy kimeríthetetlen zenei világra, aminek a szólójáték csak egy aspektusa: ott van a kontinuózás, a kamarazene, a zenekari, operai előadás is. Valahogy a hangszer beszippantott. Kíméletlen pontosságra ösztökél. Bocsánat, hogy ezt mondom, de a zongorával ellentétben a csembalóval nem lehet sumákolni, és ez nagyon megtetszett. Muszáj valamit kezdeni a dolgokkal, mert minden hallatszik. Soltész Anikó mellett a további tanáraimmal is nagy szerencsém volt: Christine Schornsheimhoz jártam Münchenbe öt évig, aztán Essenben, a Folkwang egyetemen Christian Riegernél tanultam. Christinének fontos volt, hogy a billentyűs hangszerek széles spektrumát megmutassa, mindent, amit a 18. században a clavier szóval illettek. Két évig fortepianóztunk, volt kötelező orgona is egy évig, két vagy három évet kellett clavichordozni. Christinének köszönhető az is, hogy múzeumokba jártunk, ahol eredetei hangszereken játszhattunk. A régi billentyűs hangszerek között egészen extrém különbségek lehetnek, mindegyiket másként kell megszólaltatni, ez különleges kihívás. Christian Riegernél sokat foglalkoztunk a kontinuózás rejtelmeivel, nála egyfajta elmélyülésre volt lehetőség.

Úgy tudom, gyerekkorodban rengeteget rajzoltál, festettél, de az opera is érdekelt, sőt operarendezőnek készültél. Hogyan kristályosodott ki, hogy hangszeres előadóművész leszel?
Jól felkészültél (nevet). Sokáig úgy gondoltam, hogy a csembalózást megtanulom, aztán ha kint leszek Münchenben, akkor majd elkezdem ott az operarendezést. Ehelyett valahogy még jobban belemélyedtem a csembalóba. Úgy éreztem, a hangszer világa kimeríthetetlen, és teljes embert kíván. Vagy félig csinálok valamit, belekezdek ebbe is, abba is, vagy rendesen. De fontos megőrizni a nyitottságot. A ma napig nagyon inspirál, ha más műfajokkal kerülök kapcsolatba. Eddig jó ritmusban találtak meg különböző feladatok, alakulhat úgy, hogy egyszer megrendezek egy kisebb operát. Most is készülök egy előadásra, egy kedves ismerősöm felkérésére egy kísérleti színházi produkcióban fogok zenélni. Nem szabok műfaji határokat magamnak: most április 30-án anyukámnak lesz egy könnyűzenei koncertje a Müpában, és az a megtiszteltetés ért, hogy életemben először nyilvánosan fogok vele zenélni. Csembalón játszom majd, lesz egy szám, amit csak ketten adunk elő. El kellett telnie pár évnek, hogy megtaláljak egy saját zenei nyelvet, ma már egyenrangú partnerként tudunk egymással kommunikálni a zenében. Ez nagyon új és jó élmény.

Egy kamaradarab is elhangzott a koncerten Fábri Flóra (csembaló) és Baranyay Piroska (cselló) előadásában

A képzőművészettől eltávolodtál?
Ez a képzőművészeti dolog egy hosszú ideig tartó gyerekkori álom volt, ami traumatikus véget ért. Sokáig mindennap rajzoltam, el sem tudtam mást képzelni, aztán a szüleim a legjobb hiszemben elküldtek egy jelmeztervező barátjukhoz, hogy vegyek rajzórákat, tanuljam meg a technikát. Elég nagy művész volt, de sajnos pedagógiai érzék nemigen szorult belé, gyakorlatilag két-három óra alatt teljesen elvette a kedvemet. Minden óráról sírva jöttem ki, úgy éreztem, hogy elnémította a fantáziámat. Nem hibáztatom, értem, hogy miért csinálta ezt, de 12 évesen nem értettem. Nehéz és kényes időszak volt.

Ekkor már zongoráztál is?
Igen, hatéves korom óta zongoráztam, és a Soltész Anikóval való találkozás azért is volt különleges ajándék, mert ő megint fölnyitotta a szememet egyfajta kreatív, pozitív hozzáállásra. A csembalózásban újra megtaláltam, ami addig hiányzott.

Hogyan alakult a Bartók konzi után a pályád?
A Zeneakadémián elkezdtem az ének-zene tanár – karvezetés szakot. Tudtam, hogy nem akarok zongorista lenni, de nem láttam magam szolfézstanárként, karvezetőként sem. Voltak nagyon jó tanáraim, kiemelném Komlós Katalint, akitől régizenei téren is sokat tanultam, nagy élmény volt az óráira járni. Mégis elég hamar eldöntöttem, hogy nem fogok lediplomázni a Zeneakadémián. Kinéztem, hogy a müncheni fősikolára – Hochschule für Musik und Theater München – érdemes menni Christinéhez, ezért a második évben már csak a számomra fontos órákra jártam be. A szolfézs, összhangzattan nagyon tetszett mindig, nem kérdőjelezem meg, hogy ennek a szaknak is van értelme, de ez alkatfüggő.

Münchenben aztán a színház is bejött a képbe…
Igen, voltak színházi produkciók, és van ott operarendezői szak is, amivel azért kokettáltam. De csembalistaként sok operaprodukcióban is részt tudtam venni, és amikor belülről láttam egy-egy próbafolyamatot, akkor erős kételyeim támadtak, hogy biztosan akarom-e ezt csinálni. Közelről látva a próbákat inkább örültem, hogy a hangszer mellett ülök. Van ez így az álmokkal néha.

Túl sok konfliktust kell vállalnia egy rendezőnek?
Nagyon sokat. Az egy igazán véres-verejtékes munka. Megszállottság kell hozzá, hogy az ember mindenáron keresztülvigye a saját ötletét, meggyőzzön róla olyanokat, akiknek esetleg teljesen más az elképzelése, és a végén valahogy összeálljon egy produkció. Ez is alkat dolga… De mi is volt az eredeti kérdés?

Hogy hogyan alakult a pályád.
Münchenből ösztöndíjjal kikerültem egy szemeszterre Tokióba, aztán visszajöttem, és az alapdiplomámat Münchenben kaptam meg. Ezután csembalóból és kontinuóból szereztem master diplomát Essenben. Öt éve dolgozom csembaló-korrepetitorként. Frankfurtban, az ottani főiskola – Hochschule für Musik und Darstellenede Kunst – régizene-tanszékén. Jelentkeztem egy állásra, részt vettem próbatanításon, és fölvettek.

Jól érzed magad Németországban?
Nagyon jól. Frankfurt nincs olyan mesze, ha nagyon rám tör a honvágy, haza tudok jönni. Szerencsére vannak itthon is dolgaim: Vashegyi Györggyel viszonylag rendszeresen szoktam játszani, lesz az a színházi előadás is, amit említettem, vagyis elég gyakran előfordulok Budapesten. Nem tudok sokáig egy helyen lenni, ilyen szempontból a zenészség áldás: az embernek mindenfelé vannak koncertjei.

Fábri Flóra (Fotó: Raffay Zsófi)

Szabad idődben mit csinálsz szívesen?
Relatív, hogy mi az a szabad idő. Nagyon szeretek színházba, moziba járni és sportolni is: kimenni az erdőbe vagy úszni. Ezek hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Ha ez társaságban zajlik, az szuper: a barátaimmal és a családommal való minőségi együttlét nagyon fontos. Azért be tudnak sűrűsödni a napjaim a zenével, talán erre jobban is odafigyelhetnék. De ha éppen nagyon sok szabad időm van, akkor nyelvet tanulok, ez az egyik hobbim. A német, angol, olasz után jelenleg a francia van soron. Hónapok óta tervezem, de most már tényleg elmegyek egy nyelvtanárhoz. A japán is jól ment, amíg kint voltam, de fél év nem volt elég ahhoz, hogy igazán megtanuljam.

Tokióban ösztöndíjasként milyen élmények értek?
Kultúrsokk volt. Az ott töltött szemeszter nyilván jó volt arra, hogy táguljon a horizontom, de amikor visszatértem, éreztem, hogy igen, én Európában vagyok otthon. Szinte levegőhöz sem jutottam, annyira más volt Japánban, annyira sok élmény ért. Érdekes dolog ez a perspektívaváltás: Frankfurtban, a főiskolán távol-keleti növendékeket is tanítok, Japánban rálátást nyertem a helyzetükre. Ott voltam egy teljesen más kultúrkörből, és megtapasztaltam, hogy az élet legapróbb dolgaiban is hatalmasak a különbségek, leginkább persze az emberek közti kommunikációban. Elég nagy empátia van most már bennem mindenki iránt, aki megpróbál egy másik földrészen otthonra találni.

SCHALK ENDRE KORNÉL
PORTRÉFOTÓ: RAFFAY ZSÓFI, KONCERTFOTÓK: FSZEK

„Hagyom, hogy jöjjön a flow”

BESZÉLGETÉS HOLE ANNÁVAL

Mi a közös a fuvolázásban és a sziklamászásban? Miért jött haza egy káprázatos felszereltségű német főiskoláról a Zeneakadémiára? Mi vonzotta komolyzenészként Vincze Lilla zenekarába? Hole Anna fuvolaművésszel beszélgettünk, aki március 25-én könyvtárunkban ad kamarakoncertet Olgyay Gergővel.

Nehezen találtunk időpontot erre a beszélgetésre. Az az érzésem, hogy nagyon elfoglalt vagy…
Április végén fogok diplomázni a Zeneakadémián, elég sok időt fordítok a felkészülésre. Gergővel a könyvtári kamaraestünkre próbálunk, és készülök más koncertekre is. Hetente két nap tanítok, és igyekszem minden héten többször sportolni is: falat, sziklát mászom.

Ez igen! Hogy találtál rá éppen a sziklamászásra? Elég távol van a fuvolázástól…
Van egy nagyon jó barátnőm, kint él Innsbruckban, az a környék egy igazi sziklamászó-paradicsom. Hat évvel ezelőtt elvitt mászni. Először nagyon féltem a magasban, de aztán pont az tetszett meg, hogy le kell küzdeni önmagam, szembe kell néznem a félelmeimmel. A mászás saját testsúlyos edzés, nagyon rendben tartja az izomzatot, az egész testet. A fuvolázástól egyébként nincs is olyan távol: mászás közben tudok fejben gyakorolni, és a légzést is sokszor úgy kell kontrollálni, mintha fuvoláznék.

A diplomakoncertedre hogyan, mivel készülsz?
Carl Philipp Emanuel Bach G-dúr fuvolaversenyéből két tételt játszom. Annak idején ezzel a darabbal felvételiztem a Zeneakadémiára, és most úgy éreztem, megint itt van a helye: egy kicsit komolyabb fejjel, több szakmai tudással adhatom elő újra. Lesz egy Frank Martin-ballada is, Gergővel pedig kamarázni fogunk – talán Piazzolla-darabokat játszunk. Tervezem, hogy előveszek egy nagyon modern darabot is. Meglátjuk, mert ehhez olyan modern technikákat kell használni, amik számomra viszonylag újak, az idő pedig már viszonylag kevés.

Mik ezek a modern technikák?
Például levesszük a fuvola fejrészét, és csak a csövet szólaltatjuk meg, ami azért nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Vagy vannak multifóniák, tehát egyszerre két hang megszólaltatása, csúsztatott fogások, glisszandók. Ezek mindig is vonzottak, de most kezdtem el mélyebben beleásni magam a témába. Nagyon tisztelem Matúz István munkásságát, mindig ott vagyok a koncertjein, ő ezekben a technikákban a csúcsot jelenti. Lehet, hogy pont az ő egyik darabját, a Sakura, sakura címűt választom, ez egy cseresznyefa-virágzásról szóló japán népdal feldolgozása.

Hole Anna: “Korán tudatosult bennem, hogy ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot”

Említetted a tanítást, ami azért más képességeket is igényel, mint az előadó-művészet. Hogy érzed magad tanárként?
Budaörsön, a Vivaldi Alapfokú Művészeti Iskolában tanítok fuvolát, furulyát és egy kis szolfézst 6-15 éves gyerekeknek. 3-4 éve csinálom, nagyon izgalmas feladat: rengeteget megtudok önmagamról is. Sok mindent meg kellett fogalmaznom magamnak a tanítás miatt, ami korábban „csak úgy jött”. Minden gyerek külön egyéniség, mindenkihez máshogy kell fordulni, és persze meg kell találni a hangot a szülőkkel is. Nagyon szeretek tanítani, bár hosszabb távon inkább idősebb növendékekkel foglalkoznék szívesen.

Te hány évesen kezdtél fuvolázni? Egyáltalán hogyan kerültél zeneközelbe?
Öten vagyunk testvérek, négyünket ugyanabba a zenei általános iskolába írattak be a szüleink. Apukám nagy zenerajongó, és fantasztikus hallása van, biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit másként alakul az élete, akkor zenész lett volna. belőle. Ő abszolút a zene irányába terelt, és édesanyám is támogatta ezt. Pöttöm gyerekként már játszottam otthon a hangszerekkel: a nővérem hat évig fuvolázott, ő volt az egyik példa előttem. Aztán az általános iskolában és a kispesti zeneiskolában kiderült, hogy van érzékem a zenéhez. Hatévesen kezdtem fuvolázni, egyre lelkesebb és szorgalmasabb lettem, elég hamar eredményeket is elértem.

