„Soha nem lehet azt mondani, megérkeztem”

INTERJÚ FEJES KRISZTINA ZONGORAMŰVÉSSZEL

Dél-Amerikától Kínáig világszerte koncertezik és mesterkurzusokat tart, Erdélyben tehetséggondozó alapítványt működtet. Fejes Krisztina zongoraművésszel beszélgettünk eddigi sikereiről és arról, van-e néha lámpaláza, melyik a kedvenc zongoramárkája és hogyan emlékszik vissza Kocsis Zoltánra.

Beethoven, Liszt és Bartók áll önhöz a legközelebb, de korábban Chopint szerette nagyon. Hogyan érik meg egy művészben egy ilyen ízlésbeli változás?
Ha egy művész nem változik, akkor valamiféle kiégésről vagy beszűkülésről lehet szó. Mindig van fejlődni- és felfedeznivaló, olyan nincs, hogy megállunk. Ma egészen más felfogásban játszom például Liszt h-moll szonátáját, mint öt-hat éve. Konzis éveim alatt rengeteg Chopint zongoráztam, ma is része a repertoáromnak, de más irányokba is nyitottam. Beethoven, Liszt és Bartók mellett nagyon szeretem például a francia zenét, Debussyt, Ravelt. Jövőre Madridban játszom De Falla zongoraversenyét, ami nem lesz kis feladat. Soha nem lehet azt mondani, hogy megérkeztem. 

Ha ki kellene emelni a leginspirálóbb koncertélményét, mi lenne az?
Nagyon sok van! De ha úgy igazán visszagondolok… Amikor Abbado 12 éve itt volt a Mahler Zenekarral a Zeneakadaémia nagytermében, és Mahler 9. szimfóniáját vezényelte. Vagy Rahmanyinov 2. szimfóniája Kocsissal. Egy Keith Jarrett-koncert a Művészetek Palotájában. 

Érdekes, hogy nemcsak zongorakoncerteket említ.
Említhettem volna Kocsis valamelyik szólóestjét is, mert mindegyik csodálatos élmény volt. Diákkoromban ő volt „A Zongorista”.

Úgy tudom, személyesen is ismerte. Hogyan emlékszik vissza rá?
Azért Kocsis Zoltánról tudjuk, hogy nagyon megosztó személyiség volt, de nekem abszolút pozitív emlékeim vannak róla.

Háromszor jártam nála zongoraórán, és mindhárom alkalom valami elképesztő volt, kár, hogy nem diktafonnal mentem.

Egy közös ismerősön keresztül ismerkedtünk meg. Említettem neki, hogy indulok a Liszt-versenyen, Izolda szerelmi halálát fogom játszani, amiből ő is készített átiratot. Azt mondta, nagyon szívesen meghallgatna. Elmentem hozzá a MÜPA-ba, Wagner-operákról beszélgettünk, és valami fantasztikus, átfogó ismerethalmazt kaptam tőle a romantikáról. Rengeteget tanultam az alatt a három óra alatt. Sok nemzetközi kurzuson vettem részt, nagy neveknek játszottam – Badura-Skoda, Baskirov, Voszkreszenszkij –, de Zoli volt az egyetlen – már bocsánat, hogy így említem –, aki azt mondta: „Most tartottam egy órát, de addig nem játszhatod a darabot, amíg vissza nem jössz.” 

A konzultáció alapján ön átgondolta az előadást, és visszament Kocsishoz, hogy újra eljátssza neki a darabot?
Pontosan. Ennyire a szívügye volt a zene! Nagyon kevés zenésznél éreztem azt a szellemiséget, amit nála. A zene érdekében mindent megtett, de szó szerint mindent. Elindított bennem egy látásmódot, aminek a lényege a szimfonikus zenekari hangzás „belehelyezése” a tíz ujjba. Ebben az időszakban ő már vezényelt, nagyszerű zenekari átiratokat készített. Részben az ő hatására kezdtem el egyre több szimfóniát hallgatni. De az édesapámat is említhetem itt, ő is karmester, és pici gyerekkorom óta körülvettek otthon a bakelitlemezek. Ferencsik, Solti felvételei, Csajkovszkij-, Rahmanyinov-szimfóniák, Mozart és Verdi Requiemje. Apukám gyűjtötte a lemezeket, úgyhogy azért kaptam otthon egy erős „löketet”… (nevet).

Nem merült fel, hogy kipróbálja a karmesterséget?
Ezt mindenki megkérdezi. Érdekes a karmesterség, de nem az én utam. Nem hiszem, hogy most fogok elkezdeni karmesternek tanulni. 

