CD kategória bejegyzései

Nyári top 7 – könnyű és fajsúlyos

Nincs annál kellemetlenebb, mint amikor a kéthetes üdülés első napján döbbenünk rá, hogy a gyerek úszógumija és a szúnyogriasztó spray ugyan nem maradt otthon, viszont elfelejtettünk gondoskodni a nyaralás hosszú, cseppfolyós óráit tartalommal kitöltő kultúrjavakról. Hogy senki ne kerüljön ilyen csüggesztő helyzetbe, nyári olvasni- és hallgatnivalókat ajánlunk könyvtárunk gyűjteményéből. A dokumentumok ezen a héten még kölcsönözhetők, és csak augusztusban kell őket visszahozni vagy meghosszabbítani!

A nyári kultúrafogyasztással kapcsolatban alapvetően két – merőben ellentétes – stratégia ismert. A „könnyű nyári olvasmány” elv szerint kánikulában nem fog az agyunk, ezért kár is terhelni magunkat fajsúlyos tartalmakkal. A „végre van időm” elv szerint viszont éppen nyáron kell elővenni a több száz oldalas könyveket, az összpontosítást igénylő munkákat, mert ilyenkor tényleg van időnk, és a munka mókuskerekének zakatolása sem vonja el a figyelmünket. Mi most mindkét elvet egyszerre követjük: három „könnyű” és három „fajsúlyos” munkát javaslunk a nyárra, plusz egy ráadást. Íme a Zenei Gyűjtemény nyári Top 7-es ajánlata! 

 

1. Norman Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse  („könnyű nyári olvasmány”)

Aki a világhírű szerzőt, Norman Lebrechtet korábbi, a karmestermítoszról és a zenei menedzserekről szóló gondolatébresztő munkái alapján ismeri, talán meglepődik, ugyanis ez a könyv mindenekelőtt remek mulatság. Arezzói Guidótól Pierre Boulezig tart a zeneszerzők sora, akikről humoros, mosolyogtató, gyakran mégis önmagukon túlmutató sztorikat olvashatunk a kötetben. A szerző célja saját szavai szerint az, hogy emberi arcot adjon egy évezred zenéjének – a megvalósítás remekül sikerült!

 

2. Szergej Prokofjev: Önéletrajz („fajsúlyos nyári olvasmány”)

E hétszáz oldalas önéletírás terjedelme talán riasztónak tűnik, de nincs ok aggódni: Prokofjev egyénisége, gondolkodásmódja, a könyvben gazdagon életre kelő korabeli világ pillanatok alatt beszippantja az olvasót. Fantasztikus élmény rálátni a 20. század egyik nagy zeneszerző-zsenijének gyermekkorára és tanulóéveire, a kreativitás genezisére. A könyv nemcsak kordokumentum, hanem a zenei ismeretek tárháza is. A végére érve igazán sajnálni fogjuk, hogy Prokofjev nagyszabású önéletírói vállalkozása nem jut tovább a szerző ifjúkoránál.

 

3. Régi slágerek ma is divatban („könnyű nyári kotta”)

Egy-egy baráti bulit, nyári grillpartit remekül feldobhat egy jól megválasztott retró dal. Aki szívesen előadna, énekelne ilyesmit, annak, érdemes kikölcsönöznie gyűjteményünkből a  Régi slágerek ma is divatban című sorozat valamelyik füzetét – bennük olyan legendás szerzeményekkel, mint Az első villamos, Ha legközelebb látlak, Homok a szélben… és a sor hosszan folytatható. Az énekszólamot tartalmazó kottakép áttekinthető, a kíséretet (gitár, zongora stb.) akkordjelzések mutatják. A kiadványok tartalmát számokra lebontva feldolgoztuk, ezért ha valaki egy bizonyos slágert keres, online katalógusunkat használva elég a cím mezőbe beírni a sláger címét.

