„A közös zenélésben is az ember érdekel”

INTERJÚ TEGYEI ZOLTÁN CSEMBALÓMŰVÉSSZEL

Gyerekkorában egy CD-t hallgatva ragadta meg a csembaló furcsa ciripelése, és rögtön érezte, ezzel a hangzással kezdenie kell valamit. Tegyei Zoltán csembalóművésszel beszélgettünk eddigi pályájáról és arról, mi köze van Edisonnak a művészi útkereséshez, Wagnernek a barokk zenéhez és a számozott basszusnak a titkosíráshoz.

Hogyan kerültél közel a zenéhez és a csembalóhoz?
Hatéves koromtól zeneiskolába jártam, kezdetben hegedülni tanultam, aztán a Szent István konziba jelentkeztem szolfézs szakra. Ekkor már a hegedülés kevésbé, inkább maga a zene, a karmesterség, a muzikológia érdekelt. Közben tanultam zongorázni, és elég gyorsan fejlődtem. A csembaló gondolata onnan jött, hogy még a konzi előtt apukámtól kaptam születésnapomra egy Bach CD-t.

Nagyon érdekesnek találtam a zenekarban azt a ciripelő hangot, amit akkor még nem is tudtam beazonosítani.

De azonnal feltűnt, hogy ez valami különleges, csak egy bizonyos korszakhoz köthető hangszín, és ahogyan csak lehetett, igyekeztem egyre mélyebbre merülni a régizene végtelen irodalmában. Aztán jött a nagy elhatározás: ha ennyire vonz ez a hangszer, akkor miért ne tanulhatnám? Így a konzi utolsó előtti évében elkezdtem csembalót tanulni Alföldy-Boruss Csillánál.

A hegedűn és a zongorán keresztül kicsit kacskaringós volt az út a csembalóig…
Jelen van az életemben egy folyamatos keresés. Ahhoz szoktam ezt hasonlítani, ahogy Edison feltalálta a villanykörtét: több mint a tízezredik próbálkozásra sikerült. Kétezer próbálkozás után le akarták beszélni a kísérletezés folytatásáról, a környezetében senki sem értette, miért akar egy világító gyümölcsöt… Ő viszont úgy volt vele, hogy minden egyes sikertelen próbálkozás közelebb viszi a valódi megoldáshoz. Én a mai napig a tanulásom minden egyes szakaszát fejlődési útnak, egy szerves horizont-tágulásnak tekintem, amire szükség van a továbblépéshez. A csembaló elég korán szöget ütött a fejembe és a lelkembe, de meg kellett várni, hogy szakmailag is föl legyek rá készülve, legyen a kezemben elég „kilométer”.

A konzi után merre indultál tovább?
Egyszerre vettek fel Bécsbe, Szegedre és a budapesti Zeneakadémiára. Végül itt Pesten, Horváth Anikónál kezdtem meg a tanulmányaimat csembaló szakon. Megszereztem a BA diplomát, majd egy bécsi ösztöndíjprogramot követően a bécsi zeneakadémiára felvételiztem. Gordon Murray volt a csembalóprofesszorom, Augusta van Lookerennél pedig generálbasszust tanultam. Ott szereztem meg a nagydiplomát.

Több fiatal régizenésszel beszélgettem mostanában, mindegyikük külföldön folytatta az itthoni tanulmányait. Itthon nincsenek olyan jó tanárok?
Természetesen vannak, de csak nagyon kevesen. Itthon egyelőre még gyerekcipőben jár a régizenei képzés, igazi „nagyüzemi” iskolarendszer még nem épült ki ezen a területen. Bár pozitív változás, hogy végre vannak biztató kezdeményezések.

Hogyan kerültél be a hazai koncertéletbe?
Sokat köszönhetek Szászvárosi Sándornak (viola da gamba-művész, lásd korábbi interjúnkat – S. E. K.). Miután hazatértem Bécsből, volt egy közös koncertünk, és nagyon jól éreztük magunkat a közös kamaramuzsikálás során. Azóta rengeteget koncerteztünk együtt, része lehettem a Custos Consort művészi közösségének. Olyan emberekkel ismertetett meg, akik azóta tőle függetlenül hívnak, vagy éppen én hívom őket. Ezek általában alkalmi, projektszerű rendezvények, melyeken részben állandó, részben új műsorral lépünk fel. A zene sokszínűségéhez, a folyamatosan változó apparátusigényhez igazodik a fellépő művészek közötti váltakozás is. Sándor két- három csembalistával dolgozik, több stílusból összeválogatott – mondhatni, adott szereposztásra tervezett – különböző programokkal. Ha éppen adódik egy új lehetőség vagy koncerthelyszín, hívjuk egymást.

Szászvárosi Sándor és Tegyei Zoltán gyakran koncerteznek közösen

Több út van előtted: szóló, kamara és zenekari játék. Főleg a kamarazene vonz?
Mindenre van példa az életemben, de valóban közel áll hozzám a kamarázás. Ez összefügg azzal, hogy lelki és társadalmi szinten is nagyon fontosnak tartom az emberi kapcsolatokat.

Nagyra értékelek egy jó beszélgetést egy baráttal, fel tud tölteni, ha megismerek egy értékes embert. Valójában a közös zenélésben is az ember érdekel.

A zenei folyamatokban való együttműködés, a másikra való odafigyelés rendkívül érzékeny kommunikációs csatorna, melyben saját magunk is – hibáinkkal és erényeinkkel együtt – nyitott könyvek leszünk a társaink és önmagunk számára. Érdekes, hogy a kamarazenében kevesebben vannak, mint egy zenekarban, mégis többrétű a zenészek közötti kapcsolat. A zenekarban alapvetően mindenki egy akarathoz, a karmesterhez kapcsolódik, a kamarazenében több a kommunikációs irány.

Hogyan alakul ki egy kamarazenei interpretáció, mi történik, ha valamit másként gondoltok?
Van a lehetőségeknek egy halmaza, amelyben az ember kényelmesen érzi magát, és az lesz a megfelelő az együttes játékban, ami ezeknek a halmazoknak a keresztmetszete. Mindenkinek mást bír a hangszere, van úgy, hogy nem lehet egy bizonyos tempó fölé menni. Az ember szól a partnerének, ha valamit túlzásnak vagy éppen kevésnek érez, például a zenei karakterben. De ha nekem kényelmes, akkor miért ne tegyem meg a másiknak azt, amit kér? Így a zene végül is önmaga megszüli a szépséget, feltéve, hogy a zenészekben biztos az elképzelés.

Több zeneiskolában is tanítasz, köztük a saját volt iskoládban, a Szent István konziban. Ez milyen érzés?
Nagyon jó. Naponta elsétálok a saját tablóm mellett. Életem legszebb öt éve volt, amit a konziban töltöttem. Tanárként is szeretem a 14-20 év közötti korosztályt: még fiatalok, formálhatók, de már érettek is, lehet velük tényleg komoly művekkel foglalkozni. A bécsi diploma után a Zeneakadémián elvégeztem az egyéves tanári kiegészítő képzést, ezután kaptam lehetőséget, hogy visszamenjek tanítani volt tanárnőm, Alföldy-Boruss Csilla mellé. Most ketten visszük a csembaló tanszakot.

Más tanítani és más előadni. Hogyan hat a kettő egymásra?
Ez egy érdekes kérdés. Sokkal tudatosabb vagyok, mióta én is oktatok. Azzal, hogy tanítok, valójában magamat is tanítom. Fontos, hogy mindig legyen egy konkrét elképzelés az ember fejében egy-egy darabbal kapcsolatban. Sokszor káosz van a tanárok fejében is, ezért nehéz az áttörés a gyerekeknél. A Zeneakadémián mondta Beischer-Matyó Tamás, a zeneelmélet tanárom:

mindig kell egy terv, hogy legyen mitől eltérni. Ez egy fantasztikus gondolat. Ezt próbálom átadni a gyerekeknek is.

Ezen a fokon a tanítási folyamatnak az a célja, hogy a növendékek többféle stílusban önállóan is meg tudják közelíteni a megvalósítási lehetőségeket. Egy tanárra végső soron azért van szükség, hogy ne legyen rá szükség. Nagy örömöt és büszkeséget jelentenek a növendékeim, akik lelkesedésükkel több csembalóversenyen is sikerrel szerepeltek.

Hogyan állt össze a könyvtárunkban tartandó koncert műsora?
Konzis korom óta kötődöm a Szabó Ervin Könyvtárhoz és a Zenei Gyűjteményhez. Annak idején hetente többször jártam ide zenét hallgatni, tanulni, könyveket és kottákat kölcsönözni. Ezért is jó érzés, hogy most itt játszhatunk kamaratársaimmal, Márkus-Zalatnay Fruzsinával, Szászvárosi Sándorral és Lajkó Ivettel. A műsor alapvetően barokk triószonátákból áll majd, többek közt Quantz, Telemann, J.S. Bach, C.P.E. Bach műveiből. Szokták kérdezni, hogy lehet az, hogy a triószonátát négyen adják elő… (nevet). Hát úgy, hogy a basszust gyakran két ember játssza: a gamba mellett a csembaló szólaltatja meg a harmóniákat. De ez egy végtelen irodalom, és az előadói apparátust tekintve rengeteg a variációs lehetőség. Fogunk játszani hárman is, például Leclair gambára és blockflötére írt triószonátáját.

Kamarapartnereiddel régóta koncerteztek együtt?
Márkus-Zalatnay Fruzsinával Bécsben ismerkedtem meg, egyszerre diplomáztunk és rengeteget játszottunk együtt. A diplomához egy felvételt is kellett készíteni, és Fruzsival mi ezt együtt csináltuk: én csembalóztam az ő CD-jén, ő fuvolázott az enyémen. Szászvárosi Sanyival való kapcsolatomról már beszéltem, de ide tartozik egy vele kapcsolatos emlék. 13 éves koromban anyukámmal a budai várban voltunk egy templomi koncerten, ahol Sanyi gambázott. Ott voltam a közönségben gyerekként, és emlékszem, befelé menet véletlenül levertem a vonóját a könyöklőről. Ki gondolta volna, hogy tizenöt-húsz évvel később ilyen szakmai kapcsolat lesz köztünk! Ivettel egy másik projekt során ismerkedtünk meg. Ő jelenleg is Bécsben tanul, ahol ugyanebbe a „bécsi magyar körbe” kezd bekapcsolódni.

Kik voltak rád nagy hatással eddigi pályádon a már említetteken kívül?
Nagyon sokat köszönhetek Gergely Katalinnak is, akitől zeneelméletet tanultam. A konzis felvételim előtti nyáron jártam hozzá minden szombat délelőtt. Az egész klasszikus összhangzattant, amit a konziban négy évig tanulnak a gyerekek, nekem egy nyár alatt megtanította. Ez nagyon fontos volt a továbbiakban, mert a csembaló számozott basso continuo játékának rengeteg köze van az összhangzattanhoz, a harmónia felrakásához: hogy milyen színű az akkord, mit kell oda helyesen játszani, vagy hogyan kell azokat egymáshoz fűzni.

Kicsit olyan ez, mint egy rejtvény vagy titkosírás, amit meg kell fejteni, de az olvasás szintjéig is el lehet jutni.

A számok alapján összeáll fejben egy harmónia, és azt már rögtön interpretálni lehet. Az meglehetősen adott, hogy a zene hogyan fog szólni, de hogy mi fog szólni, azt a játékos dönti el. Ez csak a régi zenében van, és még valamiben…. a popzenében. A növendékeimnek is szoktam mondani, hogy ne határolódjanak el a könnyűzenétől, mert azt csak úgy hívják, hogy könnyű, viszont sokan értékes módon művelik.

Könnyűzenében mit hallgatsz szívesen?
Nagyon változó, és nem is feltétlenül szeretném, hogy kiderüljön…(nevet). Például az electroswinget, a rocknak is bizonyos fajtáit. De az igényes világzenében is megtalálom, ami tetszik. Minden érdekel, amiben ötlet és fantázia van.

És komolyzenében?
Diákkoromban volt bennem egy ösztönös repertoárhabzsolás, de ma is sok zenét hallgatok. Van egy nagy CD- és hanganyag-gyűjteményem. A növendékeimnek is tanítom, hogy folyamatosan hallgatni kell a zenét, mert olyan, mint az anyanyelv: beleég a tudatba.

A gyűjteményed nagy része régizene?
Igen, abban eléggé bátran mozgok. De azért vannak benne más személyes kedvencek is, például Mozart-zongoraversenyek. Nagyon szeretem Wagnert is, annak ellenére, hogy látszólag semmi köze a csembalóhoz vagy a barokk zenéhez. De valójában Bach zenéje és Wagneré is szövegfestő: a zene elmesél valamit, utal valamire. Wagner nem a külső történést meséli, hanem a lelki folyamatot. A Ring ciklus is egy hatalmas mese, a zenéje pedig a szereplők lelkének tükörképe.

„Mindig kell egy terv, hogy legyen mitől eltérni” (Fotó: Fűrjes Viktória)

Azt mondják, minden csembaló másképp szól, mindegyiknek lelke van. Milyen hangszeren játszol majd a koncerten?
A saját hangszeremet fogjuk elhozni, ami egy egymanuálos magyar hangszer flamand cseresznyefa korpusszal. A felújítására sok idő, energia és pénz ment el. Nem egy konkrét hangszer kópiája, de nagyon szép hangú, stabil hangszer. A 17-18. századi csembalók másolatainak egyébként nagyon nagy kultusza van manapság, árban a határ a csillagos ég. Akadnak építők, akiknél évtizedes várólisták vannak, az egyik tanárom például 15 évet várt a hangszerére. Gondoljunk bele, közben felnevelt egy gyereket!

A zene tölti ki életed legnagyobb részét, de mi az, ami mellette még fontos számodra?
Nagyon szeretek olvasni. Egyrészt tudományos irodalmat, például csillagászati könyveket, másrészt klasszikus szépirodalmat. Az embert elárasztja a kortárs irodalom, de szerintem

jó visszatérni a gyökerekhez. Nagy kedvencem az ókor, Euripidész drámái, a görög filozófia vagy a korai egyházatyák teológiája.

Ezek a témák mind komolyan foglalkoztatnak, e téren folyamatos tanulási fázisban vagyok. Szeretem a nagyregényeket is, az orosz klasszikusokat vagy Thomas Mannt, a drámairodalomból Shakespeare-t.

Ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen, szerinted kell az olvasottság?
Igen. De sajnos ezt nem mindenki gondolja így. Pedig igenis a könyvek mutatják meg, hogy az életnek rétegei vannak, a gondolatoknak, a lelki életnek különböző aspektusai, belső ellentmondásai, a problémáknak különféle megoldásai. Az olvasás tapasztalatszerzés, ami mással nem pótolható.

SCHALK ENDRE KORNÉL
LEADFOTÓ: FŰRJES VIKTÓRIA
Fotóalbum