Beethoven: cisz-moll szonáta Op.27 No. 2 – 1. és 2. tétel

A Beethoven-emlékév alkalmából indított új rovatunkban ismét Hollós Máté zeneszerzőé a szó. Ezúttal a Holdfény szonáta első két tételéről osztja meg gondolatait.

Beethoven portréja – 1800 körül. A Holdfény szonáta 1801-ben keletkezett

Máig Ludwig Rellstab „áldozatai” vagyunk. Ő, a költő – mint bármely hallgató bármikor bármire – szabadon asszociálhatott a Cisz-moll szonáta első tételéről a Vierwaldstatti tavon csillanó holdfényre. De nemhogy annak, még Giulietta Griccialdinak, a zeneszerzőt szépségével inspiráló tanítványnak, a mű címzettjének sincs köze a mű tartalmához. Ez a zenekedvelők szélesebb köreiben ismertté vált „könnyed” – azaz annak hitt – darab zenetörténeti esemény. A 19. század kapujában ebben születik meg a dal szöveg nélkül, ami oly divatos lesz a romantika műhelyeiben. Beethoven mind egyedibbé váló szonátakompozíciói során a 27. opusz két darabjánál érkezik a quasi una Fantasia megjelöléshez, a szonátaformából való kilépéshez. Közvetlenül előttük, a 26-ik nyitótételében pedig variációkkal hökkentette meg a témák harcára váró hallgatót.

     A Mondschein szonáta kezdetén – mert ha tudjuk, hogy semmi köze a Holdhoz, miért ne nevezzük így? – mintha barokkos preludiumot hallanánk. Ilyen zenei anyagból aligha kerekedhet főtéma. Lassú bevezetést képzelnénk? Nem az, hiszen az egész tétel ezen akkordfelbontásokból épül föl. De vajon igazán barokkos-e ez a hármas- és négyeshangzatozás? A súlyos, nem a felbontásokba szervülő, hanem hangszerelésben azoktól elkülönülő basszusok nem a barokkból ismert arányokat érzékeltetik. A négyütemnyi zárlat – amely finom sűrűsödést mutat két egész taktusnyi harmónia után két féltaktusnyival, majd a dominánson negyedenként változó hangzatokkal – az ötödik ütemben tonikára érkezvén kilép „barokkos” szerepéből, hirtelen főanyagból kíséretté válik, s megszólal fölötte egy olyan dallami tartalom, amilyen a barokk akkordfelbontó preludiumokban idegen test lett volna, hiszen azok – nem konstruált, inkább járulékosan keletkező – melodikája a hangzatok diszkantjából állt össze. Azok akár egy amőba mozgásának gesztikájával éltek, itt viszont arckifejezés, reflektorral megvilágított szereplő mimikája tűnik elénk. Kiemelt közlés – dal, szöveg nélkül.

Wilhelm Kempff játssza Beethoven Holdfény szonátáját

     Ugyan! Ez a kopár hangismétlés dal lenne? A 7–8. ütembeli zárlat pedig közlés lenne?

     Ne felejtsük: a baba első léptei sem a majdani kirándulót juttatják eszünkbe. Közlés meg nagyonis van: a többszólamú „preludium” alárendelése az egyszólamú „éneknek”, a múlté a jelennek, a közösségié az egyéninek. De ne vesszünk bölcselkedésbe! A „semmi kis zárlat” a párhuzamos dúrba vezetett, mely a vele azonos alapú mollra homályosul, s lám csak, e-moll VI. fokaként C-dúrt hallunk cisz-moll darabunknak mindjárt a 12. ütemében! De mire kimondjuk, már modulál is h-mollba. Annak nápolyi alaphangját – megint a C-t – lengetve zászlóján, s a h-mollt dúrrá élesítve e-moll tájékozódási pontot jelöl meg. A 23. ütemre fisz-mollba ér, onnan kanyarodik alaphangnemünk dominánsára a 28. taktusban, ahonnan 12 és fél ütemen át orgonapont fölött tobzódó akkordfelbontásokban lélegezteti a preludiumszerű, de már barokkosnak cseppet sem nevezhető motivikát. A barokktól való különbözést erősítik a negyed ritmusértékkel kiemelt „harmónia-dallamok” is.