 

4. Csajkovszkij D-dúr hegedűverseny („fajsúlyos nyári kotta”)

Csajkovszkij hegedűversenye a romantikus hegedűrepertoár egyik alapműve, amely 1881-es bécsi premierje óta a hangversenytermek leggyakrabban játszott „csatalovainak” egyike. Virtuóz technika mellett nagy kifejezőkészséget, zenei intelligenciát kíván a hegedűs szólistától: elsajátítása és interpretációja bárki számára kihívás. Ha valaki szeretné ezen a nyáron megtanulni a művet, feltétlenül a Henle Urtext (vagyis kritikailag gondozott) kiadásából tegye. A kottakép gyönyörűen áttekinthető, remek a bevezető tanulmány, és biztosak lehetünk benne, hogy a ma ismert legpontosabb zenei szöveget kapjuk.

 

5 Getz/Gilberto („könnyű nyári dzsessz”)

Minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott dzsesszalbumán Stan Getz bársonypuha szaxofonhangja mellett a gitáros/énekes Joao Gilberto és a zeneszerző/zongorista Antonio Carlos Jobim teremt utánozhatatlan bossa nova-hangulatot. De ne feledkezzünk el Astrud Gilbertóról sem, aki ezen a lemezen debütált énekesként és lett világszerte népszerű – a The Girl from Ipanema című varázslatos tracknek köszönhetően. Ennek a jazztörténeti jelentőségű albumnak az értékét növeli a hangtechnikailag kiváló, intim, kristálytiszta felvétel. Jól behűtött rozébor kortyolgatását ajánljuk ehhez a zenéhez, és nem álljuk meg, hogy ne idézzük az allmusic.com véleményét a lemezről: „Beyond essential”, azaz “Több mint nélkülözhetetlen”!

 

6. Rameau: Castor és Pollux („fajsúlyos nyári opera”)

A francia barokk zene óriása, Jean-Philippe Rameau számos operája közül a Castor és Pollux az egyik legimpozánsabb. Ez az ötfelvonásos „tragedie en musique” ellentmondásos recepciótörténettel bír: 1737-es bemutatója nem volt igazán sikeres, de átdolgozott verziójának 1754-es premierje már meghódította a közönséget, és a művet azóta is a szerző legjobb operái között tartják számon. Könyvtárunk CD-újdonsága egy 2015-ben készült felvétel a francia Pygmalion zenekar előadásában Raphael Pichon vezényletével. Az angol The Telegraph kritikusa szerint az előadás „pontos, kifinomult és szellős, a francia énekesek ösztönösen értik Rameau ritmikai szótárát, dikciójuk élvezetesen tiszta”. A Harmonia Mundi dupla CD-s kiadványa teljes szövegkönyvvel és bevezető tanulmánnyal teszi könnyebben befogadhatóvá a mitológiai történetet feldolgozó operát.

 

 +1 ráadáskönyv:  Jeroen de Valk: Chet Baker, a lírai hangú jazztrombitás

Chet Baker a jazztörténet egyik nagy ikonja, a lírai trombitatónus koronázatlan királya, aki melodikus improvizációival, holdfényes trombita- és énekhangjával tett szert elkötelezett rajongótáborra. Technikailag nem volt kifejezetten virtuóz játékos, nem jellemzők rá a sztratoszféráig hatoló magas hangok, előadásmódjának őszintesége, színessége, érzelmi telítettsége viszont párját ritkítja. Sok nagy dzsessz-zenészhez hasonlóan nehéz, tragikus élete volt – mindvégig a drogok árnyékában. Pályájának utolsó szakaszában leginkább európai kis klubokban lépett fel, és számos felvételt készített. Jeroe de Valk izgalmas, új kiadásban megjelent életrajza ezeket az éveket állítja a középpontba. A kötet nagy értéke az informatív, könnyed stílus mellett egy komplett Chet Baker-diszkográfia.

SCHALK
FOTÓ: FSZEK

Reklámok

Húsvéti zeneajánló

A szenvedéstörténetet és a feltámadást feldolgozó művek átszövik az egész zeneirodalmat. A passió – Jézus Krisztus szenvedésének és halálának elbeszélése – a reformáció korától számtalan zeneműben megjelent, s azóta is sokféle formában dolgozták fel a Húsvét misztériumát. A megannyi „húsvéti zene” közül most egy oratóriumot, egy kamarazenét, egy operát és egy szimfonikus művet ajánlunk, melyek könyvtárunk hangzó állományában többféle előadásban is fellelhetők.

