Kenneth Hamilton: Az aranykor után

Zavarbaejtő képet fest a zongorajáték 19-20. századi történetéről a skót zenetörténész és zongoraművész, Kenneth Hamilton.

A modern zongoraestek merev, egyforma események: az áhítatos közönség teljes csendben figyeli, hogyan exhumálja a művész a múlt ájult tiszteletet követelő remekműveit. Tételek között tapsolni tilos, szigorú elvárás a kotta nélküli, lézerprecíz játék, és egy légypiszoknyit sem szabad eltérni az Urtext kiadástól. Kenneth Hamilton könyve rengeteg adattal, de akadémikus szószaporítás nélkül mutatja meg, hogy ez bizony nem volt mindig így. A 19. századot és a 20. század első harmadát egy sokkal változatosabb, spontánabb, improvizatívabb zongorakultúra uralta. Tolmács előadók helyett virtuóz zeneszerző-zongoristák (Liszt, Rubinstein, Bülow, Busoni) szórakoztatták a közönséget néha szinte cirkuszi mutatványhoz hasonlóan. Hoffmann, Paderewski, Leschetizky egy olyan hagyomány része volt, amelyben a közvetlenség, a képzelőerő és a változatosság számított a legfőbb értéknek.

Tudományos szószaporítástól mentes

A zongorázás romantikus „aranykorának” szembeállítása a modern gyakorlattal akár sarkítottnak is tűnhet, de a szerző javára legyen mondva, hogy mitizálástól mentesen, ellentmondásaival együtt mutatja be a korszakot. Nem állítja, hogy régen minden jobb volt, azt sem, hogy feltétlenül követni kell a régieket. De azt igen, hogy a mai zongoristáknak és zenehallgatóknak is hasznos lehet, ha tudnak erről a színes, turbulens hagyományról, mely nagyjából Liszt és Thalberg 1837-es „zongorapárbajától” Paderewski haláláig (1941) tartott.

Süt a szövegből Hamilton alapossága, de az is, hogy – kedves zongoristáihoz hasonlóan – egy pillanatra sem akar unalmassá válni. A könyv így aztán olvasható szórakoztató anekdoták füzéreként is. (Gondolnánk-e például, hogy Vladimir Pachmann egy-egy jól sikerült ütem után így kiáltott játék közben: „Bravo, Pachmann!”). Külön fejezet mesél arról, hogyan alakult ki a szólózongora-koncert intézménye, hogyan változott és rögzült az estek tipikus műsora. Nagyító alá kerül az a ma már nagyon furcsának ható szokás, hogy a darabokat improvizált prelűdök vezették fel (igen, akár Beethoven szonátáit is), a tételeket pedig néha rögtönzések kötötték össze. Szó esik az éneklő, cantabile stílus fontosságáról és a kotta „betűjéhez” való gyakori hűtlenség okairól. Érdekes az is, hogyan hatott a hangszer fejlődése, majd a hangfelvételek elterjedése az előadásokra. A könyv egyik főszereplője Liszt Ferenc, akit kortársai utolérhetetlen, mindenki fölött álló zongoristának tartottak. Hamilton igyekszik megfejteni Liszt titkát: részletesen boncolgatja, hogyan alakult előadói stílusa pályájának különböző szakaszaiban.

A könyv a neves Liszt-kutató, Hamburger Klára zökkenőmentes fordításában került a magyar olvasók elé. A részletes irodalomjegyzék és a névmutató örömteli, de hasznos lett volna a tárgyalt zeneművek mutatója is, hogy könnyebb legyen megtalálni az egyes darabokról előásott hajdani véleményeket, instrukciókat. Zongoristáknak és a zongoramuzsika megszállottjainak így is „kötelező olvasmány” Az aranykor után, mindenki másnak pedig  erősen ajánlott.

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓ: FSZEK
A hét könyve – fotógaléria

A könyv megtalálható könyvtárunk gyűjteményében.
Kenneth Hamilton: Az aranykor után. Romantikus zongorajáték és modern előadás

Rózsavölgyi és Társa, 2018.