„Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek”

BESZÉLGETÉS SZÁSZVÁROSI SÁNDORRAL

A melankóliáról, a könnyek öröméről, a halk zene fortissimójáról beszélgettünk könyvtárunkban tartandó koncertje előtt Szászvárosi Sándor gambaművésszel, a hazai gambaoktatás megteremtőjével, a Hungaroton gambaszólistájával. Szóba került az is, miért csodálkozik a közönség a koncertjein az első percekben, miért nagyon nehéz a hangszerével felvételt készíteni, és miért tanítja növendékeit improvizálni egy 16. századi gambaiskolából.

A könnyek művészete a címe annak a CD-nek, amit január 24-én Nagy Csaba lantművésszel egy koncert keretében bemutattok nálunk, a Zenei Gyűjteményben. Miért éppen ezt az elgondolkodtató címet választottátok?
Nem tudom, hogy a mai embernek mennyire elgondolkodtató ez a cím. Lehet, hogy sokakat teljesen hidegen hagy. Ha most megkérdezem valakitől, hogy te hogy vagy, akkor azt fogja mondani, hogy jól. Jól kell hogy legyünk. Te is jól vagy, én is jól vagyok, és az utcán mindenki jól van. Angolul How are you? Fine, thanks, and you?, és ennél már csak a francia semmitmondóbb, mert ha azt kérdezem: Ça va?, a válasz: Ça va. Mintha saját magunknak sem mernénk bevallani, igazából hogy vagyunk, nem mernénk elgondolkodni azon, hogy mi folyik körülöttünk. Ha megnézünk egy festményt a 15-16. századból, akkor gyakran érezzük melankolikusnak. Nem olyan magamutogató, mint egy mai fotó, amin mindenki mosolyog.

A reklámfotókon pláne…

Abszolút. Pál Feri mondta egy előadásában, hogy aki mindig boldog, azzal valami gáz van. Mi ezt a „könnyek művészetét” egy kicsit így gondoltuk… Ott vannak például Dowland dalai, nagyon mély emberi gondolatokat fejeznek ki, komplex szimbólumokat használnak, mint a halott fehér hattyú. Mi a halált valami megfoghatatlannak, titoknak véljük, sőt valami olyannak, amiről nem szabad beszélnünk. Pedig születésünktől haladunk a halál felé – és van ebben valami „könnyek művészete”. Hatalmas súly, hogy ketyeg az óra, de lehet öröm is, hogy valahová tartunk. A reneszánsz és a barokk kor embere jobban át tudta élni, hogy valahová tart, mert aki megszületett, nem biztos, hogy megérte a pár hetes kort. Egy anya nem biztos, hogy túlélte a szülést. Egy kicsit erre próbálunk reflektálni. Ezért nem valami vég nélküli ünneplésre kell számítani a koncerten, inkább önismereti túrára.

Szászvárosi Sándor: “Szerelmes akarok lenni a művekbe”

Az aktivitás, a teljesítmény, az erő kultuszát éljük ma. Van az emberekben fogadókészség a melankóliára?
Nem tudom, hogy van-e. Mindenesetre a művészet egyik fontos meghívása, hogy egy kicsit gyógyítsa a lelket. A művészeknek pedig kötelességük tálalni a közönségnek mindazt, amit művészi értéknek tartanak. A repülő is úgy megy, hogy a teste állandóan fölfelé áll, egyfolytában fölfelé kell repülnie ahhoz, hogy szinten tartsa magát. Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek. Ez áll az én munkámra, a növendékeimre, a közönségre.

Háromszáz év zenéjéből válogattatok a CD-re melankolikus hangulatú műveket, alapvetően a reneszánszra koncentrálva. Hogyan merült föl az ötlet, hogy éppen egy ilyen témájú albumot készítsetek?
Odáig kell visszamennem, hogy négy-öt éve megismerkedtünk Nagy Csabával, és elkezdtünk együtt dolgozni, kicsit kóstolgattuk egymást. Kiderült, hogy egyikünk habitusától sem idegen rácsodálkozni a dolgokra, a mindenségre, csak úgy szemlélődni. Sorba raktuk azokat a műveket, amiket egymás kóstolgatása közben játszottunk, és kiderült, hogy ezek a nagyon mély gondolatokat kifejező, lassú zenék mindkettőnket megfognak. Aztán lett ebből a közös munkából egy-egy hangverseny. Csaba Felsőörsön lakik, ahol van egy román kori, csodálatos templom, az első koncertet ott tartottuk. Elbűvölő volt az a pici hely, a közönséggel szinte egyenként, külön-külön kapcsolatot lehetett tartani… Ott éreztük meg, hogy érdemes lenne az anyagból összeállítani egy albumot. A felvétel a dunakeszi Szent Mihály templomban készült, aminek nagyon jó az akusztikája és az atomszférája. A CD-re feloldásként könnyebben befogadható darabokat is válogattunk, és egy kicsit más a darabok sorrendje is, mint a koncerteken.

A CD sorrendje csalogatóbb?
Igen… (nevet) Más felépítést kíván egy koncert és egy CD, mert másként hatnak. A Rognoni-darabot, koncerteken az aranymetszés helyén, amolyan csúcspontként szoktuk játszani, a CD-n a második szám.

A koncerteket hogyan fogadta a közönség?
Úgy érzem, jól szokták fogadni. Sokan vannak, akik jól érzik magukat egy elgondolkodtató koncerten, amihez nekik is hozzá kell tenniük a saját gondolataikat, amikor nem olyan erővel húzza őket a zene folyamata, mint egy nagyzenekari előadás során. Gondolj bele, hogy jön két ilyen hangszer: a lant, ami nem egy harsogó, hangos instrumentum, és jön hozzá a viola da gamba, ami ugyan tud lényegesen harsányabb lenni, mint a lant, de ez esetben a lanthoz idomul. Zárójelben megjegyzem, hogy nagyon jólesik nem harsányan játszani. Aki nem volt még ilyen koncerten, aki nem mindennapos régizene-hallgató, az úgy van vele, hogy hát azért ez nagyon halk! De ha kierősítenénk, akkor is lenne egy minimuma meg egy maximuma, és a dinamikai távolság nem lenne nagyobb. Vagyis az elején, amíg megszokja a közönség a hangzást, addig van pár perc, ami alatt sokan felteszik magukban a kérdést: ez ennyi? Igen, ez ennyi! Háromszáz évvel ezelőtt a lantzenére táncoltak. Ma ez fura, de pár perc alatt meg lehet szokni. Ennek a zenének is van amplitúdója, igenis van fortissimója és pianissimója.

Nehéz volt rátalálni a darabokra vagy éppen a bőség zavarával küzdöttetek?
Hatalmas a tárháza ennek a zenének, ezért inkább a darabok kihagyása okozott gondot. Nehéz valamit elengedni azzal, hogy ezt már ne rakjuk bele a programba, mert hosszú lesz, mert a közönség türelmére is kell gondolni. A Flow my tears témájára például Dowland hat vagy hét fantáziát írt, most akkor melyiket válasszuk? Szívünk szerint mindet eljátszanánk, de azt nem lehet. Mindemellett a gamba hangjának, úgy érzem, van valami többlete a többi hangszerhez képest, lehet hosszú ideig hallgatni, lehet gondolatokat megfogalmazni rajta, mintha az ember lelki gyakorlaton venne részt.

Szerepelnek a CD-n olyan művek, amelyek eredetileg nem gambára, hanem hegedűre íródtak – Nicola Matteis és John Playford szerzeményei. Mi indokolja, hogy ezek gambán szólaljanak meg? A korabeli előadói gyakorlatban is volt erre példa?
A korabeli gyakorlatban valószínűleg nem volt mindennapos, hogy hegedűdarabokat gambás játsszon. Forquray-ről, a francia zeneszerzőről és gambavirtuózról írták le, hogy ő aztán még hegedűkottából is tudott játszani. Én is hegedűkottából játszom mind a két darabot, csak egy oktávval lejjebb, mint a hegedűsök. A gamba hangja fényes, főleg a fölső regiszterében, ezért nem zavaró, hogy nem az eredeti magasságban szólalnak meg a művek. Leclairnek vannak két hegedűre, illetve két fuvoára írt triószonátái, de van egy olyan is, ami fuvolára és gambára íródott. Innen jött az ötlet, hogy ha a fuvola és a gamba nem zavarja egymást, akkor próbáljuk ki a hegedű szerepében a gambát más zenéknél is. Playford műve egy La folíavariáció, amit annak idején számtalan formában játszottak, ezért sem idegen tőle, hogy gambán szólaljon meg. Matteis darabja nehezebb kérdés, mert ott a hegedű gyorsaságára is alapoz a zeneszerző. Azért mertem beválasztani, mert noha a hegedű gyorsaságával nem szeretnék, nem is tudnék versenyezni, a gamba is gyors reagálású hangszer. Remélem, hogy a gambás előadással újdonságot tudunk mutatni.

A viola da gamba a reneszánsz és a barokk egyik fő hangszere volt, ma leginkább a csellóhoz érezzük közelinek, de kevesen tudják, honnan jött és aztán miért tűnt el a 18. század második felére.
Mint minden vonós hangszernek, a gambának is pengetősök voltak az elődei. A legkorábbi gambákon sok húr volt, ezek össze is szóltak. A csengő-bongó hangzás megmaradt a későbbi gambáknál is. Fontos sajátosság, hogy a nagybőgőhöz – ma élő egyetlen rokonához – hasonlóan a gamba háta teljesen lapos. Létezett szoprán, alt, tenor és basszus változata is – az Erzsébet-kori Angliában pedig rendkívül népszerű volt a consort, amelyben a gamba család különböző méretű tagjai együtt szólaltak meg. Dowland a dalait megírta lantfantáziaként is, majd készített belőlük énekegyütteseknek, aztán consortoknak szánt verziót is, így rögtön egy szélesebb közönséghez tudta eljuttatni a zenéjét. Voltak olyan nagyméretű kották, amiket kitettek egy asztal középére, és körbeültek: a kotta minden oldalról olvasható volt. Gondoljunk bele, milyen közösségformáló ereje lehetett ennek: együtt alkotni valamit, együtt lélegezni… Mivel a tenor hangszernek volt megfelelő magas és mély fekvése is, ő kapta meg a dallamot játszó, az igazi gambairodalmat játszó szerepet. Történtek kísérletek arra, hogy másként faragják a hangszert vagy más típusú vonókat készítsenek. Így aztán ma más-más vonót használunk különböző korok zenéjéhez: sokkal jobban lehet egy korai zenét korai vonóval, egy késeit kései vonóval játszani. A 18. század első felében Bachnál kapott érdekes szerepet a hangszer, ő a gambát mindig az elmúlás kifejezésére használta: Máté-passió, János-passió, 106-os kantáta. Mintha Bach tudatosan épített volna a hangszer melankóliájára. Amikor a hegedűcsalád tagjai kiszorították a gambát, egy sokkal extrovertáltabb hangzás kapott teret, a megváltozó igényeknek a gamba már nem felelt meg. Az 1700-as évek második felében Carl Friedrich Abel azt kéri, hogy vele együtt temessék el a gambáját. Ez a valóságos temetés a hangszer jelképes sírba tétele is volt.

Nem maradhatott fenn túl sok eredeti hangszer a reneszánsz korból. A te gambád kópia vagy eredeti?
Kópia. Egy 1671-ben Jacob Steiner által készített tenor hangszer másolata, Pavel Cely brnói mester műhelyéből. Az eredeti José Vazquez magángyűjteményében van, én többek között nála tanultam Bécsben.

Néhány hónappal ezelőtt az ország egyetlen historikus klarinétosával, Egri Mártonnal beszélgettem, és ő mondta, hogy a kópiák drágábbak, mint egy eredeti régi klarinét. Ez a gambák esetében is így van?
Nem. Az eredeti ára… kimondhatatlan (nevet). A vonós hangszer értéke mindig nő.

Tenor gamba Pavel Cely brnói mester műhelyéből. Egy 1671-ben Jacob Steiner által készített hangszer másolata

A növendékeid hogyan jutnak hangszerhez?
Amíg egy iskolának nincs több évtizedes múltja, nincsenek saját hangszerei, addig nagyon nehezen. Bérlünk, kölcsönkérünk.

A Ward Mária és a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakgimnáziumban is tanítod a viola da gambát, sőt, te indítottad el a hangszer alap- és középfokú oktatását itthon. Milyen korú, előképzettségű növendékekkel foglalkozol?
Nem középiskolás korúakat tanítok, hanem főként olyanokat, akik mellette a Zeneakadémiára vagy más egyetemre járnak. A nálunk végzett növendékek OKJ-s bizonyítványt kapnak. Sajnos a Zeneakadémián nem oktatnak viola da gambát, ezért aki szeretne továbbtanulni, az vagy valamilyen más hangszerből szerez diplomát itthon, vagy külföldre mehet. Én megpróbálok ez utóbbira biztatni mindenkit, mert jó megismerni más kultúrákat, plusz tudást fölszedni. Egyetemi szinten tanulható a hangszer Ausztriában, Olaszországban, Németországban is sok helyen. Baselben működik egy nagy régizenei központ, egy növendékem ott tanult Paolo Pandolfónál, egy másik most van kint Hágában, ketten Angliában tanulnak.

Mennyire érdeklődnek a fiatalok a gamba iránt?
Egyre többen jönnek. Van egy nagyon kedves kollégám a Bartók konziban, Dinyés Soma, aki sok vonós növendéket irányít hozzám. Fantasztikus, amit csinál: „csöpögteti” a fiataloknak a régizenélés, a gambázás szépségét…

Látsz arra esélyt, hogy a Zenekadémián is legyen gambaoktatás?
Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Az oktatási rendszerünk egy kicsit lassabban fordul, mint másutt, a régizenélésnek sincs olyan hagyománya nálunk, mint külföldön. János passiót budapesti kamarazenekarok még mindig minden további nélkül játszanak gamba nélkül, amikor pedig Bach gambára írta, igaz, csak nagyon kevés tételt, de azt akkor is gambára. És nem azért írta gambára, mert a csellista nem tudta eljátszani, hanem mert ennek a hangszernek a hangkészletét, hangszíngazdagságát érezte megfelelőnek. Bachot „szent tehénnek” tartjuk, akihez nem szabad hozzányúlni, de azért  érdekes, azokat a tételeket mégis csellóval játszatjuk… (nevet)

Hogyan lettél csellóművészből gambaművész? Hogyan találkoztál a hangszerrel és mi fogott meg benne?
Láttam egy filmet. Minden reggel a címe, Saint-Colombe-ról és Marin Marais-ról szól, egy csoda! A feleségem – akkor még menyasszonyom – mondta, hogy feltétlenül nézzem meg. Odáig nem voltam nagy barátja a historizmusnak, nem értettem a lényegét, nem értettem a gambázást sem: miért jó az, ha valaki gambázik, amikor csellón mindent el tudunk játszani. Azóta rá kellett jönnöm, hogy azért ez nem így van. Amit gambára írtak, azt egyszerűen nem lehet eljátszani más hangszeren: a gamba hangolása, struktúrája más. A film végére azt mondtam: meg kell ismernem közelebbről a gambát, mert olyan dolgokat lehet csinálni vele, amit a modern hangszerekkel nem. Ezt ki kell mondani: nem lehet, és kész.

Mi az a plusz, ami a gambában van például a csellóhoz képest?
Az a bizonyos melankólia: világos és mégis sötét, mosolyog és mégis könnyezik. A vonófogás is ezt segíti. Nem tudunk úgy játszani rövid hangokat, hogy emelgetjük a vonót, mint a csellónál, mert nincs a kezünkben a vonó: elsősorban a húron van rajta. Ettől lesz hihetetlen zengése még egy rövid hangnak is. Lehet gyorsan is játszani rajta, nemcsak egyszerűen a lassúságból adódik a melankólia. Egyszer valaki megkért, mutassak már neki a gambán valami vidám zenét is. Amiről én azt gondoltam, hogy ez már tényleg felhőtlen vidámság, arra ő azt mondta, hogy ez még mindig szomorú (nevet).

Korábban is számos CD-t készítettél, a Hungarotonnál Johann Schenk és Johann Friedrich Ruhe szonátáit vetted fel, mindkét album világpremier volt. Előadóként mi a nagyobb kihívás: koncertezni vagy hangfelvételt készíteni?
Ez a hangszer – némi túlzással – alkalmatlan arra, hogy felvételt csináljon vele az ember. Elhangolódik, zajos, nagyon könnyen besípol, csörög, serceg. Ezeket mind hallja a mikrofon. A modern vonós hangszerekkel sem könnyű felvételt készíteni, de itt az alapfeltételek hiányoznak. A gamba mindenre reagál, tényleg nagyon sokat kell hangolni. És ami elmegy egy koncerten, az stúdióban nem elfogadható. Ha a közönség hallja, hogy egy kicsit elhangolódott a hangszer, nem várja el, hogy azonnal álljak meg és hangoljak, fontosabb, hogy zavartalanul kibontakozzon a zenei folyamat. Ennek ellenére tulajdonképpen szeretek felvételt készíteni, mert jó egy olyan dolgot rögzíteni, ami egyébként elszáll az éterben. A zenésznek nincs más a kezében, ami fennmarad, csak a felvételek. A modern élethez amúgy is hozzátartozik, hogy mindent rögzítünk, lefotózunk, levideózunk. Ennyi úri huncutságot én is megengedek magamnak.

Milyen új projektekre készülsz? Esetleg várható újabb CD?
Tervem rengeteg van, egy-két életre elég lenne (nevet). Egy felvétel készítése nálam nem úgy kezdődik, hogy veszek egy kottát a kezembe, és azt most azonnal… Nem, én először szerelmes akarok lenni a művekbe. Csak utána, a megszületett szerelmet szeretném csak rögzíteni. Vannak ilyenek, Marin Marais néhány műve, néhány középkori program, tehát most is fel tudnék sorolni két-három CD-re valót. De most nagyon motoszkál bennem a CD-k mellett valami más is: hogy lehetne úgy alakítani… az életet, a művészetünket, hogy visszanyerjük az közönségünket a mobiltelefontól, az internettől, a tévétől, az autótól, kinek mi a mániája. Szinte észre sem vesszük, hogy határtalan értékektől távolodtunk el: az olvasástól, a zenehallgatástól.

Mit tud tenni egy zenész az értékek mentése érdekében?
Nehéz kérdés, amikor még baráti körben is úgy néznek rám, mint a fehér hollóra. „Jó, rendben van, hogy gambázol, de mivel foglalkozol?” Két dolog talán segíthetne. Az egyik az improvizáció. Ha meg lehetne szerettetni a gyerekekkel, akkor talán vissza tudnánk nyerni őket a hangszertanulásnak. Erre a gamba kifejezetten alkalmasabb, mint a hegedű. A növendékeimet Diego Ortiz 16. században írt gambaiskolája alapján tanítom improvizációra – a CD-n és a koncerten is elhangzik a kétkötetes műből egy darab – , és nem is gondoltam volna, mennyi nyereséggel jár a használata. Javítja a növendékek hallását, ritmusérzékét, és hihetetlen közösséget teremt. A másik: a szórakoztató zenétől el kellene lesni azokat a technikákat, marketingmódszereket, amelyekkel eléri és megnyeri a közönségét. A szórakoztató műfajban e tekintetben hihetetlen potenciál van a videoklipektől a közösségi média használatán át a hatásos plakátokig. Nekünk is meg kell tudnunk szólítani az embereket: gyere és hallgasd, gyere és csináld!

SCHALK ENDRE KORNÉL
FOTÓK FORRÁSA: SZÁSZVÁROSI SÁNDOR
Fotóalbum

 

Reklámok

Egy gondolat a(z) “„Ha csak szinten akarok maradni, akkor süllyedek”” című bejegyzésnél

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s