     A 42. ütemre érkezünk vissza cisz-mollba. A kezdetkor is hallott, a párhuzamos dúrba történő moduláció után ezúttal E-dúrban marad a jelzésszerű dallam. A további moduláció pedig – a korábbi h helyett cisz-mollba tart. A 61. ütemtől a tenor szólamba költözik a nyújtott ritmusos felütésével konokul kopogó témafej, s a kódában így elnyugvó melódia fölötti hömpölygés az orgonapont fölötti kadenciaszerű szárnyalás emlékét idézi. A lenyugvó hullámtarajok – a cisz-moll felbontás terc-, oktáv, majd kvinthelyzete, végül az oktávon belülre hanyatlása – pianissimo záróakkordok humuszába hal.

     Megsemmisülés? Nem. Átlényegülés. Ciszből desz alakul, s Desz-dúr I. fokú szextjéről in medias res – a dolgok közepébe csöppenve – két „puhatestű” átmenő kvartszext érintésével letesz minket az eddigi keresztes hangnem helyett a bés hangnemek más légkörű kontinensére. Mert bármily hamuszürke volt is az első tétel cisz-mollja, mégis a felhőn átszűrődő éles fényt érzékeltette, s íme, most megállás nélkül a puha, ám dekadens Asz- majd Desz-dúrba süllyedünk. A kezdő akkordok még eltitkolják, hová tartunk, s csak a rájuk adott válasz közli a még be sem tájolt Desz-dúr dominánsának koordinátáit. Ám az elért Asz-dúr csak átmeneti szállásunk, otthonunk az iménti tömény periódus szekvenciája által elért Desz-dúr. A tőmondatnyi közlést – kellő teret (azaz időt) biztosítandó neki – megismétli. A képlékeny dallamba szinkópa-rögöket illeszt, ezzel scherzo-érzetet kelt, amit az oktávok sötétítő árnyával fokoz. Figyelemreméltó ellentét: míg az eredendő periódus első fele a lebegő, s a második áll talajra, az ismétlésben az első felek súlyosabbak, oktávos-viharosak, a másodikak, a hangnemhez igazodók a lágyabbak. A középrész lehajló kromatikája egyértelmű hangulati jel. Utána szinkópa nélküli oktávok hoznak szintézis-elemet. A válasz megegyezik az első szinkópás periódusbelivel. Világos retorikai fordulatok ezután: Desz-dúr felé fordulás szinkópa nélkül oktávval, ennek értelmezése – egyben visszautalás – szinkópás oktávval, mindennek szónoki kérdéssé emelése a 32. ütem végétől: a szinkópás oktávozás dallami csúcshangra ugrik kétszeresen alterált II. fokú kvintszexttel aláhúzva, zárlati kvartszextre érkezvén, majd generálpauzát tartván – s ezt követi a legegyszerűbb zárlat. A legegyszerűbb? Mit keresnek benne a nyolcadok? A középrész visszatérés előtti nyolcadaira felelnek. Olyan a szerepük, mint egy színmű karakterfigurájának jellemző kiszólásáé. Anélkül is darab a darab, de arra az ízes szóra vagy azt kísérő mozdulatra emlékszik a közönség még messze a katarzis után is.

A szonáta első kiadásának címlapja

     A Trio első pillantásra mintha nem is hordozná a főrésszel szembeni szokásos ellentétet. Oktávozik, átkötéssel indít… De ez az átkötés más. Nem azonos értéknyi szinkópás előlegezés, hanem ráragasztott felütés. A kérdés egyetlen fellépő szekund, a válasz akkordfelbontás-hullámvölgy (másodszor inkább hullámhegy). A basszus dallama – előbb a cambiata, majd a fölugró oktáv – nem mellékes színező elem! A középrész lehajló kvintszekvenciája nem kevésbé deprimál, mint a bal kéz lecsúszó kromatikája. Az 51–52. ütemben felcsillanó dallami reménysugárra kilátástalan besűrűsödés a válasz fönt-lent.

     Itt kap értelmet az in medias res kezdet: mint amikor a film végén ismét a kezdőjelenetbe toppanunk, s hirtelen világossá válik, ami az exponáláskor talány volt. Igen, ebből a Desz-dúrból ereszkedett alá az I. fok szextakkordjával a téma. Ismerősen járjuk végig a főrész tájait a 35–36. ütem lakonikus „így volt”-jáig.

     A desz pedig visszalényegülhet cisszé. Jöhet a viharzó zárótétel. A nagyon beethovenes Presto agitato. Közben mi már túl vagyunk az enharmonikus átlényegülés misztériumán. És ne feledjük: a bölcsőben ott ring újszülöttünk, a dal szöveg nélkül. Jöhetnek a német romantika mesterei, hogy fölneveljék…               

HOLLÓS MÁTÉ
ILLUSZTRÁCIÓ: FSZEK, WIKIMEDIA COMMONS
Fotóalbum
Eredeti megjelenés: Parlando 2007/4