A zene világnapján – a csendről

Vajon nem ünneprontás-e a csendről gondolkodni a zene világnapján? A válasz természetesen: nem. Csend nélkül ugyanis a zene beleolvadna a mindent átható zajba. 

Az autonóm művészetek közül talán a zene hálózza be a legsűrűbb szövedékkel mindennapjainkat. Míg a régi korok embere elsősorban közösségi eseményként élte meg a zenét – főúri udvarokban, a templomban, a falusi mulatságon, később a koncerttermekben -, mára az élő muzsika hallgatottságát túlnőtte a bárhol és bármikor megszólaltatható, technikailag közvetített zenéé. Zenét hallgatunk otthon, a kocsiban, az utcán a telefonunkról, zene szól az étteremben, az áruházban, a konditeremben  vagy akár a liftben. A változás szédületes és örvendetesnek tűnik, de valójában ijesztő. Hiszen ha túlnyomórészt kikerülhetetlen közegként, mindent beborító háttérként  találkozunk a zenével, akkor mennyi tere marad a figyelmet kívánó, élményt adó, személyiségalakító  zeneélvezetnek? 

Immanuel Kant, a nagy német filozófus epés megjegyzéseket tett a zeneművészetre esztétikai főművében, az Ítélőerő kritikájában. Mint írja, a zene „eszközeinek természete miatt tovább terjeszti befolyását a szomszédos területekre, mint ahogy azt megkövetelnénk, így mintegy tolakodik, tehát másoknak, a zene társadalmán kívül lévőknek a szabadságát csorbítja…”. Kant szellemes hasonlata szerint olyan ez, mint amikor valaki „előhúzza zsebéből beparfümözött zsebkendőjét, és maga mellett mindenkit megtraktál vele”. Ha a königsbergi remete a 18. század végén a zene „tolakodására”, a szomszédból áthallatszó „lármás” éneklésre panaszkodott, vajon mit szólna ma, amikor – legalábbis nagyvárosi környezetben – kéretlen zene ömlik ránk szinte folyamatosan és szinte mindenfelől? 

Persze kérdezhetnénk azt is, nem ünneprontás-e ilyesmin gondolkodni éppen október 1-jén, a zene világnapján? A válasz: nem. Mert nem a zene ellen, hanem éppen mellette érvelünk, amikor túlhasználatára, tapétává válására hívjuk föl a figyelmet. A zenének ugyanis ki kell emelkednie a háttérből  ahhoz, hogy teljes erejével  hasson, hogy ne csak „periférikus hallásunkkal”, hanem személyiségünk egészével legyünk képesek befogadni.  A hallgatásra való nyitottság nélkül zene sincs, mert csend nélkül a zene beleolvad a mindent átható zajba.   

A zene világnapjának kezdeményezője, Yehudi Menuhin tökéletesen tisztában volt ezzel. Amikor 1975-ben az UNESCO először hirdette meg a világnapot, Menuhin ünnepi köszöntőjében egyszerre dicsérte a zenét és a valódi csendet, ami szerinte egyre inkább hiányzik az életünkből. A 20. század egyik legnagyobb hegedűművésze így fogalmazott: „Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek. A zenének a zaj antitézisének kellene lennie, mégis sokszor arra használják, hogy kellemetlen zajokat fogjon fel a gyárakban, éttermekben és áruházakban. Azt mondanám, hogy az adott időben az egész világon legyen egy pár percnyi csend, mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez.

József Attilával szólva: szoktassuk szívünket a csendhez, hogy meg tudjuk hallani a zenét. 

SCHALK ENDRE KORNÉL
ILLUSZTRÁCIÓ: WIKIMEDIA COMMONS
Fotóalbum