Az ELTE kertjében messziről meglátja, melyik hallgató foglalkozik zenével. Azt mondja, a művészet közelsége kiül az ember arcára, megváltoztatja a személyiségét. Mindszenty Zsuzsánna Liszt Ferenc-díjas karnaggyal, egyetemi docenssel, a könyvtárunkban fellépő Musica Nostra kórus alapítójával beszélgettünk.
Izgalmas koncepcióval érkeznek könyvtárunkba október 11-én. A középkortól napjainkig fogják át a kóruszene irodalmát három műsorrészben. Hogyan alakult ki a program? Van-e olyan darab, amit valamiért kiemelne?
Szeretem, ha valamilyen rendező elv szerint csatlakoznak egymáshoz a darabok egy koncerten. Ezen az estén három blokk lesz. Az elsőben kimondottan régizenét, középkori és reneszánsz darabokat énekelünk: magyar gregoriánt, kanciókat, polifonikus műveket. A középső részben mai zeneszerzők régi, latin textusokra írt művei hangzanak el, végül kortárs darabok következnek mai szövegekkel. A középső blokkban lesz egy érdekes játék: két Salve Reginát is eléneklünk, Sugár Miklós és Kocsár Miklós művét. Mindkettő jellegzetesen befelé forduló, nyugalmas, imádságos hangulatú kompozíció – mégis nagyon különböznek egymástól.
Össze lehet majd őket hasonlítani…
Igen, a Salve Regina végigvonul a zenetörténeten, de érdekes összevetni, hogy két kortárs magyar szerző mit lát a szövegben, hogyan gondolja a megformálását. Ebben a blokkban kapott helyet Ola Gjeilo Amerikában élő norvég zeneszerző Ave Generosája is.
Gjielo ma az egyik legnépszerűbb kortárs komponista; gyönyörű, meditatív művét a 12. századi apáca, Hildegard von Bingen szövegére írta.
A középkorban nem volt szokásos, hogy egy apáca zenével foglalkozzon, de Bingen egészen különleges, tudós egyéniség volt. Manapság őt is egyre többen ismerik, újrafelfedezik. A műsor harmadik blokkját, a magyar szövegű kortárs műveket Kocsár Miklós egyik darabja nyitja, amit Fazekas Mihály versére komponált. Fantasztikus töltésű, életigenlő kórusmű ez arról, hogyan kell megélni szépen, becsülettel az életünket a nehézségek ellenére is. Kocsár Miklóst sajnos a múlt héten temettük – hiánya most nagyon fájdalmas és aktuális. Kodály, Bartók és Bárdos után az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőnk volt. Tóth Pétertől két komoly, szenvedélyes darabot éneklünk a Magyar madrigálok sorozatból, majd Orbán György két játékos műve következik. Végül Bella Máté fiatal zeneszerző szerzeménye Karafiáth Orsolya versére.
Az elhangzó darabokat mindig a kórusvezető, vagyis ön választja ki?
A kórus nem kimondottan demokratikus formáció. A kórusvezetőnek kell tudnia, hogy a kórustagoknak milyen kvalitásaik vannak, értem ezen például a kottaolvasási és hangi képességeket.
De van egy erős pszichológiai szempont is: tudni kell, hogy a kórustagok mit szeretnek és mit nem szeretnek énekelni.
Nem jó, ha a kórusvezető csak saját magát akarja megvalósítani a darabválasztással, nagyon is empatikusnak kell lennie. A kórustagok véleménye is fontos.
Hogyan alakult ki a kórus kötődése a kortárs művekhez?
Ez valószínűleg onnan ered, hogy én világéletemben nagyon érdeklődtem a kortárs zene iránt. A Zeneakadémián Párkai István volt a mesterem, ő pillanatnyilag a magyar karvezetés doyenje, Kossuth-díjas, a nemzet művésze. 90-en felül is mindent világosan lát és tud, nagyszerű egyéniség. Az ő kezén nevelődtem fel, az általa alapított Liszt Ferenc Kamarakórusban sok kortárs művet énekeltünk. Így aztán amikor 25 évvel ezelőtt megalakult a Musica Nostra, akkor hangsúlyt fektettem rá, hogy legyenek a repertoárunkon 20. századi és kortárs művek is. A férjem Sugár Miklós zeneszerző, nyilván ebből is adódik, hogy van egyfajta kapcsolatom a mai komponistákkal. Különösen a kórus kezdeti időszakában sok olyan darabot is énekeltünk, amit a zeneszerző konkrétan nekünk ajánlott.
Amikor először mutatnak be egy kortárs művet, a zeneszerző is segít az interpretációban?
Az a legnagyobb kihívás, amikor az ember olyan művet tanít, amelyikből nincs felvétel. Hozzá vagyunk szokva, hogy rányomunk a YouTube-ra, és akkor azt a művet valaki valahogy előadja, és persze mi is megpróbáljuk.
Engem viszont nagyon vonz az a lehetőség, hogy a semmiből, a fehér papírból és a fekete kottafejekből kell megteremteni, mit jelent a mű.