„Olyan nincs, hogy leállunk és csak Beethovent zongorázunk”

Tizenöt éve folyamatosan benne van a koncertéletben mint szólista és kamarazenész. Eddigi pályáján mit tart a legnagyobb sikerének?
A diplomakoncertem meghatározó élmény volt. Nem elsősorban azért, mert jól sikerült, meg beírtak egy ötöst. Ott tényleg történt valami… Medveczky Ádám vezényelt a Zeneakadémia nagytermében, ez önmagában hatalmas dolog volt egy 23 éves diáklánynak. Többek közt Liszt Haláltáncát játszottam, ugyanazt a művet, amivel egy hónappal később második helyezést értem el a nemzetközi Bartók zongoraversenyen. A diplomakoncertet és a versenyt egymáshoz időzítettük a tanáraimmal, sikerült annyira bejátszani magam, hogy a versenyen szinte kisujjból kiráztam az egészet. 

Viszonylag gyakran játszik kortárs darabokat, több ősbemutató is fűződik a nevéhez. Mi vonzza ebbe az irányba?
A korral haladni kell, olyan nincs, hogy leállunk és csak Beethovent zongorázunk, ennek semmi értelme. És megmondom őszintén, én iszonyatosan kíváncsi vagyok. Szeretek hozzányúlni ahhoz, ami új, és a kortárs zene rendkívül sokszínű. A november 15-i könyvtári koncerten hat kortárs magyar zeneszerző darabjait játszom. Mind a hat teljesen különböző művészi karakter, más-más zenei nyelvezettel.

Már annyira megismertem őket, hogy ha kinyitom a kottát, rögtön tudom, hogy ez Hollós Máté, ez Madarász Iván, ez Dubrovay.

Már lubickolok ebben a zenei világban, nem érzem magam arcul csapva, ha kapok egy ilyen feladatot. Hálistennek nagyon gyorsan tanulok darabokat  ­̶   ez is segít. 

Hogyan készül fel egy-egy koncertre, mennyit gyakorol?
Nagyon szoros időbeosztásra van szükség, nemritkán napi négy-hat óra gyakorlásra. De nem is gyakorlásnak nevezném, inkább tudatos felkészülésnek. Kocsis mondta, hogy hiába gyakorolsz hat órát, ha nem tudsz odafigyelni háromnál többet. De ezt a szintet el is kell érni. Október vége van, a november 15-i koncertre most már erősen koncentrálok. A három Liszt-dalátiratot már régóta játszom, de a kortárs darabok teljesen újak. És lesz köztük egy ősbemutató is, Virág András darabja. 

Ősbemutató esetén előfordul, hogy konzultál a szerzővel?
Hogyne, jövő héten megyek Andráshoz, valamint a többi szerzőhöz is. Soha nem ülök ki úgy, hogy nem játszottam a darabot a zeneszerző előtt. Megmondom őszintén, nem merném megtenni, nincs is szándékomban. 

A szerzők ellenőrzik az interpretációt?
Megnézzük, hogy mennyire találkozik az elképzelésünk. Előfordul, hogy nem értünk egyet. Van olyan komponista, aki szinte mindent rábíz az előadóművészre, de van, aki sokkal szigorúbb, nem ad akkora szabadságot.

Koncerteken mindent fejből játszik, vagy van, amikor kottát használ?
Kortárs zenénél és kamarazenénél kottát használok, de szólókoncerteket, zongoraversenyeket inkább fejből játszom.

Idestova 30 éve zongorázom, van már annyi rutin a kezemben meg az agyamban, hogy – már bocsánat, de – inkább zavar a kotta. 

Egy Rahmanyinov- vagy egy Bartók-zongoraversenynél, megmondom őszintén, nincs időm, hogy lapozgassak. Azért nem állítom, hogy bizonyos esetekben nincs bennem óvatosság. Amikor egy Mozart-zongoraversenyt beugróként kellett gyorsan megtanulnom, kottát használtam, de úgy helyeztem el, hogy a közönség ne lássa. 

„Kerültem már olyan helyzetekbe a világban, hogy azt mondtam, na jó, ez azért „too much”

Harmincévi rutin mellett előfordul, hogy lámpaláz van önben?
Persze, ez nem rutinfüggő. Tavaly világsztárokkal játszottam, és még életemben nem láttam senkit annyira izgulni, mint őket. Ez nekem hatalmas tanulság volt, tükör magammal szemben is. Minden koncertet komolyan kell venni.

Schiff András mondta zseniálisan: ha elmész Mucsaröcsögére, egy kis koncertre, és nem veszed komolyan, ott fogsz leégni.

