„Tudomásul kell venni, hogy ez nem egy populáris műfaj”

BESZÉLGETÉS HORVÁTH BALÁZS ZENESZERZŐVEL

Mi köze egy kortárs zeneműnek Mr. Beanhez, a komponálásnak az ország tortájához? Horváth Balázs Erkel Ferenc-díjas zeneszerzővel, a Zeneakadémia docensével beszélgettünk műfaji határokról, az alkotás gyötrelmeiről, a közönségről. Szóba került az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyén nemrég elért sikere és könyvtárunkban tartandó szerzői estje is. 

A vírushelyzet miatt el kellett halasztani a Zenei Gyűjteményben tartandó szerzői estedet. Mi az est koncepciója? 
95%-ban ütőhangszeres darabjaim szólalnának meg. Palotás Gábor ütőhangszeres művésszel alakítottuk ki a programot, ő a koncert szólistája, de kamarazenét is játszana Baráth Bálint zeneszerző-zongoraművésszel. Elhangzana egy, „színházi jellegű” darabom is. A címe Bean, ami – a Mr. Beant alakító – Rowan Atkinson „légdoboló” videójára utal. Nincs előtte hangszer, csak üt a levegőbe, mégis halljuk a dobolást. Ebből jött az ötlet: Gábor a darab elején csak némán játszik, aztán az asszisztense betolja a hangszereket a keze alá, így kezd zenélni. A hangszerek részben hétköznapi tárgyak: palacsintasütő, tejesdoboz, üveg stb.

A Bean c. darab Palotás Gábor előadásában

Izgalmasan hangzik! A hagyományos hangszerek között van kedvenced? 
Igen, a trombita. Elég sok trombitadarabot is írtam már. A rézfúvós hangszerek sokkal rugalmasabbak, többet tudnak annál, mint ami elsőre beugrik az embernek. 

Hogy alakult ki ez a vonzalom? Játszol is trombitán?
Nem tanultam trombitálni, de most épp ott tartok, hogy szeretnék venni egy hangszert, és kicsit belefújogatni itthon. Az első találkozási pont messzire nyúlik vissza. A 6. kerületi Tóth Aladár Zeneiskolába jártam, ahol tanított egy nagyon jó trombitatanár, Nagyiván Éva néni, az egyik kiemelkedő trombitás pedig Nemes Balázs volt. 17-18 évesen írtam Balázsnak egy darabot, amit a zeneakadémiai felvételimre is elvittünk. A konziba együtt jártunk, aztán őt Maurice André javaslatára fölvették a párizsi Conservatoire-ba, a Juilliardra is járt, most már régóta a frankfurti rádiózenekar szólótrombitása. A konziban nagyon jó kapcsolatba kerültem más rézfúvósokkal is: Káip Robi harsonással, aki most a Rádiózenekar tagja, Tekula Endrével, aki kürtölt, és most a Danubia zenekarban játszik, Szentpáli Rolanddal, aki a világ első számú tubásának tekinthető – neki is több darabot írtam. Régi szerelem ez, ami előjön időnként. 

Horváth Balázs (Fotó: Felvégi Andrea)

A műfajokat tekintve mennyire széles a repertoárod? 
Aránylag széles, de nem írtam még például valódi színpadi zenét, mondjuk operát. Nem írtam filmzenét vagy színházi kísérőzenét sem. Néha úgy érzem, jó lenne egyszer elkezdeni, de ehhez el kell mélyedni az adott műfajban, nem lehet csak úgy egyszer kipróbálni. A hagyományos koncertzenét tekintve mindenféle műfajban dolgoztam már: szóló és vokális zene, kamarazene, ensemble, zenekari művek.

Az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyén nagy sikert arattál nemrég: quasi ciaccona metrica című kamaradarabod első, a 6. és a 8. tétel című nagyzenekari műved második helyezést ért el. Hogyan születtek ezek a zenék?
Nagyon kevés volt az időm, ezért olyasmihez kellett nyúlnom, aminek az alapötletei megvoltak már. Végül pár nappal a határidő előtt be tudtam adni mindkét művet. A trombita-kamaraegyüttes darab előzménye, hogy még az év elején elkezdtünk Pálfalvi Tamás trombitással dolgozni. Egy szólódarab volt az elképzelés, amiben végig egy hangmagasságot játszik a trombitás, de ezt a tölcsér befogásával, billentyűfogásokkal meg beleéneklésekkel különböző hangszínekké alakítja. Így semmi más nincs a darabban, mint egy folyamatos, változó hangszínű lüktetés. Elkezdtünk dolgozni, aztán Tamás mondta, hogy van ezzel egy kis baj: nem tud úgy körlélegezni, ahogy például Szentpáli Roland. De abban maradtunk, hogy legyen egy verzió, ő kísérletezik, beszélgetünk róla. Aztán jött a versenykiírás, és rájöttem, kamaradarabként sokkal jobban működne ez az ötlet, mert így a folyamatos fújás helyett egy 10-15 fős hangszeres együttessel felváltva játszhat. Úgyhogy megvolt a szóló verzió, de újra kellett komponálnom. Az volt az elképzelés, hogy az együttes ugyanolyan hangszínt próbáljon meg létrehozni, mint a trombitás. Nagyon jó volt ezen dolgozni! (Részlet a darabból ezen a linken.)

A zenekari darabod címe a 6. és 8. tétel. Hogyan kell ezt értenünk? 
A versenykiírásban szerepelt, hogy Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve első tételnek fúgatémáját kell valamilyen módon felhasználni. Bartók a darab mind a négy tételében előhozza ezt a témát, de a harmadik tételben nem egészében hangzik el, hanem négy részre bontva, egy ABCBA hídforma részei közé átkötésként beillesztve. Amikor ezt a tételt hallgatom, mindig úgy érzem, hogy szinte ezek az átkötő részek a legizgalmasabbak. Ezért arra gondoltam, mi lenne, ha írnék a Bartók-műhöz további elképzelt tételeket. Valahol a 6. tétel tájékán már csak formarészek kiindulópontjaiként jelenne meg ez a téma, vagy egy ütőszóló hangsúlyos hangjaiként. A 8. tétel táján pedig visszafordított, úgynevezett rákfordításban szólalna meg. Így tulajdonképpen nem is hallható a darabban a bartóki téma, mert szét van szedve hangokra vagy meg van fordítva.

Az ilyen megkötések nehezítik vagy megkönnyítik a dolgodat?
Tudnak inspirálóak lenni. Amikor az ember elkezd egy darabot írni, sokszor nincsen semmilyen kapaszkodó. Egy ilyen versenykiírás viszont rögtön kiindulópontot ad. A kamaradarabnál előírták a hangszerek számát, a darab idejét, és hogy legyen benne trombitaszóló. Ez ahhoz hasonló, mint egy felkérés. Jön egy együttes, és azt mondja, ekkor lesz a koncert, ennyi hangszerre írhatsz, de legalább ennyit használj, ezen az időn ne lépj túl. Akkor az ember elkezd beszélgetni: felrakhatom-e a kürtöst hátra, az erkélyre, írhatok-e a darabba elektronikát, lehet-e benne plusz még egy ütőhangszer… Itt persze az ehhez hasonló módosításokra nincs lehetőség, de ettől még teljesen életszerűek voltak a verseny megkötései. 

Az emberek általában úgy képzelik el a zeneszerzőt, hogy ül a zongora előtt egy üres kottapapírral…

…ez így is van (nevet).

… de azért mégis titokzatos dolog a komponálás. Egy interjúban azt mondtad, „folyamatosan gyötörni kell az anyagot”.
Inkább a zenei anyag gyötri a szerzőt. Az ember kitalálja, hogy ez és ez a forma lesz, és ahogy halad előre, kiderül, hogy nem olyan akar lenni az anyag. Vagy a szerző azért gyötrődik, mert valóban ott az üres lap. És akkor mi az első lépés?

Nagyon nehéz az első, még inkább a második lépést megtenni. Ha két lépés megvan, ha egy hangközt leütünk, akkor már nincs olyan nagy probléma, mert a kettőnek van valamilyen konzekvenciája.

Tehát a második lépcsőig kéne eljutni, ami nálam úgy szokott kinézni, hogy kis rajzokat, vázlatokat készítek. Ritmusképleteket, számsorozatokat írok föl, és akkor ebből valami elindul. Eleinte csak rövid időket sikerül ezzel eltölteni, de ahogy nő az ötletek, anyagok száma, egyre többet lehet velük dolgozni. Minél inkább benne vagyok, annál kevesebb maradék lehetőség van előttem, hiszen amit már megírtam, sugallja a folytatást. Ha már világosan látom az utat, akkor szünet nélkül lehet írni. Azt hiszem, ez hasonlóan működik mindenféle alkotásnál – legyen akár főzés vagy egy kert megépítése. A legszebbet erről egy cukrásztól hallottam, aki néhány éve elkészítette az ország tortáját. Egy tévéműsorban megkérdezték tőle, mennyi idő kellett hozzá. Azt mondta, két-három hónapig (!) tartott, míg egyáltalán kitalálta, mi is lesz ez a torta. Forgatta a fejében az ötleteket, hónapok után állt neki elkészíteni az első verziót. Ez rendben volt, de rögtön érezte, hogy bizonyos dolgok nem működnek, akkor azokat cserélgette, így kellett még egy hét, amíg elkészült a végeredmény. Zseniális volt, ahogy elmesélte ezt a cukrász. Megerősített abban, hogy nem csak nálam működik így az alkotás.

Horváth Balázs vázlata  Die Fuge der Kunst c. bemutatás előtt álló darabjának egyik tételéhez. A tétel címe: CP V – pointillist, freeze, granular, loop

A kortárs komolyzenén belül milyen irányzathoz sorolnád magad?
Szeretem látni, mi volt előttem négyszáz, száz, harminc vagy öt évvel. De nem gondolom, hogy olyat kell írnom, amit valaki már megírt. És azt se gondolom – amit egyébként egyes irányzatok vallanak -, hogy bizonyos zenetörténeti dolgok rossz felé mentek, ezért vissza kell nyúlni az úttévesztés elé. Szerintem nincs olyan, hogy rossz irány. Ami van, az egy történet mögöttünk. A hetvenes évek óta létezik a neotonális, neoromantikus irányzat a kortárs komolyzenében, ez engem kevésbé érdekel, mégis egy csomó tonális fordulat jelen van nálam is. Nem szeretnék neoromantikus zenét írni, de önmagában bármely zenei pillanat lehet retrográd. És azt is gondolom, kell egyfajta komplexitás. Azért is válik el a komolyzene a popzenétől, mert a szerző szeretné, hogy a hallgató több időt töltsön a művel, megértse az összefüggéseit. Közel állnak hozzám a zajos, durva, rock vagy metál típusú hangzások is. Ezek alapvetően nincsenek benne a klasszikus zenében, de nagyon jól lehet őket integrálni. Sokszor a hallgatóim nem is a klasszikus zenei közönségéből kerülnek ki, hanem a keményebb hangzásokat kedvelő, alternatív zenei közegből. Nagyon szeretem a ritmikus dolgokat is. 

Ha elkészül egy darabod, kinek mutatod meg először? Kinek a visszajelzése fontos?
Nem nagyon szoktam elküldeni darabot se kollégáknak, se zenészeknek. Pontosabban zenészeknek akkor, ha szükség van valamilyen megoldás bebiztosítására, de ez inkább komponálás közben történik. Nekem nagyon kell a bemutató – hogy visszahalljam élőben a darabot -, utána pedig mindenki visszajelzése nagyon hasznos.

Régebben úgy gondoltam, a közönség véleménye abszolút nem számít, hiszen autonóm alkotó vagyok. Ma már fontosnak tartom a közönség jelzéseit.

Nem azért, hogy egymillióan szeressék, amit csinálok. Hanem azért, mert ha a közönségből öten odajönnek és elmondják a véleményüket, akkor azt most már meg tudom forgatni fejemben úgy, hogy megértsem, mit kell kijavítanom, vagy másképp csinálnom a következő darabomban. Simán mondhatom, hogy nincs igazuk, de legalább végiggondolom. Ugyanez van a kritikusok és a kollégák véleményével – ha elég jól ismerem őket, le tudom fordítani a saját nyelvemre a gondolataikat. És nyilván vannak olyan kollégák, akiknek a véleménye nagyon számít nekem, ilyen mondjuk Eötvös Péter, Vajda Gergő, Tornyai Péter, Dargay Marcell

Horváth Balázs Eötvös Péterrel és Tihanyi Lászlóval (Fotó: BMC)

Mennyire tapasztalod, hogy viszonylag kevesen érdeklődnek a kortárs komolyzene iránt? Úgy tudom, „bejáratott közönséged van. 
Valószínűleg nem nekem, inkább a műfajnak van bejáratott közönsége. Szarkasztikusan azt szokták mondani, hogy ott volt a koncerten a szerző családja meg a jegyszedő. Hát igen – ez egy ilyen műfaj. De egyébként magának a klasszikus zenének is limitált a közönsége, döntően az 50-80 év közötti korosztály, főleg egyedülálló, idősebb hölgyek. Viszont ez egyáltalán nem szükségszerű. A bécsi Klangforum egyik vezetőjétől hallottam, hogy amikor megalakultak, abszolút fiatal közönségük volt. Igaz, a közönség velük öregedett, ma 50-60 évesekből áll. De vannak ellenpéldák is: pár éve Boulez retrospektív újzenei koncertjén a bécsi Konzerthausban Xenakist, Boulezt, Ligetit játszottak, és megtelt az 1800 fős terem. Másként néz ki ez mondjuk a Müpában. A kiemelkedően fontos Ligeti-sorozat nagyjából a földszintet tudta megtölteni, csak Steve Reich nevével sikerült nagyobb közönséget behozni, de az erkély már ott is foghíjas volt. Pedig Nyugaton új zenékkel jó promóció mellett léteznek teltházas koncertek.

A te közönséged is az idősebb korosztályból kerül ki?
A jelenlévők nagy részét sokszor személyesen ismerem – hozzám vagy a családomhoz kötődő emberek, kollégák, muzsikusok – ők többnyire velem egykorúak. De volt olyan koncert, például A Harmadik Hely nevű remek lakásszínházban, ahol nem ismertem senkit. Egy házaspár szervez színházi és zenei esteket a Bimbó úton a saját nappalijában. Általában két nap alatt elkel az összes jegy, mert az emberek tudják, hogy ott mindig megbízható előadást kapnak. Nekem egy dalciklusom ment, amit Herczku Ági énekelt – fantasztikus élmény volt. És akkor elmegyünk egy másik helyszínre, mondjuk a FUGÁ-ba, ahol valószínűleg ismerni fogom a közönség jelentős részét. Oda tényleg az jön el, aki fanatikusan érdeklődik a kortárs zene iránt. És még egy dolog: ott van az Átlátszó Hang újzenei fesztivál, aminek alapítója vagyok – ott is sokszor azt mondják az emberek, de jó, hogy van ez, jövőre is el fogok jönni minden koncertre. Nagyon különböző lehet a közönség, de mindenképp egy szűk réteg, ezt el kell fogadnunk.

Herczku Ági énekel Horváth Balázs Férfiszemmel / Női szemmel c. darabjában

Egy fiatal pályatársad, Balogh Máté úgy fogalmazott, hogy a komolyzene nem társadalomformáló erő, ellentétben a popzenével. Egyetértesz vele?
Egyet kell hogy értsek. Az irodalom például egyértelműen társadalomformáló: gondoljunk csak arra, hogy egy-egy Facebookon megjelenő Lackfi János– vagy Varró Dani-szöveg milyen indulatokat tud gerjeszteni. De ha én fölrakok a Facebookra egy darabot, annak nincs ilyen hatása. Még olyan sztároknak sem nagyon van, mint Steve Reich vagy Arvo Pärt. Sokkal inkább a pop formálja a társadalmat. Amit azért sajnálok, mert a kortárs komolyzenei alkotók fejében van egy intellektuális cél.

Szeretnénk olyan hatásokat elérni, hogy az emberek többet és mélyebben elgondolkodjanak bizonyos problémákról.

Hadd mondjak még egy példát. Az Indexen volt nemrég egy cikk Tony Kushner Angyalok Amerikában című híres drámájának egyik valós szereplőjéről. A cikk kitért a dráma filmes feldolgozásaira, magyar színpadi bemutatójára, de egy szóval sem említette Eötvös Péter operáját, amit a darabból írt. Pedig ez egy nagy sikerű opera egy világhírű magyar zeneszerzőtől. 

Egyesek szerint a komolyzenének a popzenéből kellene inspirációt merítenie. Erről mi a véleményed?
Nagyon sok átjárás van. Nem arra gondolok, hogy tegyünk popritmust a komolyzene alá, szerintem ez nem működik. De lehet valódi kommunikáció a két műfaj között. A Stockhausen nevével fémjelzett elektronikus zenéhez képest egy kis késéssel megjelent az elektronika a popzenében, és ma már abszolút hasonlóan használják az elektronikát: a két műfaj sok esetben nem szétválasztható. Sokszor a hallgató sem tudja megmondani, hogy pop- vagy komolyzenét hallgat, és mi, alkotók sem tudjuk. Vagy gondoljunk arra, hogy a Beatles rátette Stockhausen fejét a Bors őrmester album borítójára, mert fontos volt számukra. Mégis alapvető különbségek vannak a két műfaj között: akar-e tömegeket megszólítani, számít-e az eladhatóság, az azonnal érthetőség, vagy többszöri, erőteljesebb figyelmet várunk a hallgatótól. És ebben nincs értékítélet – ez pusztán műfaji különbség. 

SCHALK ENDRE KORNÉL
Fotóalbum