 

 

 

BACH: JÁNOS-PASSIÓ
A János-passió 1724 nagypéntekjére készült, és először a lipcsei Szent Mihály templomban mutatták be. A mű Jézus szenvedéstörténetét és halálát jeleníti meg János evangéliuma alapján. A mester művének legnagyobb részét a Luther fordította bibliai szövegből állította össze. A bibliai szöveg tömörsége – amelyet még jobban emel a lutheri fordítás ódon német nyelvezete – szükségszerűen oly mértékben tette drámaivá a János-passió zenéjét, hogy szinte az egész barokk korszakban nem ismerünk ehhez fogható izzó szenvedélyű oratorikus alkotást.
A János-passió zárótétele a zeneirodalom legcsodálatosabb „búcsú- és altatódala”, amely gyönyörű dallamával, harmóniáinak fenséges nyugalmával lekerekíti a művet, mintegy céljához: a vigasztaláshoz vezeti el a passió izgatott drámaiságát.

HAYDN: KRISZTUS HÉT SZAVA A KERESZTFÁN
Joseph Haydn az 1780-as évek közepén szokatlan felkérést kapott Spanyolországból; a cádizi Oratorio de la Santa Cueva számára kellett nagypénteki zenét komponálnia. A pap a latin Bibliából felolvasta a Megváltónak a kereszten kimondott hét mondatát, mindegyikhez magyarázatot fűzött, s mindegyik magyarázat után hét-nyolc perces zene következett. Ezt a hét zenekari tételt komponálta meg Haydn, egy bevezető (Introduzione), illetve egy záró (Terremoto, a Jézus halálát követő földrengést ábrázoló) tétellel kiegészítve. A hét idézett mondat: 1. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” 2. „Még ma velem leszel a paradicsomban.” 3. „Asszony, íme a te fiad. Íme a te anyád.” 4. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”5. „Szomjazom!” 6. „Bevégeztetett.” 7.„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” A művet 1787 nagypéntekén Bécsben is bemutatták, s az Artaria kiadó az eredeti, zenekari darab mellett még az évben megjelentette Haydn vonósnégyes-átiratát.

WAGNER: PARSIFAL
Húsvétkor az operaházak repertoárjában általában előkerül Wagner Parsifalja, amely a megváltás történetét a Parsifal-mondakörre építi. Bár Wagner soha nem írt kimondottan szakrális jellegű zenét, de a Parsifal, mondhatnánk, az ő Máté-passiója. Ez az utolsó operája, melynek bemutatójára 1882-ben Bayreuthban került sor, II. Lajos király jelenlétében. A történet Wolfram von Eschenbach 13. századi epikus költeményén, illetve Chrétien de Troyes Szent Grál-eposzán alapszik. Parsifal, Artúr király lovagja a Szent Grált keresi, a kelyhet, amelyben felfogták a keresztre feszített Jézus vérét. Parsifal a test és lélek, a csábítás pszichológiai mélyrétegein áthatolva végül kezébe veheti a szent kelyhet.

RIMSZKIJ-KORSZAKOV: NAGY OROSZ HÚSVÉT – NYITÁNY
Az ortodox liturgikus énekeket feldolgozó művet 1888-ban mutatták be Szentpétervárott. Rimszkij-Korszakov önéletrajzában kifejti, hogy az volt a szándéka, hogy ünnepi nyitányában a keresztény liturgia és a pogány néphit elemeit ötvözze. Szimfonikus költeményében a passió ünnepi misztériuma a húsvét vasárnap népünnepi féktelenségében tetőzik. Rimszkij-Korszakov nem volt különösebben vallásos ember; a pogány néphit éppúgy érdekelte, mint az orosz keresztény liturgia zenei hagyományai. Szimfonikus költeményében is ez a kettősség jelenik meg: a komor keresztény áhítat és pogány örömünnep keveréke.

Szvetyik

„Amikor megjelenik a dobogón, hamuszürke, feszült és ideges; szinte menekül a zongorához, hogy erőt merítsen a billentyűkből” (Pilinszky János)

Szvjatoszlav Richter (szül. Szvjatoszlav Teofilovics Richter, oroszul »Святослав Теофилович Рихтер«; Zsitomir, 1915. március 20. – Moszkva, 1997. augusztus 1.) szovjet zongorista, a XX. század egyik legjelentősebb előadóművésze.