Az az igazság, hogy én kis közönség előtt jobban izgulok, mint egy nagy teremben. Sokkal intimebb dolog, közelebb vannak az emberek. Tavaly például Rostockban tartottam egy privát szólókoncertet, ott játszottam először Beethoven Opus 110-es szonátáját. Hát nem mondom, hogy nem volt bennem egy … érzés… (nevet).

Elárulja, kik azok az a lámpalázas világsztárok, akikre utalt?
Például Olga Kern. Amikor a Művészetek Palotájában játszott, úgy izgult, hogy majdnem imádkozott. Fantasztikus zongoraművész, számomra abszolút példakép. És hozzáteszem, női zongorista.

Van olyan, hogy női zongorista?
Megpróbálok úgy fogalmazni, hogy ne legyen bántó. Magyarországon körülbelül négy-öt zongorista van, mind férfiak. Valahogy úgy érzem, ez így nem egészen helyes, egy kicsit még mindig maszkulin a magyar zenei szakma. 

Elnézést, hogy félreérthető volt a kérdés, arra gondoltam, van-e az interpretációban, a játékmódban nőies hozzáállás.
Az abszolút nincsen. Hallgassuk meg Fischer Annie-t, ugyanolyan, mintha egy férfi zongorázna. Vagy ott van Martha Argerich, ő egy külön kategória, egészen kiemelkedő zongoraművész. Lisztnek is voltak nagy női növendékei, el tudom képzelni, milyen fantasztikusan játszhattak.

Egy zongorista egy kicsit mindig ki van szolgáltatva az adott helyszínen lévő hangszernek. Van különbség az egyes zongoramárkák között?
Persze hogy van. Fischer Annie azt mondta, nincsen rossz zongora, csak rossz zongorista. Ez valahol igaz, de azért egy kicsit meg is vétózom. Kerültem már olyan helyzetekbe a világban, hogy azt mondtam, na jó, ez azért „too much”… (nevet) Azért egy Steinway, egy Yamaha vagy egy Bösendorfer olyan minőség, ami kielégíti egy művész elvárásait. Fantasztikus zongorák vannak egyébként Magyarországon, most próbáltam egy Bösendorfert a Vigadóban, alig várom, hogy játszhassak rajta. A Bösendorfernek fantasztikus a mély hangzása. A Steinway középen nem szól, azt meg kell erőszakolni és nehéz a járása, de a végén….nagyon megéri… (nevet). Ahogy egy Steinwayen kijön egy Liszt-futam, annál szebb élmény nincs. 

Többször koncertezett Dél-Amerikában, Mexikóban. Hogyan jutott el ezekre a távoli helyekre?
Ez azzal függ össze, hogy részben szakmai, részben magánéleti okokból Spanyolországban éltem három évig. 2015-ben költöztem haza Magyarországra. De nem adtam fel a spanyol életemet, mert hispánmániás vagyok – Madridot például egy kicsit második otthonomnak tekintem. És az egyik szakmai ismeretség hozza a másikat. Éppen Rómában koncerteztem 2017-ben, amikor felhívott egy PR-manager, aki kapcsolatban állt a kolumbiai magyar konzulátussal. Kérdezte, beszélek-e spanyolul, mondtam, hogy igen. „Na jó, hát akkor nagy hírem van: május 18-án te képviseled Európát és azon belül Magyarországot a bogotai Teatro Colónban, az Európa napon.” Rá három hónapra Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszottam a kolumbiai nemzeti zenekarral. Hatalmas élmény volt, nagy lökést adott a pályámon. Kolumbiában elkezdtem gyerekeket tanítani, zongorakurzusokat tartani, és elgondolkodtató élményeket hoztam haza magammal. 

Dél-Amerikában sok helyen a mai napig óriási a szegénység, a zeneoktatásra ettől függetlenül rendkívüli figyelmet fordítanak. 

Ezek után meghívást kaptam Mexikóba is, ahol Liszt magyar fantáziáját játszottam, és szintén tanítottam. Tavaly egy hónapos szólóturnén jártam ismét Dél-Amerikában. Az Andokban, helyi zeneiskolákban tanítottam a magyar nagykövetség segítségével. A tehetséggondozás, az oktatás dél-amerikai élményeim hatására vált egyik vezérvonalammá. Nemrég beszéltem a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet elnökével, valószínűleg februárban Erdélybe megyek koncertezni, és ott is elkezdem a tehetségkutatást, bejárom az intézményeket. A cél, hogy segítsük azokat a tehetséges gyerekeket, akiknek nincs megfelelő hátterük a zongoratanuláshoz. 

