Beethoven: Für Elise

Mire ragadtatjuk magunkat?! Leányszobák kedvenc darabocskáját, a komolyzenei slágerek egyik legkedveltebbjét elemezzük? Igen. Hollós Máté zeneszerző írása a Beethoven-emlékév alkalmából indított sorozatunkban jelenik meg.

Mire ragadtatjuk magunkat?! Leányszobák kedvenc darabocskáját, a komolyzenei slágerek egyik legkedveltebbjét elemezzük?

Louis Letronne ceruzarajza Beethovenről 1814-ben,
négy évvvel a Für Elise komponálása után készült

     Ó, bárcsak tévednék, s a mai leányszobákból az erősítők düssögését megszakítva még ki-kihallatszana, ám félek, Olvasóink körén túl már egyre kevésbé közismert Ludwig van Beethoven Für Elise címen nyilvántartott bagatellje. Ez az unásig ismételt, rosszul eljátszva dadogó-kopogó, jól előadva helyenként zseniális darab, amely az Egmont kísérőzene és néhány vonósnégyes közelében egy viszonylag kevésbé termékeny időszakban kerül ki Beethoven kezéből. S hogy ki lehet a szerencsés Elise? Alighanem Therese Malfatti, az elveszett kézirat ugyanis Für Therese feliratot visel.

     De ez itt nem a történeti kutatás helye, hanem a művel való ismerkedésé. A rondó formában írt kompozíció témáját nem kell bemutatnunk. Csak megfigyelnünk! Váltóhangos játszadozása fontos szerephez jut. A kezdet pillanatában olyan, mintha in medias res – a dolgok közepébe – érkeznék: ki tudja, mióta szól már a váltóhang-ismétlés, amely épp csak itt válik hallhatóvá? Mintha olyan vonal lenne, amely egy kép keretén kívülről lép látóterünkbe. Egyszerű zárlattal megnyugszik a-mollban, majd ismét végigjárja e folyamatot, csupán a záró dallami fordulatban különbözve. A periódus megismétlését követően simán gurul tovább a középrész párhuzamos dúrjába, ahol épp csak megmártózik, s hamar visszatalál az a-moll dominánsára. Azt több oktávon keresztül bejárja, s onnan visszacsöppen a kromatikus váltóhangos témafejbe. Csakhogy az iménti – durván hangsúlyozva: E-(disz) E-(disz) – beosztással szemben valahogy így: (e)-disz-(e)-disz-(e)… Otromba lenne eképp (túl)hangsúlyozni, a legjobban tehát azt tesszük, ha bizonytalanságot érzékeltetünk: mintha magunk sem tudnánk, meddig kell ismételgetnünk a váltóhangot. Ha így cselekszünk, kéjes lesz az újbóli a-moll zárlatra érkezés.

Ivo Pogorleich játssza a Für Elise-t

     Az első közjáték F-dúrba visz. Bukolikus hangnem, természetzene Beethovennél. Nem tart soká: pergő harminckettedes C-dúrba torkollik. Csak a bal kéz felütési ritmus- és harmóniaképlete köti össze az F- és C-dúr részt. Miközben az ujjak erősebben dolgoznak, mint a téma folyamán, ez a zene pihenő szakasza. Amikor tematikusan nem történnek fontos dolgok. Amikor későbbi lényeges közlésnek ágyazunk meg, s az meg is érkezik a 35. ütemben. Vagy előbb? Hiszen a témát várjuk a váltóhangokkal, s azok már ott bizseregnek a közjáték utolsó ütemében (a 34-ikben) harminckettedek formájában. (A képhatáron kívüli vonal…) Ezt fékezi le Beethoven. S az eddig kacéran illegő-billegő, de állításként hangzó témafej hirtelen kérdéssényílik (35-36. ütem határa). Majd megint a korábbi disz-e – E-(disz) egyensúlyozást játsszuk, s az a-mollba való megnyugtató visszaérkezést. Lefut a teljes téma a maga háromtagú formájában, s – látszólag – megnyugtatóan maradunk A orgonapont fölött. Ám a második közjátékban tonika-érzetünk megzavarodik: mintha d-moll felé kormányozná a hajót a hullámokon a szerző. De nem: kromatikus erőfeszítéssel megtartja „irányban”. Megint szél kap vitorlánkba, rejtett kvintpárhuzammal tépi meg ((70–71. ütem), s már majdnem kikötünk B-dúrban, amikor újabb kromatikus basszusmenettel nagy kérdőjelhez érkezünk (76. ütem). Választ aligha kapunk a következő ütemekben. Inkább olyan érzetünk van, mint amikor valaki elterelésül másról kezd beszélni. Eddig nem volt triola a darabban, eddig nem hallottunk szuronyszerű akkordfelbontást, most pedig ezekkel lövi fel a magasba figyelmünket, hogy onnan aláereszkedve kromatikusan olvadjon bele témánk félhangos témafejébe. (Megint a képhatáron kívüli vonal…) Végül visszatér a téma, változtatás nélkül.

     Változtatás nélkül? Igen, a szerző nem variál semmit a hangokkal, ritmusokkal. De ez nem azt jelenti, hogy nekünk ugyanúgy kell frazeálnunk a témát, ahogy először vagy másodszor. Hiszen közben sok víz lefolyt a mű Dunáján, s nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. De főként hallanunk kell a beethoveni évődést: a kromatikus váltóhangost. Jaj annak az udvarlónak, aki kétszer ugyanúgy mormolja a bókot! Még Theresának és Elisének is máshogyan kell csapni a szelet! Ez rögtönző művészet.

     S a leírt zene is sokat őriz a rögtönzés szelleméből. Jaj annak a muzsikusnak, aki kétszer ugyanúgy mormol!…    
   
HOLLÓS MÁTÉ
ILLUSZTRÁCIÓ: FSZEK
Fotóalbum

Eredeti megjelenés: Parlando 2005/1.