Amikor a szerző odaadja a darabot, mond egy-két szót, utána megpróbálom megfejteni, zongorával vagy belső hallással kitalálni, hogyan is szóljon. Akkor újra konzultálok a zeneszerzővel, hogy jól gondoltam-e, mi a véleménye. Ezután megtanítja az ember a darabot a kórusnak, és amikor már nagyjából megy, de még nincsen teljesen kész, akkor szoktam elhívni a zeneszerzőt egy próbára. Meghallgatja a darabot, és ha kell, igazít még rajta.
Melyik a nagyobb kihívás, egy régi darab vagy egy kortárs mű?
Mind a kettő nagyon nagy kihívás. A kortárs mű azért, mert a nulláról kell kitalálni, a régizene azért, mert rengeteg mindent kell hozzá tudni. A régizenei kutatások nagyon komoly irodalmat eredményeztek, az embernek egy csomó mindent el kell olvasnia egy reneszánsz, barokk, adott esetben egy bécsi klasszikus művel kapcsolatban is: hogy is van a tagolása, hogyan is kell a kifejezést megvalósítani? De nagyon sokat lehet tanulni a nagy historikus karmesterektől is, meghallgatni Harnoncourt, Gardiner, Rilling felvételeit, ők hogyan csinálják.
A közönség mennyire nyitott a kortárs kórusművekre? Sokszor mintha idegenkedéssel találkoznánk.
Igen, de azért ha valami jól van előadva, akkor azt a közönség érzi.
Szeretek olyan darabokat választani, amelyeknek nagyon egyértelműen érzem a karakterét. Legyen olyan a kompozíció, hogy érdemes legyen megdolgozni érte a kórusnak,
és ha megdolgozunk érte, akkor abból kijön egy jó előadás, ami hat.
Akár meg is változhat az előítélet…
A kortárs kórusirodalom azért más, mint a hangszeres irodalom, kevésbé disszonáns, könnyebben befogadható. Jó esetben a zeneszerző is tudja, hogy nem hivatásos énekesek fogják előadni a darabját, ezért nem ír le olyat, amit rettenetesen nehéz elénekelni és befogadni.
Kikből áll a Musica Nostra?
Noha nem hivatásosokat említettem az előbb, olyan nem énekel a kórusban, akinek semmilyen zenei előtanulmánya nincsen Az ELTE Zenei Tanszékén tanítok, a Musica Nostra a saját tanítványaimból alakult 1994-ben. Sokáig csak a tanszéken végzettek voltak a tagjai, de mára sokan mások is csatlakoztak hozzánk, és ez nagyon jó. De a máshonnan érkezettek is többnyire zongoráztak, énekeltek korábban.
Karácsony táján átalakulnak vegyeskarrá, a lányok a barátaikkal együtt állnak pódiumra. Hogyan alakult ki ez a kedves szokás?
Úgy, hogy a nőknek szükségük van a férfiakra, nincs mese… (nevet) 1999-ben szerveztük először úgy a karácsonyt, hogy szerettünk volna valamilyen oratórikus művet énekelni. Ha jól emlékszem, Vivaldi Magnificatját választottuk, és a lányok elhívták a barátaikat. Nagyon jó érzés volt így koncertezni, és magától adódott, hogy legyen folytatása… Néhány évvel ezelőtt felvetettem, hogy kell nekünk ez a vegyeskaros dolog most is karácsonykor? A lányok azt mondták: hát persze, ez most már így van! Minden esztendőben egész szép férfikar szokott összejönni, tavaly majdnem harmincan voltak a fiúk is.
Egyébként hány tagú a kórus?
30 körül.
Nagy részük énektanár?
Egy részük igen, de aki énektanár szakon végez, nem biztos, hogy elmegy tanítani. Van, aki az üzleti életben dolgozik, olyan is, aki egészen más felé indult. Gyakran megfogalmazódik bennem, hogy az utóbbi időben milyen kevesen szeretnének valójában iskolában éneket tanítani. Ez nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben. Amikor a nyolcvanas években elkezdtem az egyetemen tanítani, még a legtöbben azzal a szándékkal jöttek, hogy valamikor iskolai énektanárok lesznek majd. A ma érkezők egy része eleve nem akar tanítani, ők nem is az osztatlan tanári szakra felvételiznek, hanem a zenekultúra BA szakra. Három évig részt vesznek egy bizonyos zenei képzésben, aztán kérdés, mi lesz belőlük. De az osztatlan tanárképzésben résztvevők között isokan vannak, akik igazából nem akarnak tanítani. Látják, hogy mennyire küzdelmes az énektanár élete, mert tényleg küzdelmes.
Csak hát én mindig azt magyarázom nekik, hogy küzdelmes, persze, de ki mondta, hogy az életedet küzdelem nélkül megúszod?
Azt gondolom, szükség van arra, hogy átadjuk az új generációnak a zene szeretetét. Ne úgy menjenek ki a gyerekek az iskolából, hogy nem hallottak Mozartról, Palestrináról. Nem szeretek panaszkodni, de a Kodály országát egy kicsit veszendőfélbe menni látom… De azért legyünk optimisták, mindig vannak minden évfolyamban olyanok is, akik nagyon szeretnének tanítani, nagyon kiválóak, az ő kezükben van a jövő.