Következett a Szent István konzi, majd a Zenekadémia. Végig egyenes úton haladtál előre?
Volt egy év a középiskola után, amit külföldön töltöttem, fölvettek egy németországi zeneművészeti főiskolára. Azért jelentkeztem oda, mert szerettem volna egy bizonyos tanárnál tanulni. Ez egy egy káprázatos színvonalú, modern létesítmény gyönyörű környezetben, egy akkora park közepén, mint a Városliget. Rengeteg gyakorlóterem van, mindegyikben Steinway zongora, igazán minden feltétel adott a munkára. Végül mégsem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem, nehezebb volt az elszakadás itthonról, mint gondoltam. Egy év után hazajöttem.

Ha ilyen jó körülmények között tanulhattál, akkor tulajdonképpen mi volt a hazatérés oka? A beilleszkedés volt nehéz vagy a szakmai elképzeléseid nem jöttek be?
Is-is. A kinti tanárom elég keménykezűnek bizonyult. Van, aki nagyon jól bírja ezt, sőt pont erre van szüksége, de én nem azt szerettem volna átélni a főiskolán, hogy letördelik a szárnyaimat, és újra kell magam építeni. A beilleszkedés, a német nyelv sem volt könnyű. Sok jó tapasztalatot gyűjtöttem, de összességében úgy éreztem, hogy a fantasztikus körülmények ellenére nem fogom elvégezni kint az öt évet. Hazajöttem és nem bántam meg, a Zeneakadémián jobban érzem magam, valahogy emberközelibb.

Vincze Lilla zenekarának is tagja vagy. Hogy kezdődött a kapcsolatod a könnyűzenével?
A Szent István konziban még csak messziről csodáltam a jazz-zenész társaimat, aztán valahogy egyre többször fölmerült bennem, hogy én ezt kipróbálnám. Addig-addig gondolkodtam ezen, mígnem egy kedves fuvolista barátnőm szólt, neki már annyi koncertje van, hogy kéne a helyére egy beugrós: próbáljuk ki. Már az első ilyen koncertet nagyon élveztem… Vincze Lillával léptünk fel Erdélyben.Több ezer ember, nagyszerű hangulat… Lilláéknál most már állandó tag vagyok. A Jolly Jokers együttesnek pedig, ami egy ír folk-rockot játszó csapat, beugró vokálos-fuvolistája leszek, a nyáron nyugat-európai turnéra megyünk. Jazzformációkban is próbálkozom. Legjobb barátnőm, lakótársam jazz-ének szakon végzett a Zeneakadémián, úgyhogy nálunk állandóan zenétől zeng az albérlet. Érdekes egyébként, hogy a könnyűzene pozitívan hatott a komolyzenei játékomra is: sokkal felszabadultabb lettem.

“Egy nagyzenekarban jó lenne játszani, de tetszik a kamarazenélés is”

Eddigi pályád során ki vagy mi inspirált leginkább?
Vannak nagy művészek, akik inspirálnak: Emmanuel Pahud, Denisz Burjakov. Burjakovot élőben még nem hallottam, de Pahud minden itthoni koncertjére elmentem. Meg kell említenem középiskolai fuvolatanárnőmet is, Götzné Vass Máriát, neki rendkívül hálás vagyok. Ha vissza kellene utazni az időben, biztos, hogy újra hozzá mennék tanulni. Édesapám is inspirál: hatalmas erőt ad a szeretet és támogatás, amit kapok tőle. A mai napig sokszor kikérem a véleményét. Mindig olyan dolgokat mond, hogy nem tudom megcáfolni, mert igaza van. Emlékszem, középiskolás koromban szólt, hogy kicsim, szépek a hangjaid, de a fölső hangok egy kicsit élesek. Én ezt kamasz lázadóként persze nem vettem komolyan. Mostanában jöttem rá, régi felvételeket visszanézve, hogy mennyire igaza volt. Nemrég aztán valamelyik koncertem után azt mondta, hallja, hogy elpuhutak a magas hangjaim. Szóval egészen finom dolgokat is észrevesz.

El tudnád képzelni magad más pályán?
Elég korán tudatosult bennem, hogy nekem ezen a pályán kell kihoznom magamból a maximumot, mert „kötelességem” élni az adottságommal, amit kaptam. Gyerekkorom óta sok országos versenyen indultam, és idáig mindig első díjat hoztam el: ez azért az embernek egy tükör. De a külső visszajelzések nélkül is egyre inkább azt éreztem, hogy nem is tudnék mást csinálni. Nyilván tudnék, de nem lennék önmagam. Az önmegvalósításnak ez az útja végtelen, nem is tudom, hogy egy élet elég-e ahhoz, hogy elsajátítsak mindent a hangszeren.

Más hangszerrel nem kísérleteztél?
Vannak nagy szerelmeim: hárfa, cselló, hegedű, de inkább csak rokon hangszerekkel próbálkoztam: indiai fuvolával, bambuszfuvolával – azért is, mert nagyon vonz a keleti kultúra. Most az énekhangomat képzem a könnyűzene miatt. Alapvetően tisztán énekelek, de kicsit erőtlenül. Ha lediplomázok, szeretnék erre is kicsit több erőt fordítani. Egy barátnőm énektanár, megbeszéltük, hogy foglalkozik majd velem.

Mire vagy a legbüszkébb eddigi pályádon?
Nehéz kérdés…

Esetleg egy különösen jól sikerült koncert vagy valamilyen cél, amit elértél…
Egy gyerekkori koncert jut eszembe. Tízéves voltam, Kaposváron indultam egy országos fuvolaversenyen, a Gluck Melódiát játszottam az Orfeusz és Euridikéből. Technikailag, zeneileg, érzelmileg is nehéz feladat, gyerekként meg pláne. Hónapokig készültünk a versenyre, elolvastam az opera szövegkönyvét, színészkedtem, énekeltem, hogy belém ivódjon a zene. Aztán az történt, hogy a színpadra lépés előtt fél perccel még sírtam – nyilván olyan nagy feszültség volt bennem, amit gyerekként nem tudtam kezelni. Kérdezte is a tanárom, szeretnék-e kiállni, vagy inkább nem, mert húsz másodperc múlva állni kéne kint. Végül is kimentem a színpadra. És abban a hangulatban, könnyfátyolos szemmel olyan jól sikerült előadnom a darabot, ahogy soha korábban: minden hang tényleg úgy szólt, úgy lélegzett, ahogy kell. Erre azóta is büszke vagyok. Viszont érdekes: mostanában koncert után sokszor nem tudom megmondani, hogy sikerült.