Zenész családból származott; apja Teofil Danyilovics Richter (1872-1941) német származású zeneszerző, zongorista és orgonista, anyja Anna Pavlovna Moszkaljova (1892–1963) nemesi család sarja, férje egykori tanítványa volt. Richter hétévesen kezdett el zongorázni, s már gyermekkorában különféle zongoradarabokat komponált, sőt saját szerzeményei között egy opera is szerepel. Szenvedélyesen érdeklődött a színház világa iránt, sokáig karmesternek készült. A zene mellett a képzőművészet is foglalkoztatta, festményeiből egy ízben kiállítást is rendezett. Mindössze tizennyolc éves volt, amikor korrepetitori állást kapott az Odesszai Opera balettkaránál.

Első önálló koncertjére 1934. március 19-én került sor Odesszában, ahol Chopin-darabokkal mutatkozott be. Huszonkét évesen a Moszkvai Konzervatóriumba került,  ahol Heinrich Neuhaus növendéke lett, aki éveken át ragyogó zongoristák hosszú sorát fedezte fel, köztük például Richter egykori pályatársát, Emil Gilelszt is. A konzervatóriumi évek alatt kötött életre szóló barátságot olyan későbbi, korszakos nagy zenészekkel, mint a szintén zongoraművész Anatolij Vegyernyikov vagy a csellista Msztyiszlav Rosztropovics. Hasonlóképpen ezen időszakban ismerkedett meg Szergej Prokofjevvel és Dmitrij Sosztakoviccsal is, kiknek műveit előszeretettel szerepeltette repertoárján. Hihetetlen gyorsasággal tanult meg új műveket. Moszkvában első ízben 1940 decemberében adott koncertet, ahol Csajkovszkij 1. zongoraversenyével döbbenetes sikert aratott. A ’40-es évek elején ismerkedett meg Nyina Dorliak francia-német származású énekesnővel, akivel bár házasságot sosem kötöttek – Richter köztudottan a férfiakhoz vonzódott – , 55 éven keresztül együtt éltek. Dorliakkal közösen készítette el első lemezfelvételeit, melyek a Melodiya lemezkiadó gondozásában jelentek meg.

Első külföldi koncertjére 1950-ben, Prágában került sor – itt készült első külföldi stúdiófelvétele is –, s ettől kezdve gyakorta lépett fel más európai országokban is. Repertoárján kiemelt helyet foglaltak el Beethoven és Bach, valamint Schumann, Schubert, Liszt, Debussy és Ravel művei. Az ’50-es évektől gyakori vendége volt budapesti koncerttermeknek is, de nemcsak a fővárosban, több vidéki kisvárosban is telt házas zongoraesteket adott. 1954 és 1993 között rendszeresen, kétévenként, néha évente is fellépett Magyarországon. A Magyar Rádió rögzítette koncertjeit a Budapest Music Center (BMC) ’Richter in Hungary’-címmel 2009-ben jelentette meg egy 14 CD-s exkluzív kiadvány formájában, mely a Zenei Gyűjtemény hangtárában is fellelhető, –számos más Richter-felvétellel együtt – szabadon kölcsönözhető.

Az ’50-es évek végén – kulturális csereegyezmény révén – Richter egyre gyakrabban játszott nyugaton, tengeren innen és túl a kor nagy karmesterei kívántak vele együtt dolgozni úgy, mint például Ormándy Jenő, Leopold Stokowski, Charles Munch, Herbert von Karajan vagy éppen Leonard Bernstein. Európai turnéit követően koncertezett az USA több nagyvárosában, de visszatérő vendége lett a legkedveltebb zenei fesztiváloknak is. Számára nem léteztek fontos és nem fontos hangversenyek, első és másodrendű koncertek. Négy évtized alatt a kor olyan zenei ikonjaival adott közös hangversenyeket, mint mondjuk David Ojsztrah, Elisabeth Schwarzkopf, Dietrich Fischer-Dieskau, Benjamin Britten vagy a már említett egykori iskolatárs Msztyiszlav Rosztropovics. Utolsó évtizedeiben kedvenc úti célja Japán lett. Végtelen teherbírását és rendkívüli aktivitását bizonyítja, hogy például 1986-ban, hetvenegy évesen, mindössze két hónap alatt 20 hangversenyt adott egy olaszországi körútján. A ’80-as évek végén szívműtéten esett át s ezt követően kezdtek el fellépései ritkulni. 1992-ben alapítványt hozott létre (~Richter Foundation) fiatal zeneművészek támogatására.

