Beethoven: Fisz-dúr szonáta Op. 78, 2. tétel

Hollós Máté zeneszerző az Op. 78-as Fisz-dúr szonáta második tételében a „meglepetésbe ágyazott tökéletesség borzongató revelációját” kutatja. Írása a Beethoven-emlékév alkalmából indított sorozatunkban jelenik meg.

Beethoven 1809-ben, a Fisz-dúr szonáta keletkezésének évében Ludwig Ferdinand Schnorr von Carolsfeld rajzán

Nem meglepő, ha egy Beethoven zongoraszonáta a klasszikus háromtételesség követése vagy „romantikus” bővítése helyett tételpárban találja meg az egyensúlyt. Annál különösebb a Fisz-dúr hangnem, amelyben az Op. 78-as szonáta mindkét tétele fogant. A második tétel rondótémája pedig már szinte mellbevágó.

     Azzá teszi az in medias res kezdés: bővített szext markánsan alterált akkordjára huppan a kéz, egy történet ki tudja, milyen alapszituációjának szinte már „következményeit” terítve elénk. A tonikát a 2. ütem negyedik nyolcadán és a 3. ütem nyújtott ritmusának tizenhatodán, e két legsúlytalanabb helyen átmenő szextakkorddal érinti csupán, hogy aztán „kinyisson” a dominánsra. Kísérletezhetünk azzal, hogy innen miképp forduljunk egy második félperiódusban Fisz-dúr első foka felé, de szellemes eredményre aligha juthatunk. Az ok bizonyára abban keresendő, hogy nem is onnan indultunk – hanem egy alterált szubdominánsról –, így a periódus kérdés-válasz viszonylata megbicsaklik: az adható felelet nem a – harmóniai tartalmában egészen más eredetű – kérdésre szólna. Beethoven ezért nem az alaphangnem első fokán jelöli ki a következő tájékozódási pontot, hanem modulál: H-dúrba. A „periódus” harmadik szakaszában H-dúr I. fokú szextjén véve föl a fonalat annak dominánsára vált hangnemet, így érkezik végre Fisz-dúrba.

     Csakugyan periódust alkot ez a hangsúlyozottan azonos ritmusú háromszor négy ütem? Vagy a hármasság okán mondatnak kellene neveznünk? Ismeretes: a zenei mondat két rövidebb, periódusszerűen egymásra felelő szakaszból, és egy azoktól terjedelemben, esetleg motivikában is eltávolodó, a periódus lezártságával szemben a formát kinyitó harmadik szakasszal teljesedik ki. E Beethoven-témában nem két egymásra felelő után érkezik egy harmadik, részben vagy egészben új, hanem egy azonos szerkezetű, az előzőekkel egyenrangú, azokra közvetlenül, ugyanazzal a retorikával reflektáló szakasz teljesíti ki a hármasságot. Mégpedig először a domináns pólust célozva meg (Cisz-dúr hangzat), azután a – tonikához viszonyítva ellenirányban azonos távolságú – szubdominánst (H-dúr), végül annak dominánsára konkludálva, ami nem más, mint az eddig hangsúlyosan ki nem mondott tonikánk. Ez a hármasság tehát semmiképp sem mondat, hanem a legtökéletesebb periódus, amely nem oda-vissza járja be, hanem mintegy egyenlő szárú háromszöget rajzolva járja körül a motivikában felvetett „tartalmat”. (E háromszög csúcsai voltaképp egy köríven helyezkednek el…) Mindezzel a Beethoven-téma „a legperiódusabb” periódus, különösen ha belegondolunk a görög szó eredetébe: periodosz = körfordulat; peri = körül, hodosz = út).

     A téma csak kétszer fordul elő azonosan. Azután harmóniailag és regiszterben (újabb reflexió-síkokat teremtve) variáltan halljuk viszont. A második megszólalásnak azért kell még az elsővel azonosnak lennie, mert egyrészt a meglepő szerkezet egyetlen hallgatásra nem könnyen megjegyezhető, másrészt a tétel tizenhatodos faktúrája afféle csillámporral fedi be a „figurális” elemet, a témát.

Richard Goode játssza a teljes szonátát. Második tétel 7:16-tól

     Vajon megütközött-e a szokatlan formán az, akinek a szonáta ajánlása szól, Brunswick Teréz? S vajon a kora jelenidejének komponáló szerző mennyiben gondolt arra, hogy nemzedékeknek, sőt évszázadoknak hagyja hátra a meglepetésbe ágyazott tökéletesség borzongató revelációját?
HOLLÓS MÁTÉ
ILLUSZTRÁCIÓ: WIKIMEDIA COMMONS
Fotóalbum

Eredeti megjelenés: Parlando 2009/4.