„Hárfán még a kortárs zene is szép tud lenni”

BESZÉLGETÉS BÁBEL KLÁRA HÁRFAMŰVÉSSZEL

Kislány korában a tévében látott először hárfát, és annyira elvarázsolta az élmény, hogy a zongora mellett elkezdett hárfázni is. Végül mindkét hangszerből diplomát szerzett, de fő hivatása a hárfa lett. Bábel Klárával hangszeréről és különleges zenei projektjeiről beszélgettünk könyvtárunkban tartott koncertjéhez kapcsolódva. Szóba került az is, hogyan illik össze-e a hárfa a tubával és a zenészéletmód a fűszeres ízekkel.

Úgy tudom, a családodban nem volt hivatásos muzsikus. Mikor és hogyan ébredt föl benned a zenei érdeklődés?

– Hivatásszerűen valóban nem foglalkozott senki zenével a családban, de édesapám azért nagyon alapszinten tudott zongorázni. Az apai nagyapám fúvós hangszereken játszott: ha a településen esküvő vagy valamilyen rendezvény volt, akkor összejöttek a bandák, ennek azért volt hagyománya vidéken. Engem már egészen kiskoromban megfogott a zene, nem tudom megmondani, pontosan miért. Arra emlékszem, hogy a szomszédunkban lakott egy kisfiú, akit az anyukája tanított zongorázni – lehet, hogy ez adott inspirációt. Évi néni, Suki András zongoraművész édesanyja foglakozott egy picit velem is: ötéves korom körül legelőször ő tette a kezecskéimet ide-oda a zongorán. Egész kicsi koromtól már volt egy kis pianínóm: a szüleim abszolút támogatták, hogy zongorázzak, mert látták, hogy nagyon érdekel.

– Gyakori, hogy valaki zongorával kezdi a zenei tanulmányait, aztán áttér más hangszerre. Te viszont nem a zongora helyett, hanem mellette kezdtél hárfázni. Miért csatlakozott a hárfa a zongora mellé?

–  Körülbelül 10 éves lehettem, amikor egyszer a tévében megláttam, hogy valaki hárfázik. Ez engem egészen elvarázsolt, új utat mutatott! A szüleim segítettek, hogy kipróbálhassam a hangszert. Így kerültem a Molnár Antal Zeneiskolába, a VII. kerületbe, Kiss Tünde tanárnőhöz. De akkoriban még a zongora volt a fő irány. A hárfa viszont könnyen ment, mert a zongora miatt már jól tudtam kottát olvasni. A hangsúly még bőven a zongorán volt, 16-17 évesen elindultam versenyeken is. Aztán eljött az egyetemi felvételi ideje, és arra gondoltam, mindkét hangszerből felvételizem, aztán ha valamelyik nem sikerülne, az egy iránymutatás a jövőre nézve.

– De mindkét szakra felvettek, sőt mindkét hangszerből diplomát szereztél. Előadóművészként végül miért választottad inkább a hárfát?

 – Iszonyú energiákat kell egy-egy hangszerbe fektetni, és az egyetem környékén valahogy nálam ez az energia egy kicsit áttevődött a hárfára. Nem beszélve arról, hogy már egészen korán adódtak számomra hárfás próbajáték-lehetőségek, és sikerült a MÁV Szimfonikusokhoz kerülnöm.

Melyik a nehezebb hangszer, a hárfa vagy a zongora?
 
– Kezdetben mindenképpen a hárfa. Zongorázáskor közel természetes helyzetben van a kéz, és minden adott: a billentyűkön minden hang megszólaltatható. A hárfa nagyon más. Hét pedál van a hangszeren, de egészen másra szolgálnak, mint a zongorán.  Kicsit leegyszerűsítve: a hárfa húrjai olyanok, mint a zongorán a fehér billentyűk, ha pedig szeretnék fekete billentyűs hangot megszólaltatni, azt pedállal oldom meg. Ez nagyon megbonyolítja a játékot, de a hangszerre való írást is. Ez lehet az egyik oka, hogy sok zeneszerző kerülte a hárfát. A másik, hogy azért ez egy halkabb hangszer. Persze ha jól van hangszerelve a mű, akkor hallani lehet a zenekarban is a jelenlétét, sőt nagyon fontossá válhat, gondoljunk Wagner operáira. Sokszor a hárfa mégis csak egy szín.

Milyen gyakran kell hangolni a hangszert?
 

– Nagyjából naponta, de ha egy jó állapotú hárfa karban van tartva, és valamelyik nap nem hangoljuk, attól még egészen tiszta marad. Általában próba előtt rögtön behangolunk. 47 húr van, néhány percet azért igénybe vesz a hangolás.  Szükség esetén a húrcserét is magunk oldjuk meg, az könnyen szakadhat, akár koncert közben is, akkor azt gyorsan kicseréljük, ez szintén csak pár percet vesz igénybe.

Mi az, amit nagyon szeretsz a hárfában, és mi az, ami inkább kihívást jelent?

 – Nagyon szerethető nyilvánvalóan a látvány. Azért ha ránézünk a zenekarra, a hárfa kiemelkedik: tényleg a hangszerek királynője az orgona mellett. Rendkívüli a múltja is, mitológiai, bibliai vonatkozássokkal, ez önmagában pozitív érzést kelt. És akkor persze ott van a hangja. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy hárfán még egy kortárs darab is szép tud lenni. Ami a kihívásokat illeti: a hangszer szállítása nem egyszerű. Először is van egy súlya: 40 kiló, aztán van egy mérete: két méter magas, egy méter széles. De azt vettem észre, hogy ha olyan autót vásárolok, amibe tokjával együtt befér, akkor rendkívül mobilissá tudom magam tenni. Természetesen mindig van, aki segít, de ez sokszor vicces, mert az emberek nem tudják, hogy nyúljanak hozzá a hangszerhez, és akkor inkább csak néznek. Nem könnyű a pedálok megfelelő kezelése sem, mert az zajjal tud járni, könnyen be tudnak zörögni.

A könyvtárunkban tartott koncerten nagyon izgalmas műsort játszottatok Kovács Zalán László tubaművésszel.  A hárfa és a tuba szokatlan hangszer-összeállítás. Hogyan jutott ez az eszetekbe?

–  Nem úgy kell elképzelni, hogy egyszer csak megálmodtuk a tuba és a hárfa összehangzását. A doktori iskolában volt egy koncert, ahol ugyan nem játszottunk együtt, de találkoztunk, beszélgettünk és megfogalmazódott bennünk, hogy próbáljuk ki ezeket a dolgokat. Na most ez nem olyan egyszerű. Ha a rezes hangszereket nézzük, sokkal inkább létezik eredeti kürt-hárfa irodalom, gondoljunk csak Brahms Op. 17-es Négy dal c. művére, amit női karra, két kürtre és hárfára komponált. Tuba és hárfa együttjátékában sok minden nyilvánvalóan nem úgy működik, ahogy mondjuk hárfa és hegedű esetén, hiszen a hangszerek karaktere, hangtartományai eltérnek. A tuba rezgése, mélysége egy picit befedheti a hárfát. Ezért úgy kellett az irodalmat átgondolnunk – vagy inkább kigondolnunk-, hogy a két hangszer kiegészítse egymást. Egy dús hárfahangzás mondjuk a tuba „egy szál dallam” hangzásával már tud komplementer lenni. Zalánnak mindig oda kell figyelnie a diszkrétebb hangképzésre, hogy mi az, ami egy picit vékonyabb hangszínen szólal meg. Amikor szerzőkkel dolgoztunk együtt, például magyar zeneszerzőkkel, akkor nekik ezt nagyon szépen meg tudtuk mutatni, és ők ezt figyelembe tudták venni. Olyan is sokszor előfordul, hogy megírnak valamit, kipróbáljuk, és javasoljuk, hogy valamin esetleg változtassunk, mert jobban szólna úgy. Ezt nagy örömmel szokták venni, időnként  még akár elkészültük után is bele tudunk nyúlni a darabokba.

– Hogy alakult ki a kapcsolat a kortárs zenével és a kortárs zeneszerzőkkel? Feltételezem, hogy a nagyzenekari munkádban – a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekartának tagja vagy – nem ez az elsődleges, hanem inkább a romantikus repertoár.

– Igen, ezt nagyjából jól gondolod. Olyan zeneszerzőknek hívtuk fel a figyelmét a duónkra, akikkel ismerősi vagy baráti viszonyban vagyunk. Javasoltuk, hogy hallgassák meg ezt a két hangszert, és gondolják át, van-e kedvük bármit írni egy ilyen duóra. Nemzetközi versenyeken is részt vettünk, eredményeket értünk el, és azt gondolom, ez is ösztönözően hatott a zeneszerzőkre, de ránk is. Így született gyakorlatilag egy repertoár.

Ismersz példát a világban hasonló duóra?

–  Nem sokat. Ha beütöd a Google-ba, talán egyet találsz.


KONCERT A KÖNYVTÁRBAN Bábel Klára kérdésünkre a könyvtárunk Ötpacsirta Szalonjában november 12-én tartott koncertről is mesélt. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy részben klasszikus, részben kortárs műveket játsszanak zenész társaival. „A kortárs zene azért többnyire tömény, nagy figyelmet kíván, ezért megfűszereztük egy-két klasszikus darabbal, hogy picit tudjuk lazítani a hangulatot. Igyekeztünk megmutatni kapcsolódásokat, például Sándor László korálja mellé odakötöttünk egy Bach-korált. Ez a kettő így együtt nagyon szépen megmutatható dolog. Volt két „kakukktojás” is. Az egyik Bánkövi Gyula Souvenirs de Pierrot-ja, amelyben nem hárfáztam, hanem zongoráztam, ez tehát tuba-zongora duó volt, illetve volt egy trió is, amelyben Demeniv Mihály harmonikaművész csatlakozott hozzánk szintén egy Bánkövi-darabban.”
A teltházas, másfél órás koncertet érezhetően nagy figyelemmel követte és élvezte a közönség. Ez Madarász Iván Kossuth-díjas zeneszerzőnek is köszönhető volt, aki az est házigazdájaként szellemes és informatív konferálással segített eligazodni a különböző korok, stílusok, darabok között. A koncert különleges hangulatához hozzájárult az is, hogy a kortárs darabok szerzői közül többen jelen voltak a teremben, így Bánkövi Gyula, Dragony Tímea, Malek Miklós is hozzáfűzött néhány gondolatot saját darabjához. Bábel Klárának és Kovács Zalán Lászlónak is alkalma nyílt megmutatni fölényes hangszeres tudását és a hárfa, tuba basszustrombita tág lehetőségeit. Demeniv Mihály ezen az estén csak keveset játszhatott, de reméljük, lesz még lehetőség találkozni vele az Ötpacsirta Szalonban. A koncertről készült további fotók itt tekinthetők meg. (Fotó: FSZEK)

Eddig a komolyzenéről esett szó, de van egy olyan projekted is, amellyel a jazz és a könnyűzene felé kacsingatsz, a Sounds of Babel.  Ezek szerint nem csak a klasszikus zene áll hozzád közel…

– Két-háromórányi repertoárunk alakult ki az évek alatt, és valóban projektszerűen működünk: ha lehetőség adódik, akkor összeállunk. Többnyire kvartett a felállás: hárfa, ütő, basszus és valamilyen dallamhangszer, ez utóbbi változik. Általában klasszikus amerikai jazz-sztenderdeket játszunk, ez a zenei világ nagyon közel áll hozzám. De a magyar könnyűzenei, tánczenei hagyomány sem idegen tőlem, szüleink, nagyszüleink generációja nagyon sokat hallgatott ilyen zenét. Szeretek különböző zenei világokba kalandozni, és azt látom, hogy a legnevesebb külföldi hárfaművészek is ezt teszik: rengetegfajta saját átiratot készítenek a Star Warstól a Queenig, vagy akár kicsit elvont, meditatív irányba viszik el a hárfát. Nyilván a zene rengeteg lehetőséget ad, mindenki meg tudja találni a hozzá közel állót. Számomra nagyon izgalmas, hogy ebben a formációban jazz-zenészekkel játszhatom együtt. A jazz-muzsikusok egy másik oldalról közelítik meg a zenét, és ez valami elképesztően izgalmas és hasznos, sokat tanulhatok tőlük.

Olyan is előfordul, hogy vérbeli jazz-zenész módjára improvizálsz?

– A jazzes technikai elemeket én inkább a megfogalmazásban látom, nem abban a fajta jazz-improvizációban, amit én nyilvánvalóan nem tudok olyan jól, mint aki erre tette fel az életét. De vannak körök nálunk is, és ezekben a körökben egyszer ez a hangszer, másszor a másik vállal szóló szerepet. Javarészt a hárfa szólama azért meg van írva. De ha előkerül egy ismétlődő motívum, pár akkord, akkor azon belül szoktam egy kicsit improvizálni.

Végül hadd kérdezzem meg: mit szeretsz csinálni, ha éppen nem zenével foglalkozol?

– Enni, enni, enni! (nevet)

Ez nem látszik rajtad!

– Szenvedélyesen szeretem a különleges ételeket, élvezem a különböző kultúrák konyháját kipróbálni – és szeretek utazni. Ez a kettő persze összefügg.  Kedvencem az olasz és a keleti – az arab és a thai – konyha, a fűszeres ízvilág. Amikor Kairóban volt koncertünk, akkor nyilván bementem egy helyi étterembe, fantasztikus volt. Kína egy kicsit más, de a fűszerek az ottani ételekben is nagyon intenzíven jelen vannak. Zalánnal koncerteztünk egyszer Bakuban, ott is elképesztő jó a konyha!

Te magad is szoktál főzni, vagy azt inkább kihagyod?

–  Annyira jól csinálják mások, hogy ezt a lehetőséget meghagynám nekik. Próbálkozásaim vannak, de a tehetségemet igyekszem inkább más területen megmutatni. (nevet)

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: KASZÁS BENCE
Fotóalbum