Utolsó koncertjét 1995-ben adta Lübeckben, s ezt követően élete hátralévő részében gyakran időzött Franciaországban, ahol Bruno Monsaingeon egy több órás interjúszerű dokumentumfilmet készített vele. 1997. augusztus 1-jén hunyt el Moszkvában. Sírja a novogyevicsi temetőben található, hagyatékát a moszkvai Puskin Múzeum őrzi.

Szvjatoszlav Richter művészetéhez kapcsolódó magyar nyelvű könyveinket ajánljuk most olvasóink szíves figyelmébe!

Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter, a zongorista – Rózsavölgyi és Társa – 2010.

780.2R73 R 38

Szvjatoszlav Richter: Egy barátság levelei

– Szvjatoszlav Richter és Nyina Dorliak levelei Fejér Pálhoz – Rózsavölgyi és Társa – 2015.

780.2 R 72

Bruno Monsaingeon: Richter – Írások, beszélgetések – Holnap Kiadó – 2003.

780.2R73 M 84

Papp Márta: Szvjatoszlav Richter – Zeneműkiadó – 1976. 

780.2R73 SZ 99

BARTÓK GERGELY

Lélekérintő kortársaink

Igazán újat alkotni a komolyzenében (is) nagyon nehéz: a zenetörténet évszázadai szinte mindent felépítettek és lebontottak már. Őszi-téli kottaújdonságainkat bemutató sorozatunkban most három olyan kortárs zeneszerzőre irányítjuk a figyelmet, akik más-más irányban keresnek járatlan utakat, mégis rokoníthatók egymással. Szofija Gubajdulina a szokatlan hang(szer)összeállítások, Steve Reich az úttörő kompozíciós eljárások, míg Arvo Pärt az elmélyült puritanizmus művésze. Végső céljuk ugyanaz:  a lélek megérintése.  

Reich, Gubajdulina, Pärt

Egy szovjet-tatárföldi kisvárosból indult, ma Németországban él, és a kortárs komolyzene világszerte legelismertebb komponistái közé tartozik a 87 éves Szofija Gubajdulina. A spiritualitás, a vallás misztériuma iránti mély érdeklődése a kezdetektől tükröződik műveiben is, ezért a szovjet évtizedekben erős ellenszélben alkotott. Egy nyilatkozatában ars poetica-szerűen fogalmazta meg, mit jelent számára a zene lelkisége: „Vallásos ortodox vagyok, aki a »vallás« kifejezést – mint religiót – a szó szoros értelmében veszi tekintetbe: re-ligio, azaz: kapcsolatok visszaállítása, az élet legatójának visszaállítása. Nincs komolyabb feladata a zenének, mint éppen ez.”

Gubajdulina célja “az élet legatójának” visszaállítása

Gubajdulina 2013-ban komponálta Sotto voce (halkan, félhangon) című kamarazenei művét, amelyben jól megmutatkoznak szerzői kézjegyei. Vonzódik a különleges hangszer-összeállításokhoz: ezt a kvartettjét például brácsára, nagybőgőre és két gitárra írta. A közel félórás darab különös, nem e világi atmoszféráját fokozzák a szokatlan hanghatások (az istenihez való fölemelkedésre utaló glisszandók, váratlan dobolások, vizespoharak használata hangszerként). Ezt a virtuóz, sokdimenziós, mélyen poétikus művet szerzője egy 14. századi németországi rabbinak, talmudista tudósnak, Alexander Suskinnak ajánlotta. Aki szeretné tanulmányozni a darab kottáját, annak a német Sikorski kiadó Exempla Nova kortárs zenei sorozatában megjelent partitúrát ajánljuk, amely már kölcsönözhető könyvtárunkból. Aki meg is hallgatná a művet, annak érdemes a BIS kiadó 2014-ben megjelent super audio CD-jét kikölcsönöznie gyűjteményünkből. A Sotto voce mellett a korongon helyet kaptak Gubajdulina további darabjai is: például Repentance című kvintettje és 1965-ben keletkezett zongoraszonátája.