Lámpalázas típus vagy?
Változó, de úgy érzem, mostanra azért megtanultam kezelni a feszültséget. A Zeneakadémián Romos Zsolt tanár úr sokat beszélt erről, de inkább magam tapasztaltam ki, már gyerekkoromtól kezdve, hogy mi nyugtat meg. Nekem csönd kell, két nagy levegő, és persze az is, hogy minden rendben legyen körülöttem: legyen vizem, kottám, csokim. Nem kell a „sok sikert kívánok” meg semmi ilyesmi, csak egy kis nyugalom. A könnyűzene más. Ott érdekes módon még a színpadra lépés előtt két másodperccel is röhögünk valamin, az teljesen más hangulat.

Könyvtárunkban Olgyay Gergő gitárművésszel kamaráztok majd. Hogy jött létre ez az együttműködés?
A Zeneakadémián kamaracsoportot kellett választanunk, fel lehetett sorolni azokat a hangszereket, amelyekkel szívesen játszanánk. Én beírtam a gitárt, Gergő beírta a fuvolát, így tulajdonképpen minket a Zeneakadémia hozott össze. Kezdettől nagyon jól együtt tudtunk működni, közvetlenül, távolságtartás nélkül.

Hole Anna és Olgyay Gergő a Müpa színpadán

Úgy tudom, a bécsi Danubia Talents versenyen is indultatok. Gergő egy korábbi interjúban csak annyit mondott, hogy „kalandosan” készültetek…
Jelentkeztünk a versenyre, és volt egy olyan információnk, hogy október végén lesz Vácon. Aztán egyszer csak Gergő szólt, hogy ő megnézte az időpontot, és kiderült, hogy nem október végén lesz a verseny, hanem most hétvégén, és nem Vácon, hanem Bécsben. Ott álltunk négy nappal a verseny előtt, hogy most akkor mi legyen. Végül is megbeszéltük, hogy miért ne mennénk el, legfeljebb nem úgy sikerül, de tapasztalatnak jó lesz. Még aznap éjszaka buszjegyet, szállást foglaltunk, aztán három napot végigpróbáltunk, de egyfolytában, reggeltől estig. Kellett volna még idő, de úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg. Valószínűleg pont ez tett jót, az esélytelenek boldog nyugalmával mentünk, nem izgultunk, élveztük az utazást, az ottlétet, és ez a görcsmentesség a versenyen is kijött. Meglepődtünk, hogy sikerült elhozni a második helyezést.

A könyvtári koncertműsorotokat játszottátok korábban is?
A Piazzolla-darabokat elég régóta játsszuk. Nekem nagy szerelmeim ezek a művek, még a konziban hallottam őket a szalagavatón. Bartóktól a Román népi táncok egy nagyon jól sikerült átirat, néhány héttel ezelőtt a Művészetek Palotájában játszottuk először. Lesz két szóló is: Gergő Bachot, én Telemannt játszom majd, illetve lesz egy Handel- és egy Castelnuovo-Tedesco-szonáta.

Fuvolásként melyik darab lesz a legnehezebb?
Nehéz szólóban fuvolázni úgy, hogy izgalmas legyen, megtöltse a teret, ne keltsen hiányérzetet. Ezért talán a Telemann-fantázia lesz a legnagyobb kihívás. A közös műsorból a Castelnuovo-Tedesco szonáta még friss, de a koncertig le fog ülepedni.

Hogyan képzeled el a további pályádat? Mik a terveid?
Még nem kristályosodott ki teljesen, sok tervem van, de az biztos, hogy egy nagyzenekarban nagyon jó lenne játszani. Sajnos ritkán van próbajáték, sok a jó fuvolista, ezért nem könnyű bekerülni egy szimfonikus zenekarba. Tetszik a kamarazenélés is, akár Gergővel, akár más formációban, de mindenképp szeretném folytatni. Ahogy említettem, tanítani is fogok. A könnyűzene is biztos, hogy ott marad az életemben: egyre több felkérés jön, egyre több koncert, nekem szinte csak hagynom kell, hogy jöjjön a flow.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HOLE ANNA
Fotóalbum

„Testünk akkor is van, ha komolyzenét hallgatunk”

BESZÉLGETÉS HARASZTI DÓRÁVAL ÉS EDŐCS FANNIVAL

Furcsa koncerthelyszínek, szabadon mozgó, táncoló közönség, különböző művészeti ágak összekapcsolása – mindez nem szokványos a régizene világában. Hogyan lehet összeegyeztetni a határok feszegetését és a művészi alázatot? A Recurring Company két tagját, Haraszti Dóra blockflöteművészt és Edőcs Fanni csembalóművészt kérdeztük könyvtárunkban tartandó koncertjük előtt.

Recurring Company – elég szokatlan név egy régizenei együttes esetében. Mit jelent, mire utal?

Fanni: Az alapkoncepciónk az volt, hogy a régizenei előadáshoz mindig csatlakozzon más is: valamilyen társművészet, kortárs produkció. Ezért kerestünk nem hagyományos nevet. A recurring azt jelenti, visszatérő, megújuló – ezt érthetjük úgy, hogy a régizenét életre keltjük a mában, de úgy is, hogy az együttes mindig új projektekben gondolkodik, mindig új tagok csatlakoznak egy néhány főből álló, fix maghoz.

Hol és mikor alakultatok meg?

Dóra: Lipcsében, az ottani régizene tanszakon találkoztunk néhányan: Márfi Eszter elektronikus zenész, Illés Szabolcs barokk hegedűs, Fanni és én. Mindannyian nyitott, kísérletező alkatok vagyunk, többször tartottunk műfajokon átívelő, improvizatív koncerteket. Diplomázásunk után, amikor Lipcséből hazaszállingóztunk Budapestre, ezek a kísérletek teljesedtek ki az itthon megalakított együttesben.

A lipcsei egyetem mennyire inspirálta a törekvéseiteket?

Dóra: Inkább negatív módon inspirált (nevet). A nagyon specifikus régizenei tanulmányaink mellett valami mást is akartunk csinálni. Volt ebben egy kis dac, kitörési vágy is. De főleg belülről fakadt az újítás szándéka: mindketten erősen nyitottak vagyunk sok irányba.

Hogyan jött létre egy-egy produkciótok?

Fanni: Általában bennem születtek meg a koncepciók egy-egy előadásra, aztán a konkrét darabokat inkább Dóra választotta, vagy együtt találtuk ki. Én elsősorban helyszínekben gondolkodtam. Próbáltunk különleges koncerthelyeket keresni, alternatív klubokban is játszottunk.

Dóra: Például a Gólyában és az Aurórában, mindkettő nagyon jó élmény volt. Szerintem rajtunk kívül még senki nem vitt le csembalót ezekre a helyekre.