Az is probléma lehet, hogy a heti egy énekóra nagyon kevés…
Ez valóban probléma, rengeteget lehetne róla beszélni. Jelenleg a normál általános iskolákban, gimnáziumokban hetente egy énekóra van. Alsó tagozatban kettő, és korábban volt ígéret arra, hogy felső tagozatban felmenő rendszerben megkapják a gyerekek a második énekórát. Úgy érzem, nincs annál rosszabb, mint ha az embernek nincs ideje beszélni arról, amiről szeretne. Heti egy óra, gondoljunk bele! A 45 percből elmegy az elején öt, mert valahogy össze kell rázni az osztályt, a végén is öt, mert mindjárt csengetnek, fel kell adni a házi feladatot. Praktikusan hetente 35 perc adódik arra, hogy találkozzon a gyerek azzal a hatalmas és csodálatos világgal, amit zenének hívunk. Persze nem mondhatjuk, hogy a gyerekek zene nélkül élnek, a könnyű műfaj mindenütt körülvesz bennünket, a bevásárlóközpontokban, az utcán. De nagy kár lenne, ha a gyerekek csak ezt a szegmenst ismernék.
Egy énektanárnak az a dolga, hogy kedvet csináljon a zenéhez, de a heti egy óra erre borzasztóan kevés.
Az időhiány ráadásul gyakran görcsöt szül a tanárban – jaj, most ezt muszáj megtanítani -, a gyerekeknek pedig elmegy a kedvük. Összetett probléma ez. 2015-ben előkerült a mindennapos éneklés gondolata, Balog Zoltán miniszter úr és Hoppál Péter államtitkár úr képviselték ezt a projektet. Először sokan megijedtek, hogy a mindennapos testnevelés mintájára most akkor minden nap énekelni kell majd. Hat unokám van, pontosan tudom, hogy a gyerekeket nem lehet ennél jobban terhelni, így is térdig lóg a nyelvük egy iskolai nap után. De inkább arról szólt ez az elképzelés, hogyan lehetne segíteni az énektanárokat és az iskolákat a zeneoktatásban. Segédanyagokkal próbáltuk őket ellátni, továbbképzések indultak, pályázatok útján pénzhez jutottak az iskolai kórusok: vehettek egyenruhát, utazhattak. Inkább segítő szándékú volt ez a projekt, nincs arról szó, hogy minden nap legyen énekóra. De arról azért kellene beszélni, hogy valamivel több legyen!
Ön a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA) elnöke is. Hogyan látja a magyar kóruskultúra helyzetét?
Nem lehet olyan elvárással közeledni ehhez a dologhoz, mint 40-50 évvel ezelőtt. A 60-as, 70-es években nagy létszámú kórusok működtek. A szocialista rendszer támogatta őket: fizette az utazásaikat, az egyenruhájukat, a karnagyot. A tömegéneklések, tömegdalok ideje volt ez. A rendszerváltás környékén teljesen megváltozott körülöttünk a világ. Akkoriban meg is szűntek ezek a nagy kórusok, mert kifogyott alóluk a támogatás. Most másfajta formációkat kell keresni. Nagyon sok jó énekegyüttes és kis kamarakórus van. Úgy látom, vidéken számos helyen megmaradtak a női karok; működnek férfikarok, vegyeskarok, ifjúsági vegyeskarok is. Ezzel együtt
nagyon nehéz a helyzet. Ha valaki este hétig dolgozik, utána nehezen fog tudni elmenni egy kóruspróbára.
Nem kedvez a mai világ annak, hogy az emberek olyanfajta szabadidős tevékenységnek hódoljanak, ami nem kimondottan látványos…
…nincs kézzelfogható haszna.
Igen. A kórusénekesekre azt szokták mondani, hogy ők „csak úgy” énekelnek. Sokan nem tudják, mennyi munka van a háttérben, és mekkora erő a kórus közössége. A tagok számíthatnak egymásra. Ha valami elromlik a lakásban, egy kórustag biztos tud segíteni, ha valakinek családi problémája van, meg tudja beszélni a többiekkel. Aki évtizedeken keresztül énekel egy kórusban, jobb ember lesz.
Az agykutatók, pszichiáterek is gyakran kommunikálják, hogy a közösségnek milyen fantasztikus előnyei vannak, de valahogy mintha nem hinnénk nekik.
Látott már valaki drogos kórustagot? Ugye nem, ez egy másfajta dolog…. (nevet). Aki kórusban énekel, akörül emberek vannak, az hetente megfürdik a szépségben, és valami olyan produkcióra képes a társaival vállvetve, amit önmaga soha nem tudna egyedül létrehozni.
Pont ez lett volna az utolsó kérdésem: miért jó énekelni? De már meg is adta a választ.
Úgy látom, más a lelke az énekeseknek. Ha itt az ELTE-n körülnézek a sok hallgató között a kertben, valahogy messziről látom, kik a zenészek. Kiül az ember arcára, megváltoztatja az egész személyiségét, ha művészettel foglalkozik.
SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: MUSICA NOSTRA
Fotóalbum
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény 