Beethoven: V. szimfónia 2. tétel

Ma 250 éve született Ludwig van Beethoven. Az évforduló alkalmából indított sorozatunk befejező részében Hollós Máté zeneszerző az V. szimfónia 2. tételének meglepetés-főtémáját elemzi.

Beethoven portréja 1806-ból

Az előzmény Beethoven egyik leghíresebb főtémája: az V. (c-moll) szimfónia első tétele – témának alig nevezhető – kopogó ritmusú tercszekvencia-ötlete, amelyet az avat mégis remeklő témává, hogy a tétel minden porcikájában jelen van, még ott is munkál, ahol egy szokványos főtéma(fej) sohasem szokott. E szívdobogásszerű „morze-jel” után a lassú tételben, variációs témaként már cizellált gondolatnak kell érkeznie. Meg is kapjuk Beethoven meleg Asz-dúrjában, lépdelő tempóban és karakterrel, kis nyújtott ritmusok mesélő hangján, színes harmóniamenetben.

De ne ugorjunk előre. Bartha Dénes Beethoven és kilenc szimfóniája című Könyvéből megismerhetjük, milyen hasonlíthatatlanul egyszerűbb, a téma végső alakjának találékonyságát teljesen nélkülöző variáns szerepelt korábban a szerző kottapapírján. (Lám, mily borotvaélen táncol a zsenialitás! Még egy Beethovennél is a szinte értékelhetetlen válhat a munka során csodálnivalóvá.
Kandallójában hol hamvadó parázs, hol lobogás…)

A partitúrába, persze, már az ékesszóló költő hangja kódoltatott. A téma egyik szembetűnő értéke – a klasszicizmusban korántsem példa nélkül állóan – az, hogy nincs két azonos ritmikájú üteme, ám e sokarcúságot úgy éri el, hogy a téma ritmikusan mégis szervesnek hat. E szervességet Bartha abban is kimutatja, hogy a 8 ütemben négyszer is előfordul a kvart-, majd tercfelugrás: a kezdet
felütésében, a 4. ütem fő súlyán, majd az 5. és 6. ütem második két-harmadában
már szinte rejtve.

Paavo Järvi vezényli a szimfónia 2. tételét

Az említett ritmikai rugalmasságot harmóniai hajlékonyság egészíti ki. Tonikai majd szubdomináns ütemet VII. fok és megfordítása lendít III. fokú mellékdomináns felé, ahonnan VI. fok mellékdominánsára lépve kezd kadenciális szekvenciát, s azzal jut a dominánsra majd a tonikára. Ez az utolsó két ütem álló akkordokat tartalmaz, tehát a „választékos retorikát” a periódus három-negyedében használja csak. Ez a domináns-tonika megtorpanás olyan erőteret hoz létre, amely megkívánja a periódus „folytatását”, konzekvenciáinak levonását. A felütést feldúsítva megismétli az V. és I. fok „koordináta-kijelölő” gesztusát. A vonósokon megszólaltatott periódus ezután fafúvók lágy hangján csendül ki, s e lágyságot az oboa belső szólammozgása éppúgy szolgálja, mint a fuvola melódiája, amely skálamenettel oldja a domináns-tonika zárlatot. Sőt, a fagott az első fokot először szextfordításban jeleníti meg. Beethoven itt nem állhat meg. A 10–14. ütemet képezi le a vonóskar. A zárlat visszaköltözik a fúvósokra, majd lekerekíti a formát a vonósokon. Az eddig hallott 22 ütemből
tehát 8 volt a téma, 14 a „kommentár”, a „reflexió”, a bővítés. Ez a „határterület” kell ahhoz, hogy megszólalhasson a második téma, majd az első változatai, hiszen variációs tételben vagyunk.

A téma első 8 taktusa gesztusaiban a kezdődő 19. század zenéje. De dallamszövésében rejtezik valami a barokkból, annak asszociatív motívumláncolatából. Mintha a 3. ütem tercei érnének céljukhoz a 4. ütem első negyedén. S mintha ezek fordítása lenne az 5. és 6. ütem lehajló terce. Homályos üvegen át feldereng a múlt, miközben az új kor zenéje szól.

Ma mindez múzeum. De kortalanul szólít meg.

HOLLÓS MÁTÉ
ILLUSZTRÁCIÓ: WIKIMEDIA COMMONS

Eredeti megjelenés: Parlando 2011/2.