Fanni: A közönség is teljesen más volt, mert előttünk és utánunk elektronikus zene szólt. De előfordult az is, hogy idősebbekből álló, klasszikus komolyzenei közönséget sikerült bevonzanunk alternatív helyekre. Tavalyelőtt nyáron pedig, a veszprémi régizenei napokon egy gyönyörű kis templomban játszottunk, nagyon inspiráló helyszínen. Amikor beléptem oda és körülnéztem, arra gondoltam, hogy valamilyen elektronikus hangzás nagyon szépen, tisztán meg tudna itt szólalni. Végül barokk műveket játszottunk, például Telemann egy szólóhegedű-fantáziáját, előbb eredetiben, historikus előadásban, majd Márfi Eszter közreműködésével előadtuk a darabokat továbbgondolva: elektronikus hatásokkal módosítva, részben improvizálva. Nem akartunk elektronikával “felturbózott” barokk zenét játszani. Arra törekedtünk, hogy legyen valamilyen újítás, de az eredeti műveket ne sértsük meg. Ugyanezt a programot egyébként nemsokára előadjuk majd Budapesten is.

Haraszti Dóra (blockflöte) és Edőcs Fanni (csembaló).

Szerettek kísérletezni, de azért az eredetihez is ragaszkodtok…

Dóra: Igyekszünk alázattal közeledni a művekhez. Másként nem is látnánk értelmét.

A koncertközönség „megmozdításával” is próbálkoztok. Hogyan történik ez?

Dóra: Több koncertünkön felkínáltuk a közönségnek, hogy szabadon mozoghat. Ez a Kokas-pedagógia kapcsán jött, én ezt tanultam, foglalkoztam vele, és nagyon fontosnak tartom. Jó lenne minél inkább behozni a klasszikus zenei életbe ezt a lehetőséget. Ne az legyen, hogy mindenki ül, mert ülnie kell, hanem mozoghasson, rajzolhasson, mindegy, mit csinálhasson, csak ne legyen leblokkolva az áramlás, tovább tudjon élni a zene. Tavaly az Evangélikus Országos Múzeumban volt egy sorozatunk Telemann-triókkal, az egy nagyon szerencsés tér volt ilyen szempontból: ketté van osztva, az egyik fele koncertterem székekkel, a másik egy kiállítási rész. A koncertek elején mindig mondtam egy pár szót, hogy fölbolydítsam a kedélyeket, többé-kevésbé meg is mozdultak az emberek. Az utolsó koncert nagyon jól sikerült, gyerekek is voltak a közönség soraiban, ami sokat lendített a dolgon. Azt mondtam nekik, tudom, hogy nektek a legnehezebb ülni, nyugodtan mozogjatok, táncoljatok. A gyerekek még természetes viszonyban vannak a testükkel, nem nagyon kellett őket biztatni.

Zene és tánc közös térben

A közönség mennyire nyitott az ilyen kísérletekre?

Fanni: Amikor meg van hirdetve egy alternatívabb előadás, akkor az többnyire olyan embereket vonz, akik nyitottak. De érthető az is, ha valaki idegenkedik az újdonságtól. Az első koncertünkön például, a Benczúr házban egy kortárs táncos projektet csináltunk, de nem volt színpad, körbe ültettük le az embereket. A nagypapámat az első sorban nagyon zavarta, hogy valaki az orra előtt táncolt. Van, aki idegenkedik a szokatlanabb formáktól, de van, akinek ez egy plusz.

Dóra: A “közönségtáncoltatás” jobban bejött, mint amire számítottam. Tényleg felállnak emberek, idősebbek is, és táncolnak a barokk zenére. Hollandiában ezzel különösen pozitív élményünk volt. Az utrechti régizenei fesztiválon egészen fellelkesedtek az emberek.

Elégedetlenek vagytok a hagyományos koncertszituációval?

Dóra: Én nemcsak klasszikus zenét hallgatok, egészen más koncerthelyzeteket is ismerek. És sajnálom, hogy ennyire el vannak szeparálva a különböző műfajok befogadási módjai egymástól. Vannak persze, akik elmennek meghallgatni egy rockkoncertet, aztán elmennek egy klasszikus zenei koncertre, de ezek mégis teljesen külön pályán futnak. Szerintem jó ezt megkérdőjelezni. Testünk mindig van, ha klasszikus zenét hallgatunk, akkor is.

Haraszti Dóra: Ne legyen leblokkolva az áramlás, tudjon élni a zene

A könyvtárunkban tartandó koncertetek hagyományos előadás lesz. Ma már nem ragaszkodtok minden esetben az újításhoz, a kísérletezéshez?

Fanni: Változott az évek alatt a felállásunk és a koncepciónk is. Viszonylag sokan vagyunk, és sokféle dolgot csinálunk. Ha valakinek úgy alakul az élete, hogy kevesebb ideje jut az együttesre, akkor nem feltétlenül keresünk a helyére új embert, hanem hagyjuk, hogy más irányokban erősödjünk. Elektronikával például mostanában kevesebbet dolgozunk, több hagyományos régizenei koncertünk van. Kezdtünk már elmenni a régizenétől egy könnyedebb irányba…

Dóra: … “hippi régizenészek” lettünk…

Fanni: … és egy idő után ez nem elégített ki minket teljesen. De a változásnak gyakorlati okai is vannak: várandós lettem, és egy kicsit kényelmetlenné vált a csembalót levinni furcsa helyekre, ahol még hangolni sem lehet. Anyagilag sem feltétlenül érte meg: komolyabb fesztiválokra, rendezvényekre ezeket a kísérletező projekteket nehezen tudtuk eladni.

Dóra: Eredetileg arra fektettük a hangsúlyt, hogy nagyon mást csináljunk. Most inkább a régizenén van a hangsúly, ezért konvencionálisabb koncerteket is tartunk. Ha ebben magasabb szintre lépünk, akkor utána megint erősödhet a másság.

A régizenén kívül milyen zenei műfajok állnak közel hozzátok?

Dóra: A népzenét nagyon szeretem, a cigányzenét kifejezetten, de a kortárs zenét is.

Fanni: Rockot sokat hallgattam egy időben. A dzsessz is folyamatosan jelen van az életemben, már csak azért is, mert a férjem, Korb Attila dzsessz-zenész.

Ha már a dzsessz került szóba, fontos-e számotokra az improvizáció?

Dóra: Annak idején úgy ismerkedtünk meg Fannival, hogy nagyon akartam improvizálni vele. Mondtam neki, hogy igenis tud improvizálni, de nem hitte el (nevetnek). Addig győzködtem, míg le nem ült a zongora mellé. Egy népdalra improvizáltunk, végül azt mondtam neki: na látod, hogy tudsz! Később volt néhány olyan koncertünk, például szegedi jazzkocsmákban, hogy szándékosan semmit nem beszéltünk meg előre. Azt sem, hogy milyen hangszereken fogunk játszani, azt sem, hogy milyen stílusban. Fannin és rajtam kívül általában dobos, gitáros vett részt ezekben a projektekben.

