Klemperer Beethoven-vezénylése

AHOGY EGY ZENEKRITIKUS ÉS EGY KARMESTER LÁTTA

Otto Klemperer a 20. század egyik legkiválóbb Beethoven-dirigense is volt. Az ő alakját idézi fel egy zenekritikus és egy karmester szemével munkatársunk, Romsits Gábor a Beethoven-emlékév alkalmából indított sorozatunkban.

Beethoven szimfóniáit szinte minden nagy karmester elvezényelte, lemezre vette. A hazai előadókon – például Ferencsik Jánoson – kívül Otto Klemperer az egyetlen világhírű dirigens, akinek minden Beethoven-szimfónia interpretálását élőben is hallhatta a magyar közönség.

Klemperer 1947 őszétől 1950 nyaráig a Tóth Aladár vezette magyar Operaház vendégkarmestere volt. A kitűnő Mozart- és Wagner-operaelőadások között számos alkalommal koncerteken is fellépett. Budapesti évei alatt Beethoven összes szimfóniáját – a legtöbbjét több alkalommal is – elvezényelte. A Zeneakadémia és az Operaház, a Városi Színház és a Károlyi-kert voltak e hangversenyek helyszínei. Két szeretett szimfóniáját, az elsőt és a kilencediket gyakran tűzte műsorára, nálunk e három év alatt kilenc alkalommal is. Az egyik, 1948. tavaszi koncertjéről, a IX. szimfónia előadásáról így írt a korabeli sajtóban Jemnitz Sándor zenekritikus.

„Otto Klemperer az első, aki ezt a szimfóniát nem négy összetartozó egyfelvonásos darabként, hanem egy dráma négy egymásból következő felvonásaként építi fel előttünk. Ezt a kolosszust még nem foglalta össze ily áttekintő és szerves egységben más lángeszű karmesterek vezénylő mozdulatokat végző keze. S ez a kéz, amely az ének- és zenekart, a szólistákat meg a hallgatóság tömegeit ily önkívületbe ejti, tudvalévően – béna…. Otto Klemperer akkor vált a karmesteri művészet zseniális mesterévé, amikor a sors a szervezetének mozgásszabadságát csökkentette. Jelképesebb művészeti eseménynek rég nem voltunk szem- és fültanúi: a süket szerző muzsikáját a béna karmester vezénylése elevenítette meg feledhetetlen élménnyé!”

Classic Archive™ - Otto Klemperer - YouTube
Otto Klemperer vezényel

Akár szimbolikus is lehet, hogy – 1950 nyarán, a Margitszigeti Színpadon – Beethoven IX. szimfóniájának elvezénylésével búcsúzott el a nagy karmester hazánktól és koncertéletünktől.

Klemperer budapesti évei után – a számos külföldi fellépésen kívül – főleg Londonban tevékenykedett, a londoni Philharmonia Zenekar (Philharmonia Orchestra) élén, 1959-től 1973-ig ennek vezető karmestereként. (1964-ben a zenekar újjászerveződött New Philharmonia Orchestra néven.)

A zenekar és karmestere 1960 tavaszán a Bécsi Ünnepi Heteken szerepelt a teljes Beethoven-ciklussal. Ezekről a koncertekről írta meg ősszel élményét Erdélyi Miklós karmester Néhány szó Klempererről címen a Muzsika folyóiratban.

„Amit Klemperertől most Bécsben – az „Ünnepi Hetek” alkalmából – hallottam, ahol a „Londoni Filharmónia Zenekar” élén Beethoven összes szimfóniáját vezényelte, az a zenei előadóművészet legmagasabb csúcsa. Egy félig béna, hatalmas aggastyán, botra támaszkodva jön be a terembe. A közönség még ünnepli, de ő már leül és jelt ad a kezdésre. Nincs készülődés, hókusz-pókusz, a zene úgy szólal meg, mint a legtermészetesebb beszéd.

Dirigálás ez? Amennyiben ez alatt a tevékenység alatt egy zenekar együtt-tartását, irányítását értjük – nem az. A londoni Filharmónia Zenekar – maga Klemperer szerint a világ legjobb zenekara nem is ezt kívánja a karmestertől. Hiszen sokszor nem is láthatják a kezét, de ez nem is fontos, precízen együtt játszanak maguktól is. Szükség van azonban olyan személyiség jelenlétére, aki a muzsikálási kedvet felszítja, akinek keze nyomán az előadandó mű újjászületik, aki szuggesztív erejével összefoglalja és szétárasztja a művet-teremtő erőket, mint ahogy a lencse fókuszba gyűjti a nap sugarait. Klemperernél ez a jelenlét olyan fokú, hogy már szinte félelmetes. Olyan ő, mint valami varázsló. Kisujjának egy mozdulata, szemének egy villanása elég ahhoz, hogy soha nem hallott nagyszerűségek és szépségek ajtaja nyíljon meg számunkra. Biztonsága, fölénye lenyűgöző, mert ez nem a technika, nem a rutin biztonsága, hanem a kedély őszinteséggé és elemi erejéé.

Az ilyen nagy élmények azok, amelyek számomra igazolják, hogy a művészetről vallott felfogásom, elképzelésem nem irreális, nem illúzió, hanem a valóságban is létezik, és ilyenkor ismét hajlamossá válok hinni, hogy a művészet jobbá formálja az embert.”

ROMSITS GÁBOR
FOTÓ: WIKIMEDIA COMMONS, FSZEK
Fotógaléria