Oktatással egybekapcsolt tehetségkutatásra gondol?
Így van. Az idén már kétszer voltam Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, a következő lépés Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely lesz. Ez egy négy-öt éves program, amely alapítványi keretben működik. Hála istennek örömmel és lelkesedéssel várnak mindenhol.

Erdély iránti szeretete honnan ered?
Édesapám erdélyi származású. Gyerekkorom óta foglalkoztat a családi gyökerek keresése. És hát ugye itt van Bartók… mindig kapcsolódnak a dolgok. Az ember megpróbál azon az úton menni, ami az övé. 

Hogyan lehet megtalálni a saját utat?
Szponzor és támogatás nélkül egy művész a mai világban – ki kell mondani – sajnos nem jut előre. Azért ha valaki nagyon sokat gyakorol, teszi a dolgát, akkor megtalálják a lehetőségek. Nekem sem volt könnyű, rengeteget dolgoztam, és volt olyan időszak az életemben – amikor a konziban tanítottam – , hogy sokáig nem hívtak koncertezni. Mégis gyakoroltam. Úgy éreztem, hogy ha már jelentős nemzetközi versenyeredményeket értem el, nem kéne a koncertezést abbahagyni. Aztán Artisjus-díjat kaptam, és jöttek a külföldi kamarazenei fesztiválok. A mai napig is gyakrabban hívnak külföldre, mint itthonra. De nem mondom, hogy nem vagyok a helyemen.

„Imádom a szimfonikus hangzást, gyűjtöm a kispartitúrákat”

Melyik műfaj áll önhöz legközelebb lelkileg: szólóest, kamarazene, zongoraverseny?
A zongoraverseny. Nagyon szeretem a közös zenélést, és nem az a fajta szólista vagyok, aki nem veszi figyelembe a kürtöt. Imádom a szimfonikus hangzást, gyűjtöm a kispartitúrákat. Ahogy említettem, talán az édesapám, Fejes István hatása is ez.

Ő milyen zenekarokat vezényel?
Eredetileg trombitás volt, de a főiskolát karmester szakon fejezte be, amikor én megszülettem. Ő alapította a Szolnoki Katonazenekari Fesztivált, és a mai napig fúvószenekarokat dirigál. Sok felvételt készített a 6-os stúdióban, a 80-90-es években rengeteget tett a fúvószene felemelkedéséért és a fúvós kortárs zenéért.

A világhírű trombitással, Boldoczki Gáborral való kapcsolata az édesapja révén alakult ki?
Nem, ezt a sors hozta így. A diplomaévemben történt, lement a diplomakoncertem, megnyertem a nemzetközi versenyt, rá három hétre felhívott Boldoczki Gábor Németországból, hogy balesetet szenvedett a zongorista partnere. Akkor még csak névről ismertem Gábort. „Hallom, te zongorakísérő vagy – mondta – , sőt, gratulálok a versenyedhez,  tudod és kezedben van a Hindemith szonáta?” „Igen.“ „Na, Krisztina, akkor pakolás!” Kiderült, másokat is felhívott, de én voltam az egyetlen, aki be tudott ugrani. 

Ez este nyolckor történt, reggel hétkor a repülőn ültem, másnap már játszottuk Münchenben a szonátát. Gábor nem is hitte el, hogy ez így le fog menni.

Nemhogy lement, de fantasztikus kritikákat kaptunk. A mai napig kamarapartnerek vagyunk. 

A zene tölti ki szinte minden idejét, nagyon sokat gyakorol, utazik. Mi fér bele még az életébe a zene mellett?
Amikor nem zenélek, akkor megpróbálok nem zenét hallgatni… (nevet). Szóval a zenehallgatás nálam alap, és hálistennek a párom tolerálja ezt, pedig egész más beállítottságú ember – ügyvéd. Van egy kutyánk, és ha csak tehetjük, kimegyünk a természetbe. Ott viszont nincs telefon, nincs headset, megpróbálok egyedül vagy a párommal a csendben, a természetben feltöltődni. Tudja, egyre inkább rájövök, hogy ennél szebb dolog nincs! Egyre inkább értem, hogy amikor Bartók és Beethoven a természetben sétáltak, mit éreztek. És azért ez bele van komponálva a műveikbe is. Ott van még a jóga, ami szintén segít feltöltődni. Mert azért egy előadóművésznek rengeteget kell kiadnia magából. De nyilván én is sokat kapok a zenétől és a közönségtől. Ez egy kölcsönös viszony. Nagyon szerencsésnek tartom magam, és hálás vagyok a sorsnak mindazért, amit elértem. 

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: FEJES KRISZTINA
Fotóalbum