David Lang: death speaks – Kecskés D. Balázs ajánlja

Májusban került volna sor könyvtárunkban Kecskés D. Balázs zeneszerzői estjére. Addig is, amíg a koncert megvalósulhat, arra kértük, ajánlja nekünk valamelyik kedvenc felvételét. Izgalmas írással válaszolt kérésünkre, amelyben a komoly- és a könnyűzene határvidékére kalauzol.

Kecskés D. Balázs zeneszerző,
a Zenekadémia oktatója

Napjainkban az emberek többsége populáris zenét hallgat. Az európai klasszikus zene dominanciája – abból a szempontból legalábbis, hogy mennyien hallgatják – a 20. században véget ért. Ezzel párhuzamosan csökkent a társadalomra gyakorolt hatása is. Az emberek nagy része – különösen a kortárs klasszikus zenével – nem könnyen tud mit kezdeni. Műfajok megszámlálhatatlan sokaságát látjuk magunk körül – ebben a burjánzó bőségben lehetetlen átfogó képet alkotni a világban zajló folyamatokról.

Ugyanakkor mintha az egyes műfajok, stílusok között is egyre inkább elmosódnának a határok. Mi különbözteti meg az ún. „magas művészeteket” a kevésbé magasaktól, a klasszikus zenét a popzenétől? Technikai szempontból van-e objektív alapja a kettő közti különbségtételnek? Nem az az igazság, hogy csak rossz zene van és jó zene – a műfaj pedig másodlagos?

Ezek olyan kérdések, amelyekkel napjaink muzsikusai, komponistái szembesülnek. Az 1957-es születésű David Lang – akinek death speaks című darabját szeretném röviden bemutatni – egyike azoknak, akiknek van bátorságuk feltenni ezeket a kérdéseket, illetve akik érvényes és értékes válasz-kísérleteket adnak.

David Langlittle match girl passion című oratóriumáért Pulitzer-díjat nyert amerikai komponista – a kortárs zeneszerzés egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. Egész pályáján átívelő módon megjelenik a többek között Steve Reich-től eredeztethető, az 1960-as években megjelenő minimalista, más szóval repetitív zene hatása. A minimalista zene rövid motívumokat, sok ismétlődő elemet használ. Sokak szerint az így kialakult zenei felületek emlékeztetnek egyfelől a barokk zene motorikus matériáira, illetve a rockzenére is. Ez utóbbi is fontos hatás volt Lang számára: főként korai műveiben egyfajta brutális erőteljesség, nyerseség jelenik meg.

A 2012-es death speaks című dalciklusában ez a keménység már csak nyomaiban érhető tetten – az egész darabra jellemző egyfajta kellemes, sok populáris zenétől sem idegen hangzásvilág. A szerző a halálról szóló Schubert-dalok szövegeit gyűjtötte össze, ebből válogatott – majd a kiválasztott részleteket lefordította angolra, illetve sajátosan módosította, „torzította” is. Ezzel bizonyos értelemben egy saját szövegkönyvet alkotott, amely ugyanakkor elválaszthatatlanul kapcsolódik Schuberthez.

Lang úgy gondolja, a Schubert-dalok kortárs megfelelői az „indie rock” számok – ez a gondolat a hangszerelést és az anyagkezelést is befolyásolta a komponálás során.

A közel félórás dalciklus hangszerelése: szólóének, hegedű, elektromos gitár, keyboard. A felvételen hallható előadók közül három – Bryce Dessner (gitár), Owen Pallett (hegedű) és Shara Worden (ének) – a rockzene területén aktív zenészek, míg a billentyűs, Nico Muhly a fiatal kortárs amerikai zeneszerzés ünnepelt alakja, aki otthonosan mozog a komolyzene és a könnyűzene területén egyaránt.

David Lang: death speaks No. 1 – You will return

Az énekesnő mikrofonba énekel, a hangszereket – a könnyűzenei gyakorlatnak megfelelően – ki kell erősíteni. A darab hangzásvilágában – ha meghallgatjuk pl. az első tételt – meglehetősen emlékeztethet bennünket populáris zenékre. Bizonyos fordulatokkal, harmóniai vagy dallami képletekkel akár a népszerű, popzenét sugárzó rádiókat hallgatva is találkozhatnánk. Ugyanakkor rögtön feltűnhet, hogy ez a zene – minden hasonlóság ellenére – alapvetően különbözik is a populáris zenéktől. Kimondottan nehéz például az első tételnek hallás után megállapítani az ütemmutatóját (a klasszikus zenében jártas olvasókat bátorítom, próbálják ki!). Észrevehetjük, hogy az énekszólam és a többi hangszer zenei anyagának tagolása nem esik egybe. Ha a kottát is a kezünkbe vesszük (vagy megnézzük az issuu-n) láthatjuk, hogy az egyes instrumentális szólamok között kánonszerű viszonyok jelennek meg. Szerkesztettségében, polifonikus és motivikus komplexitásában alapvetően másnak tűnik, mint a popszámok többsége.

Miért lehet ez? Úgy gondolom, azért, mert a Lang-mű – egy Bach-kantátához hasonlóan – a nyugati klasszikus zene által kialakított notációs gondolkodás szerint van lejegyezve, elgondolva. A komolyzene évszázadokon át alapvetően az írásbeliség útján öröklődött tovább. A nyugati típusú notáció nélkül elképzelhetetlen lenne a klasszikus értelemben vett polifónia. Az írásbeliség talaján álló zeneszerzői gondolkodás magas szintű szervezettséget, kohéziót és kompozíciós strukturáltságot volt képes kialakítani, ami az európai gyökerű zeneszerzésnek mai napig megkülönböztető jellegzetessége. Más műfajok – többek között a populáris zene – sokkal inkább tekinthetők a szájhagyomány útján terjedő zenék rokonának, improvizációban gyökerező műfajoknak. A nyugati klasszikus hagyomány is nyitott az improvizációs gyakorlat integrálására, ugyanakkor mindent saját írásbeliség-alapú gondolkodásának szűrőjén ereszt át, lehetővé téve, hogy e tradíció gyakorlatilag minden anyag felhasználására, minden hatás kritikus vizsgálatára nyitott legyen.

David Lang dalciklusa a populáris zene és a klasszikus gyökerű zene közti (technikai, nem értékbeli) különbségre is rávilágít. És emellett megrázó hallgatnivaló.

KECSKÉS D. BALÁZS
FOTÓ: WIKIMEDIA COMMONS
(Fenti illusztrációnk: Schubert halotti maszkja)
Fotóalbum