Fanni: Kiraktam egy órát a zongorára vagy csembalóra, és figyeltem, hogy 60 percnél ne játsszunk többet, de más megkötés nem volt.

Ez a zene a dzsesszhez hasonlított?

Fanni: Nem kifejezetten. Volt benne minden a gregoriántól kezdve a népdalokig, de ének, szöveg, versfeldolgozás is. Ami eszükbe jutott, azt csináltuk. Aztán lassan egyre inkább igényünkké vált, hogy tudatosabbak legyünk. Felvettük ezeket a koncerteket, szerintem az anyag 70 százaléka hallgathatatlan, 30 százaléka jó.

Dóra: Nem biztos, hogy ezzel egyetértek. Inkább azt mondanám, a kifejező értékük ezeknek a koncerteknek nagyon nagy volt, az akusztikus értékük viszont nem biztos, hogy végig a magasban szárnyalt (nevet). De erős élményt adott, hogy megcsináltuk ezeket az eseményeket. Időnként ma is fellépek úgy, hogy teljesen szabadon improvizálok.

A régizenében is fontos az improvizáció…

Fanni: Nagyon fontos. Sokszor előfordul, hogy a kottában nincs pontosan jelezve, mit kell játszani, de még az sem, hogy milyen hangszeren. Ilyenkor az előadó találja ki, hogy mit hogyan játsszon, többnyire a korabeli előadási gyakorlathoz igazodva.

Dóra: Egy pár éve még teljesen elutasítottuk, hogy autentikus módon improvizáljunk régizenét, ahogy a könyvekben le van írva – mert egyébként le van írva könyvekben. Most már ott tartunk, hogy ez is érdekel, fontosnak tartjuk az autentikus improvizációt is.

Egy kicsit szelídült, elmélyült a Recurring Company?

Fanni: Talán nincs már bennünk az a diákos lázadás.

Edőcs Fanni: “Nincs már bennünk az a diákos lázadás”

A könyvtárunkban tartandó koncert egy háromrészes sorozat első programja lesz. Hogyan állt össze a műsor? Mik voltak a válogatás szempontjai?

Dóra: A sorozat címe Metamorphoses, mert mindhárom koncerten a reneszánszból a barokkba hajló zenére koncentrálunk majd. Az első alkalommal olasz, aztán angol, végül spanyol szerzők darabjait játsszuk. Az olasz program címe: Cantare ou sonare?, azaz Énekelni vagy játszani? Ebben a kérdésben benne van az átmenet lényege: míg a reneszánszban az ének, a kórusművészet volt a meghatározó, a barokkban a hangszerek kaptak nagyobb jelentőséget. Jól érzékelhető ez az átfordulás például Bovicelli vagy Rognoni madrigál-diminúcióiban. Eredetileg volt egy madrigál vagy motetta, amelynek énekes szólamaiból keletkezett egy kíséret, ezt játssza Fanni, fölötte pedig egy nagyon kidíszített felső szólam található, ez énekelhető vagy hangszeren is előadható. Bovicellitől két diminúciót is játszunk majd, mindkettőt ugyanarra a madrigálra írta, de a szövegük eltér. Gyüdi Eszter énekli majd az egyik verziót, én pedig a másikat játszom blockflötén. Meg lehet majd érezni, mennyire más diminúciót ír egy szerző ugyanarra a dallamra, ha annak más szövege van.

Fanni: Az eredeti négyszólamú madrigál kottából fogom játszani a kísértetet egy kicsit szabadon is hagyva, improvizálva. Valószínűleg másként fogom kísérni az énekes verziót, mint a furulyást, mert másra inspirál a két változat.

Dóra: A Pulchra es, amica mea motteta diminúciója is két verzióban hangzik majd el, az egyiket Giovanni Bassano, a másikat Riccardo Rognoni írta. Bassanónál két szólam kapott diminúciót, a szoprán szólamot Gyüdi Eszter fogja énekelni, a basszus szólamot Regős Júlia játssza viola da gambán, ehhez csatlakozik a csembalókíséret. Rognoninál a furulya és a csembaló jut szóhoz. Kifinomult és virtuóz művek ezek, nagyon sok inspirációt kaptam az előadásukhoz lipcsei tanáromtól, Januj Annától.

A koncert elsőként elhangzó darabjához nem adtatok meg szerzőt. Ez tulajdonképpen mi lesz?

Dóra: Egy szóló blockflöte darab, egy recercare, ami a kor egyik kedvelt műfaja volt. Én írtam, illetve félig improvizálva adom elő Aureliano Virgiliano stílusában. Virgiliano elég könnyen lekövethető ritmusokkal dolgozott, az improvizáció ez esetben autentikus lesz, abszolút stíluson belül marad.

Bő fél évszázad olasz zenéjéből válogattatok, vagyis időben nem annyira tágas, inkább mély ez a repertoár. Igényel-e zenetörténeti kutatómunkát egy ilyen program összeállítása, mennyire hozzáférhetők például a kották?

Dóra: Az egyetemen nagyon sokat foglakoztunk a korszak műveivel, ezért nem kell nulláról kezdeni a kutatást. Időnként persze utána kell néznünk bizonyos daraboknak. Félévente megfordulok a lipcsei könyvtárban, és olyankor nagyon sok mindent elérek. Szerencsére pont a diminúciók megjelentek összegyűjtve egy kötetben.

Hogyan képzelitek el az együttes jövőjét?

Fanni: Két éve részt vettünk a kolozsvári La Stravaganza régizenei versenyen trióként Regős Julival, és második helyezést értünk el. Megtetszett ez a felállás, azóta egyre többször játszunk autentikus régizét így, ezért felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne leválasztani a triót a Recurring Companyról, és más nevet találni neki. Régóta gondolkodunk egy kifejező néven, de még nem találtuk meg az igazit. Ezzel átláthatóbb lenne a tevékenységünk. Nem kellene megmagyarázni, mi köze van egy autentikus régizenét játszó triónak az inkább kísérletező Recurring Companyhez.

Dóra: Én most Dániában élek, és egyelőre egy kicsit nehéz összeszervezni a kinti és a magyarországi tevékenységemet. Ha Dániában már egy kicsit stabilabban érzem majd magam, akkor szeretnék oda is koncerteket szervezni. Fontos, hogy az ottani lehetőségeket az együttes szempontjából is kihasználjuk.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: HARASZTI DÓRA, EDŐCS FANNI
Fotógaléria

 

„Értelmet kell adni az utolsó tizenhatodnak is”

BESZÉLGETÉS OLGYAY GERGŐVEL ÉS FARKAS JUDITTAL

Zongoristaként kezdte, de fellázadt a rengeteg gyakorlás ellen, és abbahagyta. Nagyon gyorsan rájött, hogy nem tud zene nélkül élni: úgy döntött, gitáros lesz. Olgyay Gergő gitárművésszel és kamarapartnerével, Farkas Judit operaénekessel beszélgettünk könyvtárunkban február 20-án tartandó koncertjük előtt. Szóba került Csemő, Stuttgart, Brazília és a Mount Everest is.