 

Egészen másként ér el éteri, emelkedett hatást Steve Reich amerikai zeneszerző, a minimalista iskola úttörője. Munkái az ismétlődés és a minimális változás elvén alapulnak, lassan áradó zenéje szinte mozdulatlan, állva hullámzik, apró lépésekben mégis folyamatosan átalakul. Violin Phase című, 1967-ben írt kompozíciója fáziseltoláson alapuló folyamatzene: eleinte két hegedűt hallunk hangfelvételről, melyek ugyanazt a dallamtöredéket játsszák egyszerre, később időben lassan elcsúsznak egymáshoz képest, ezzel új dallam alakul ki, amit az élőben belépő hegedű hangsúlyoz. A mű gitár(ok)ra átdolgozott verziója Violin Phase for Guitars címen jelent meg az Universal Edition kiadó gondozásában Reich részletes magyarázataival, illetve előadási utasításával. Az átirat előadható tetszés szerint egy gitárral és előre rögzített hanganyaggal, vagy négy gitárral, rögzített hanganyag nélkül is. Mivel a darab rendkívül precíz játékot igényel, inkább haladó gitárosoknak ajánljuk.

Steve Reich, a minimalizmus úttörője

A minimalizmus stílusirányzatához szokás sorolni a világhírű észt komponistát, Arvo Pärtet is. A 83 éves mestert néhány napja, november 25-én a varsói Festiwal Eufonie keretében a Kultúra Érdemrendjével (Zasłużony Kulturze) tüntették ki, amit személyesen vett át a II. János Pál Múzeum kupolatermében rendezett koncerten. Míg sok kortárs zeneszerző igyekszik elkápráztatni a fület és felizgatni az agyat, Pärt leginkább a hallgató lelkét akarja megérinteni, e tekintetben Gubajdulina rokona. Jellemző művészi egyéniségére, hogy amikor egy zenész megkérdezte tőle, milyen tempóban kellene játszani egyik művét, így felelt: “Milyen tempót szeretne? Játssza a szívverésének tempójában.”

Pärt művei a középkori egyházzenét idézik meg

Pärt sok kórusművet írt, ezek közül ajánljuk most 117. és 131. szláv zsoltárát, amelyek az Universal Edition gyönyörű kottakiadásában jelentek meg. A vegyeskar vagy szólisták által is előadható művek a középkori egyházzenét idézik meg: mély spiritualitás jellemzi őket. A 117. zsoltár szoprán, alt, kontratenor, tenor és basszus, míg a 131. zsoltár kontratenor, tenor és basszus szólamokat mozgósít.

SCH-
PORTRÉFOTÓK: WIKIMEDIA COMMONS
Fotóalbum

Aki már a nevével is csillagnak született…

Antonietta Stella (szül. Maria Antonietta Stella; Perugia, 1929. március 15.) olasz operaénekes, az 1950-es és ’60-as évek egyik legkiválóbb lirico-spinto szopránja, akit hangszépsége, kiváló énektechnikája, illetve kifinomult stílusérzéke a Verdi- és Puccini-operák hősnőinek megformálására predesztinált. Kritikusok még külön kiemelik kitűnő artikulációját, énekbeszédének tökéletes érthetőségét.