Ritkán hallunk komolyzenei hangversenyen énekes-gitáros duót. Hogyan merült fel az ötlet, hogy éppen ilyen felállásban koncertezzetek?
Gergő: Harmadéves voltam a Zeneakadémián, amikor a gitár tanszék vezetője, Eötvös József és az ének tanszék korrepetitora, Dallos Erika kitalálták, hogy hasznosítani kellene a sok ének-gitár kottát, ezért az énekesek és a gitárosok egy kurzus keretében működjenek együtt. Az énekesek általában zongorakísérettel gyakorolnak, ebben a kurzusban viszont mi, gitárosok csatlakoztunk a korrepetíciójukhoz. Nagyon izgalmas kis kamarák születtek, élveztem ezt a munkát – akkor még nem Judittal, hanem más énekesekkel. Innen jött az ötlet.

A nálunk játszandó műsorotokat előadtátok már korábban, vagy nektek is új?
Judit: Nagyon új. Szeretnénk később másutt is előadni ezeket a darabokat, de ez lesz az első alkalom.

Farkas Judit: Szeretném színesíteni a repertoáromat

Hogyan készültök a koncertre?
Gergő: Próbálunk időt szakítani rá. Judit a Zeneakadémián az énekművész-tanár mesterszakot végzi, én zeneiskolákban tanítok, a diplomakoncertemre készülök, és fuvolista kamaratársammal, Hole Annával is repertoárt kell csinálnunk, ezért most kicsit sűrű a program. Nemrég pedig fölvettek Stuttgartba, az ottani zeneművészeti egyetem gitáros mesterképzésére.

Gratulálok! Hogyan történt ez?
Gergő: Tavaly egy évet már kint tanultam Stuttgartban Erasmus-ösztöndíjjal, és nagyon jól éreztem magam. Nemrég három hónapos szakmai gyakorlaton voltam kint, és úgy gondoltam, bejárok órákra, felkészülök a januári felvételire. Úgy voltam vele, megpróbálom, aztán lesz, ami lesz. Tulajdonképpen meglepődtem azon, hogy fölvettek, talán nem volt elég önbizalmam, de felkészültem, sikerült a felvételi és októbertől kezdhetem a képzést.

Judit: Voltunk is Gergő stuttgarti tanáránál azzal a műsorral, amit a koncerten játszunk.

Benjamin Britten dalai nyitják, Farkas Ferenc dalai zárják a műsorotokat, a kettő között egy „latin blokkban” a mexikói Ponce, az olasz Giuliani, a spanyol De Falla és García Lorca művei hangzanak el. Mik voltak a válogatás szempontjai?
Gergő: Színes, mindenki által élvezhető repertoárt szerettünk volna összeállítani, a közönségbarát darabválasztás mellett a szakmai kihívást is kerestük.

Lesz egy szólógitár-darab is, Ponce La folía-variációi. Igaz, hogy ez a mű a gitárrepertoár Mount Everestje?
Gergő: Igen, mert szokatlanul hosszú és technikailag is nehéz. Manuel Maria Ponce posztromantikus, 20. századi zeneszerző. Ez a műve úgy született, hogy együttműködött Andrés Segoviával, a mai klasszikus gitározás ősatyjával. Segovia sokszor keresett meg kortárs zeneszerzőket és kért tőlük darabokat. Egy alkalommal azzal fordult Ponce-hoz, hogy írjon egy olyan monumentális művet gitárra, mint amilyen Bach Chaconne-ja. Segovia mutatta meg Ponce-nak, mik a gitár lehetőségei, mik azok a hangzatok, amik jól szólnak – egy gitáron nem játszó zeneszerzőnek ezt tudnia kell. Ponce küldözgette Segoviának az elkészült variációkat, ő pedig kijavította, módosította őket, ahol szükségesnek látta. A teljes darab tényleg monumentális: egy témából, húsz variációból és egy fúgából áll, körülbelül 25 perc. Én csak részleteket fogok játszani, tíz variációt és a fúgát.

Ezek szerint a közönség kap egy fél Mount Everestet.
Gergő: Igen (nevet).

De Falla és García Lorca dalai esetében kihívás-e belépni a spanyol zenei, népzenei paradigmába?
Judit: Mindenképp kihívás. Nekem eleve a spanyol szöveg miatt is. Általában inkább olasz, német, francia és angol nyelven éneklek.

Gergő: Keressük az olyan felvételeket, amelyeken spanyol előadóművészek éneklik és gitározzák a spanyol népzenei gyökerű műveket.

Judit, amikor legutóbbi koncerted előtt beszélgettünk, inkább az operaénekesi éned került előtérbe. Mennyire áll hozzád közel a daléneklés?
Igazság szerint az operaszakon nem nagyon foglalkoztam dalokkal, de most szeretném színesíteni a repertoáromat.

Másként kell énekelni egy dalt, mint egy áriát?
Judit: Persze, egészen másként. Egyszerűbben, letisztultabban kell megközelíteni, más hangvétellel. De a gitár melletti éneklés sem ugyanolyan, mintha zongorakísérettel énekelnék. A gitár sokkal halkabb, intimebb a zongoránál, másként kell együttműködni vele. Az utóbbi években inkább zongorakísérettel énekeltem, a gitáros előadás most nekem is új lesz. A gitárnak egyébként van egy praktikus előnye a zongorával szemben: hordozható hangszer, ezért egy énekes-gitáros duó számára sokkal könnyebb koncertet szervezni.

(A továbbiakban Olgyay Gergőt kérdeztük. Farkas Judittal külön interjú jelent meg blogunkon a közelmúltban.)

Olgyay Gergő: Mindig kell egy kitűzött cél

Gergő, hogyan éled meg, hogy a zenetörténet legnagyobb komponistái, Bach, Mozart, Beethoven – és persze sokan mások – nem írtak zenét gitárra? Érzed-e, hogy a gitárrepertoár sajátosan más, mint például a zongora- vagy hegedűrepertoár?
Eleinte nagyon éreztem ezt. Nem gitárosként, hanem zongoristaként kezdtem zenét tanulni, és hozzá voltam szokva, hogy a legnagyobb szerzőket, szinte csak a zene csúcsait játszom. Ahogy elkezdtem gitározni, szembetűnő volt, hogy a repertoárból hiányzik az a monumentális zeneanyag, ami egy hegedűsnek vagy egy zongoristának megvan. Sok darab egy kicsit bugyutának tűnt, legalábbis a zeneművészet csúcsaihoz képest. Aztán később a Zeneakadémián Eötvös József tanár úr mondta nekem az egyik órán, hogy mi, gitárosok nem engedhetjük meg magunknak, hogy lenézzük a saját repertoárunkat. Nekünk ugyanúgy kell egy Giuliani-szonátához viszonyulnunk, ahogy a zongoristák viszonyulnak egy Beethoven-szonátához, az utolsó tizenhatodig kielemezve, értelmet adva neki. A másik fontos benyomás Németországban ért, ott ugyanis egy brazil gitárművész, Mateus Dela Fonte a tanárom, aki nagyon benne van az Európában jórészt szinte ismeretlen, de hatalmas brazil gitárrepertoárban. A gitárirodalom is óriási, csak éppen nem Beethoven vagy Brahms darabjai alkotják, hanem jórészt 20. századi brazil szerzők művei. Mateus Dela Fonte ébresztett rá, hogy az elsőre egyszerűnek, akár tingli-tanglinak tűnő zenék egyáltalán nem azok, csak érteni kell őket, tudni kell őket megszólaltatni.

A brazil professzorod ezek szerint át tud adni valami olyan tudást, amit egy magyar vagy német gitártanártól, bármilyen jó is, nem kapnál meg?
Igen. Egyrészt folyamatosan érzi az ember, hogy ő egy másik kultúrából jön, másrészt tudatosan is tanítja a brazil zenei, népzenei hagyományokat, például a choro stílust.

Említetted, hogy eleinte zongoráztál, és csak később kezdtél gitározni. Hogyan kerültél zeneközelbe?
Teljesen magától értetődő volt, hogy zenéljek, mert édesapám, Olgyay Gábor zeneszerző és gitáros, édesanyám, Szappanos Katalin szolfézstanár és hegedűs. Ötéves koromban kezdődött: nyugodtabb reggeleken átmentem a szüleim szobájába, ott volt a zongora, és elkezdtem nyomkodni, ezzel ébresztettem őket. Apukám ilyenkor mindig mutatott valami kis dalt. A szüleim tanítottak eleinte, később zeneiskolába jártam. Hat évet zongoráztam. Aztán… rám jött valami, fellázadtam a sok gyakorlás ellen, és szakítottam a zongorázással (nevet).

Később te találtad ki magadnak a gitárt?
Nagyon gyorsan rájöttem, hogy mindenképpen zenélnem kell, egyáltalán nem tudtam meglenni zene nélkül. Szimpatikussá vált a gitár, nyolcadikos koromban elkezdtem komolyan tanulni. Nagyon kémény év következett. A zenei alapok megvoltak, de a hangszer új volt. Aztán fölvettek a Bartók konziba, ott is érettségiztem. Az iskola miatt Cegléd mellől, Csemőből Budapestre költöztem a nagynénémékhez.

Néhány hete beszélgettem Kiss Juliannával, a Danubia Talents zenei verseny művészeti vezetőjével. Úgy tudom, te is részt vettél 2017-ben a váci, tavaly pedig a bécsi Danubia Talentsen. Milyen élményeket szereztél?
Mindkét versenyen nagyon kedves volt a szervezés. Szerencsére a váci verseny itt volt helyben, és Bécs sincs messze. Egy egyetemista számára nem biztos. hogy megoldható egy távolabbi, külföldi versenyen való részvétel, sokba kerül a szállás, az utazás. A váci megmérettetés az eredmény miatt is pozitív élmény volt: harmadik helyezést értem el. Bécsben kamaraprodukcióval indultunk Hole Annával. Egy igazi kaland volt a felkészülés, mert mindkettőnknek máshol is helyt kellett állnunk, de úgy döntöttünk, hogy az esélytelenek teljes nyugalmával nekivágunk…

…és kitűnő eredményt értetek el.
A második helyen végeztünk.

Szeretsz versenyezni?
Nem. Nagyon nem.

Miért nem?
Talán Bartók mondta, hogy a versenyzés a lovaknak való, nem a zenészeknek. Persze lehet, hogy ha mindig minden versenyt megnyernék, akkor más lenne a véleményem (nevet).

Sok megmérettetésen részt vettél, jó élményeket szereztél, mégsem szeretsz versenyezni. Nem ellentmondás ez?
A versenyhelyzet nem ideális szituáció egy zenész számára, mégis fontos a megmérettetés abból a szempontból, hogy mindig kell egy kitűzött cél, mindig meg kell próbálni elérni valamit. A két Danubia Talents versenyen fontosnak éreztem, hogy kipróbáljam magam, de voltak olyan versenyek is, amelyeken a tanáraim javaslatára indultam, mint például az Antonio Lauro gitárverseny Tübingenben, ahol döntős voltam.

A zongoristák nagyon vigyáznak a kezükre, az ujjaikra, egy gitárosnál hogy van ez?
Hasonlóan. Ujjal és körömmel is pengetünk, a szép klasszikus gitáros hang úgy születik meg, hogy az ujjvégről átcsúszik a húr, és végül a köröm pengeti meg… A körmömet folyamatosan reszelni kell, ha letörik, az nagy probléma.

Hogy telik mostanában egy napod?
Egyetemi óráim nem nagyon vannak már, csak a diplomakoncertemre készülök. Délutánonként tanítok az Overtones Zeneiskolában és a Weiner konzi kihelyezett zeneiskolájában. Ha van időm, délután is gyakorolok, és persze a tanítás is bizonyosfajta gyakorlás. A növendékeim általános iskolás korúak, négy-öt éve gitároznak. Kifejezetten klasszikus gitározást tanítok, de szeretik a gyerekek a könnyűzenét, ezért időnként egy kicsit elkalandozunk arrafelé is.

Hogyan kapcsolódsz ki?
Nagyon szeretek olvasni. Az utóbbi időben főleg szépirodalmat. Ha megtetszik egy szerző stílusa vagy gondolkodása, akkor végigolvasom az összes könyvét. Most éppen Thomas Hardynál járok.

Kemény dió.
Igen, egy kicsit küzdök is vele, de már az utolsó regényénél járok.

Mik a terveid? Hogyan képzeled el a jövődet?
Rövidebb távon a legfontosabb most a diplomakoncertem, és annak a kialakítása, hogy ősztől Stuttgartban folytassam a tanulmányaimat. Hosszabb távon is szeretnék Judittal kamarázni, szuper darabok vannak gitárra és énekre. Azt hiszem, ez egy közönségbarát műfaj, talán van is rá igény. Egy ilyen duó – sajnos vagy nem sajnos – sokkal izgalmasabb tud lenni, mint ha egy szál gitárral kiülök zenélni. Ez a tervem, Judittal kamara, koncertek, azért szóló is persze – és a tanítás.

Ezekre már lehet egy pályát építeni.
Reméljük, igen.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: OLGYAY GERGŐ ÉS FARKAS JUDIT

Fotógaléria