Stella a perugiai Francesco Morlacchi Konzervatóriumban, majd a római Santa Cecilia Akadémián végezte zenei tanulmányait. 1949-ben megnyerte a Spoletói Nemzetközi Énekversenyt. 1950-ben  A trubadúr Leonorájával debütált a spoletói Teatro Lirico Sperimentale „Adriano Belli” színpadán. Egy évre rá sikerrel mutatkozott be a Római Operaházban is A végzet hatalma Leonorájának szerepével. Szédítő gyorsasággal hódította meg a neves olasz operaházakat, ekként az elkövetkező években rendszeresen énekelt többek között Firenzében, Bolognában, Nápolyban, Pármában, Torinóban, Cataniában, Veronában és Velencében. Pályája kezdetén nem pusztán az olasz operarepertoárt preferálta, énekelte például A walkür Sieglindéjét és a Tannhäuser Erzsébetjét is.  Egy hosszabb európai turnéját követően az 1953/54-es évadban Verdi Otellojának Desdemonájaként került sor első bemutatkozására a milánói Scalában. A címszerepet Mario del Monaco énekelte, Jagót Paolo Silveri alakította. A következő szezonban Donna Annaként  (Don Giovanni) lépett színpadra Cesare Siepi, Elisabeth Schwarzkopf és Rosanna Carteri partnereként. Ettől kezdve egészen 1963-ig szoprán szerepek tucatját énekelte az olaszok első számú dalszínházában, úgymint a La traviata  Violettáját, a Don Carlos Erzsébetjét, Az álarcosbál Ameliáját, a Bohémélet Mimìjét, az Andrea Chénier Maddalenáját vagy éppen a Pillangókisasszony, az Angelica nővér és az Aida címszerepeit.
A Scala meghódítása után folyamatos felkéréseknek eleget téve, vendégszerepelt a világ legjelentősebb operaházaiban és koncerttermeiben, úgymint a bécsi Staatsoperben, a londoni Covent Gardenben, a párizsi Garnier Palaisban, a brüsszeli La Monnaie-ben, a Hollywood Bowlban,  a Chicagói Lyric Operában,  továbbá Cincinnati, San Francisco valamint Philadelphia operaházaiban és természetesen a New York-i Metropolitanben. 1955-ben Aidaként mutatkozott be a londoni Covent Gardenben, s ugyanezzel a szereppel debütált egy évvel később New Yorkban is. Itt 1958 és 1960 között két jelentős felújításban is közreműködött, elsőként a Pillangókisasszony címszerepét, majd pedig A trubadúr Leonoráját énekelte. A Metben nyolc különböző darabban lépett fel összesen 54 előadáson. 1956-ban Rio de Janeiróban – mindössze egy alkalommal – elénekelte Bellini Normáját is.

Sok más figyelemre méltó énekművészhez hasonlóan Stella is méltatlanul háttérbe szorult a korabeli sztárkultusz és a nagy lemezcégek kegyeltjei, Maria Callas és Renata Tebaldi egyeduralma okán. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna éppen olyan népes rajongótábora, mint az említett énekesnőknek. Volt lehetősége arra is, hogy más nagy lemezcégek (Philips, Cetra, EMI, Deutsche Grammophon) megörökítsék szép színezetű szopránját – teljes operafelvételek által – olyan emblematikus szerepeiben, mint a Floria Tosca (Tosca), Linda (Linda di Chamounix), Mimì (Bohémélet), Leonora (A trubadúr), Amelia (Az álarcosbál és Simon Boccanegra), Violetta Valéry (La traviata), Maddalena di Coigny (Andrea Chénier)…  Valois Erzsébetként (Don Carlos) két stúdiófelvételen is közreműködött (EMI – 1954, Deutsche Grammophon – 1961). Televíziós produkciókban is szerepelt, többek között egy 1955-ös operafilmben, az  Andrea Chénierben (Giordano), melyben partnerei Mario del Monaco és Giuseppe Taddei voltak. Élő színpadi előadásokról készült videofelvételek is megörökítették legendás alakításait, mint például  A nyugat lánya (Minnie) 1963-ból és Az álarcosbál (Amelia) 1967-ből; mindkettő Tokióban készült. Operaritkaságok sikerre vitelében is jelentős részt vállalt, említést érdemel többek között például  A legnanói csata  és az Aroldo (Verdi), A láng (Respighi) vagy a Montserrat Caballéval közös Agnes von Hohenstaufen (Spontini).

1972-ben visszatért New Yorkba, ahol Meyerbeer Az afrikai nő című operájában lépett színpadra Selica szerepében, Vasco da Gamát Richard Tucker alakította. Antonietta Stella utolsó operai jellegű fellépésére 1974-ben került sor, amikor egy  jótékonysági Puccini-gálán énekelt Carlo Bergonzi, Renata Scotto, Paul Plishka és sok más jeles énekművésszel karöltve.

A jövő márciusban 90. születésnapját ünneplő Antonietta Stella jelenleg Rómában él, mesterkurzusokat tart, illetve különféle énekversenyeken illusztris zsűritag.

Művészetéhez kapcsolódó, a fényképen látható dokumentumainkat ajánljuk most szíves figyelmükbe!

BARTÓK  GERGELY 
Fotóalbum